Hegymászó, 1979. 1-2. szám

1979 / 1. szám

Perge Ferenc: KAUKÁZUS 1978 Már megjelent a TU-154-es utasfülkéjében a felirat: "Kérjük az éveket becsa­tolni'.". Tehát közeledünk. Orromat a kabin ablakához tapasztva, szememet kimereszt­ve, próbálok felismerni a láthatáron valamiféle hegyet, gerincet, vagy éppenséggel havas tájat, de csak asztalsimaságú mezőket, megművelt földeket és a láthatárig ter­jedő síkságot látok. A Kaukázus még sehol. Az 1978. évi Nemzetközi Kaukázusi Hegymászó Táborba utazik 8 magyar és vagy 60 különféle nemzetiségű hegymászó. Két napja kezdtünk gyülekezni Moszkvában. Onnan július 3-án indultunk a Központi­ Kaukázusba. Minyeralnije Vodi nagyforgalmú repterén landoltunk. Az ott ránk várakozó INTURIST megbízottak máris ebédhez invitáltak. Kiadós - számunkra egy kissé szo­katlan izekkel fűszerezett - ebéd után nyomban autóbuszba tessékeltek. Utaztunk to­vább. 100 km-t robogtunk a Baku felé vezető autóúton, letértünk a Bakszán völgyébe vezető, jóval keskenyebb aszfaltozott útra. Kezdetben a völgyből semmit sem láttunk. Jó pár km után jelentek meg két ol­dalt először a lankás dombok, melyek egyre magasodtak és váltak oldalaik merede­kebbé. Megjelent az út mentén a Bakszán folyó is, zavaros, sebes, bő vizével. A kopár és sokszor igen bizar hegyoldalak egyre magasodtak, a völgy egyre szűkeb­­bé vált és az út egyre többször keresztezte a Bakszánt. Egy-egy mellékvölgybe be­pillantva, feltűntek a havas csúcsok. Megjelentek a fenyőerdők, melyek takarták a ki­látást, de éreztük, most már közeledünk a havas hegyek birodalmába. Késő délután állt meg autóbuszunk a modern Csegel szálló főbejárata előtt. Kicsit meglepődtem. Mintha valahol Nyugat- Európában valamely híres hegyi üdülőbe érkeztünk volna. Tízemeletes szálloda, minden igényt kielégítő szobáival és kiszol­gáló egységeivel. A szálló mellett két Ülőszékes felvonó alsó állomása. Különféle pavilonok, autó- és autóbusz parkoló, sok-sok sétáló, napozó turista bakancsban, pa­pucsban, félcipőben, körömcipőben. És, ha a pillantását egy kicsit felemelte az em­ber, akkor a szállóval szemben a két Kogutáj havas csúcsát, meredek gleccsereit, kissé jobbra pedig a Donguz-Orun hatalmas északi falát és jégkupoláját láthatta, szin­te kézzel fogható közelségben. E látvány vetekszik bármely svájci vagy osztrák turistacentrum oly sokat rek­lámozott látványával. Vendéglátóink három szobában helyezték el kis csapatunkat, melynek tagjai már alig várták, hogy indulhassanak első bevetésükre. De ez azért nem megy ilyen köny­­nyen. Itt mások a szokások. Itt nem lehet csak úgy neki indulni a havas csúcsoknak még akkor sem, ha nem először jár már hasonló tájon a páciens.­­ Itt a szokás az, hogy először bemutatják a környéket, kijelöli a kapcsolatot tartó instruktorokat, s mindenkit ellenőriz az orvos. Túra előtt "marsut"-ot (útvonal­engedély) kell készíteni - orosz nyelven - és azt engedélyeztetni. A túra időtartamá­tól függően a hideg élelmet kell igényelni (szintén oroszul), ki kell íratni, fel kell vé­telezni. Ha már mindezt elintézte a hegymászó, a táborvezetővel és technikai vezető­vel meg kell beszélni a mászótervet, a tervezett útvonalat, a táborozó és bivakoló helyeket, a lejöveteli útvonalat, a túra és kontroll (legkésőbb visszaérkezési idő) időt. Ezek után már csak a rádióst kell előkeríteni, átvenni a rádiót, azt kipróbálni és ekkor már mehet az ember, ha van mivel. Mert még a Donguzra, Nakrára, Kogutájra csak-csak, ode nem vezet más út mint ösvény. De, ha netalán mást szemelt ki az ember, akkor hosszú kilométere­ket kellett volna gyalogolni az országúton illetve a mellékvölgyekben. Ezért általában

Next