Hegymászó, 1987. 1-2. szám
1987 / 1. szám
AZ INKÁK BIRODALMA Nincs a Földnek még egy ilyen ég felé vezető lépcsőzete, mint a délamerikai Andok. Roppant bábeli templomtorony, minden teraszán a teremtés új változásaival. A tengerből kilépő, élettelen, örökös ködbe burkolt part futóhomokja és kőgörgetege a parti hegylánc oldalára is felnyomul, sőt csak mögötte terül szét igazán vigasztalan, halálos sivársággal. Rést csak a Nyugati Kordillerák láncáról hirtelen lezuhogó és elapadó, oáziskultúrákat tápláló pusztai folyók nyitnak az Andok két főlánca közti magasföld felé, ahol sajátos civilizációk támadtak és épülnek egymásra a mai napig. Itt a magasban a földanyát egyfajta serdületlen lányosság jellemzi: merev, tartózkodó és közömbös, de ugyanakkor egy sokkal szenvedélyesebb belső viágot is sejtető. Visszautasítóan meredek hegyformák, nagyon mélyen bevágott völgyek, szinte sikátorok, ahol azonban meglepően kényelmes helye van az emberi létezésnek és iparkodásnak. Lapályok, melyek magasabban vannak más kontinensek hófödte csúcsainál. Cserjés és keményfüves puszták felett függő jégmezők, ahol a viharok ebben a majdnem trópusi régióban olyan érthetetlenek és félelmetesek, mint a harag és gyűlölet váratlan és oktalan kitörései. Az évi hőmérsékletingadozás igen csekély. Nincs valódi tél és nyár, de mindennaposak a természet gyakran szélsőséges kilengései: fagyosak az éjszakák és forrók a delek, melyek páratlan tisztaságukban még izgatóbbak és nyugtalanítóak, mint az Andoktól keletre elterülő hatalmas trópusi őserdők elhódító és eltompító üvegházi melege. Az atmoszféra átlátszó tisztasága elkápráztatja az érzékeket, a hó tér és távolság nélküli közelségből vakít. A kőgörgeteg s a homok, a keménylevelű cserjés bozót szürkesége is nélkülözi az elmosódottságot, tiszta, mint az eső utáni szokatlanul éles és mégis színtelen fény. Ebben az atmoszférában a fák zöldje világít, a csillagok pedig olyan közel vannak, hogy szinte egy ugrással elérheti, s mint jánosbogárkát kezébe veheti őket az ember. Ám ez a természet részvétlen közönnyel szemléli, hogy az ember borzasztó törődéssel miképpen vezeti le a vizet a magasból — valahonnét a fehér csúcsok közelségéből - a mélységbe, a teraszos földekre, melyek úgy épültek a hegyek oldalára, mint az erődök. Esőt nem ad! Olykor azonban olyan égszakadást zúdít a völgyekbe, hogy a vízözön elragadja a házakat, az állatokat s a megművelt földek féltőn védelmezett négyszögeit. Megtetézik ezt a nyugati lánc vulkáni kúpjaiból kitörő tűzfolyamok, és a földrengések, melyek szakadékokat temetnek be, jég- és kőlavinákat indítanak el. Az állatviág magányos, furcsán elkülönülő és csendes. Majdnem teljesen hangtalan. Még akkor is, ha falkákban, vagy nyájakban barangol. Az Andok hegyi világának uralkodó állatai, a vad lámafajták, rokonai az óvilági tevéknek, de ezeknek félszeg és nyugtalanító formátlansága és türelmessége nélkül. A huanakóra és a vikunyára semmiképp sem ülik a „vadállat” fogalma. Mereven állanak, míg valaki túlságosan meg nem közelíti őket. A messzeségbe néznek, a fehér csúcsokra és a kék égre, melynek mindig van valami halványan gyöngyszürke, színtelenül világító színeződése. A csúcsok felett pedig a kondor lebeg, ötezer méter magasan, mintha leplezni akarná mohóságát, amely levonja a földre. A lámát és az alpakkát is sokkal kevésbé törte meg az ember szolgálata, mint az óvilági háziállatokat. Ezek a perui háziállatok nagyon függetlenek maradtak az emberi gondviseléstől és éppúgy tartózkodó, majdnem visszautasító magatartást tanúsítanak gazdáikkal szemben, mint ahogy ezek sem igyekeznek egészen hatalmukba törni, megközelíteni őket. A természet valami sajátságos, minden érzelmi kitörést elutasító szomorúsággal nehezedik a bennszülöttekre. Ez a természet itt van körülöttük, felettük és alattuk, bennük, és amellett teljesen megközelíthetetlen. Megközelíthetetlenek a hegyek, a növények, az állatok, a többi ember, s ők maguk is önmaguknak. Peruban az ember és a magashegyi természet viszonyát egy sajátos, befejezetlen serdültség jellemzi. Részint ennek volt köszönhető, hogy oly könnyen hódították meg a sűrűn és szeszélyesen elszórt kisebb medencék őslakóit az inkák és a spanyolok. Nem véletlen, hogy az első inkák, mielőtt magukhoz ragadták a hatalmat az elszigetelt sejtek szövevénye fölött, a z