Hegymászó, 1979. 1-2. szám
1979 / 1. szám
Perge Ferenc: KAUKÁZUS 1978 Már megjelent a TU-154-es utasfülkéjében a felirat: "Kérjük az éveket becsatolni'.". Tehát közeledünk. Orromat a kabin ablakához tapasztva, szememet kimeresztve, próbálok felismerni a láthatáron valamiféle hegyet, gerincet, vagy éppenséggel havas tájat, de csak asztalsimaságú mezőket, megművelt földeket és a láthatárig terjedő síkságot látok. A Kaukázus még sehol. Az 1978. évi Nemzetközi Kaukázusi Hegymászó Táborba utazik 8 magyar és vagy 60 különféle nemzetiségű hegymászó. Két napja kezdtünk gyülekezni Moszkvában. Onnan július 3-án indultunk a Központi Kaukázusba. Minyeralnije Vodi nagyforgalmú repterén landoltunk. Az ott ránk várakozó INTURIST megbízottak máris ebédhez invitáltak. Kiadós - számunkra egy kissé szokatlan izekkel fűszerezett - ebéd után nyomban autóbuszba tessékeltek. Utaztunk tovább. 100 km-t robogtunk a Baku felé vezető autóúton, letértünk a Bakszán völgyébe vezető, jóval keskenyebb aszfaltozott útra. Kezdetben a völgyből semmit sem láttunk. Jó pár km után jelentek meg két oldalt először a lankás dombok, melyek egyre magasodtak és váltak oldalaik meredekebbé. Megjelent az út mentén a Bakszán folyó is, zavaros, sebes, bő vizével. A kopár és sokszor igen bizar hegyoldalak egyre magasodtak, a völgy egyre szűkebbé vált és az út egyre többször keresztezte a Bakszánt. Egy-egy mellékvölgybe bepillantva, feltűntek a havas csúcsok. Megjelentek a fenyőerdők, melyek takarták a kilátást, de éreztük, most már közeledünk a havas hegyek birodalmába. Késő délután állt meg autóbuszunk a modern Csegel szálló főbejárata előtt. Kicsit meglepődtem. Mintha valahol Nyugat- Európában valamely híres hegyi üdülőbe érkeztünk volna. Tízemeletes szálloda, minden igényt kielégítő szobáival és kiszolgáló egységeivel. A szálló mellett két Ülőszékes felvonó alsó állomása. Különféle pavilonok, autó- és autóbusz parkoló, sok-sok sétáló, napozó turista bakancsban, papucsban, félcipőben, körömcipőben. És, ha a pillantását egy kicsit felemelte az ember, akkor a szállóval szemben a két Kogutáj havas csúcsát, meredek gleccsereit, kissé jobbra pedig a Donguz-Orun hatalmas északi falát és jégkupoláját láthatta, szinte kézzel fogható közelségben. E látvány vetekszik bármely svájci vagy osztrák turistacentrum oly sokat reklámozott látványával. Vendéglátóink három szobában helyezték el kis csapatunkat, melynek tagjai már alig várták, hogy indulhassanak első bevetésükre. De ez azért nem megy ilyen könynyen. Itt mások a szokások. Itt nem lehet csak úgy neki indulni a havas csúcsoknak még akkor sem, ha nem először jár már hasonló tájon a páciens. Itt a szokás az, hogy először bemutatják a környéket, kijelöli a kapcsolatot tartó instruktorokat, s mindenkit ellenőriz az orvos. Túra előtt "marsut"-ot (útvonalengedély) kell készíteni - orosz nyelven - és azt engedélyeztetni. A túra időtartamától függően a hideg élelmet kell igényelni (szintén oroszul), ki kell íratni, fel kell vételezni. Ha már mindezt elintézte a hegymászó, a táborvezetővel és technikai vezetővel meg kell beszélni a mászótervet, a tervezett útvonalat, a táborozó és bivakoló helyeket, a lejöveteli útvonalat, a túra és kontroll (legkésőbb visszaérkezési idő) időt. Ezek után már csak a rádióst kell előkeríteni, átvenni a rádiót, azt kipróbálni és ekkor már mehet az ember, ha van mivel. Mert még a Donguzra, Nakrára, Kogutájra csak-csak, ode nem vezet más út mint ösvény. De, ha netalán mást szemelt ki az ember, akkor hosszú kilométereket kellett volna gyalogolni az országúton illetve a mellékvölgyekben. Ezért általában