Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)

1992-01-03 / 1. szám (105.)

Kezdem azzal, ami mondanivalóm lényege: a szé­kely nem faj, nem külön nemzetiség, nem elnemzet­­lenedett, nem beolvadt vagy éppen beolvasztott nép­­rész, hanem magyar! Annyira időtlen­ idők óta az, annyira hagyományőrzően, oly jelentős magyar mű­velődési értékeket teremtően, oly nagyon, hogy — so­kak szerint — ő a legmagyarabb magyar. Igaz (és má­sodsorban ezt kell előrebocsátanom), hogy az irrever­zibilis történetiségben a székelyeknek volt egybe­kapcsoló céljuk, közös érdekük, egyedi normarendjük, s mindennek tudata formálta őket székellyé — résszé peremvidékivé, szegetelföldivé, katlanlakóvá. Ez az az egyedi múlt, amit szintén „be kell vallani“ — és tö­redelmesen bizonyságot hitet teszek arról, hogy éle­tem nagy-nagy öröme volt konfessziót tenni felőle és ez tesz irigyelhetővé ma is. Mi az azonban, ami felzaklat és aggodalommal tölt el? Mindenekelőtt a napjainkban sokasodó hamis, ro­mantikus mítoszgyártó buzgalom, a tényeknek a köny­­nyed manipulálása, s nemegyszer az a sanda politi­kai célú törekedés, hogy a múlt ürügyén leválasszák a magyarság törzséről annak egyik legtermőbb ágát. Ez késztetett mostanában néhány cikk megírására és ez ösztökél most arra, hogy egy-két gondolatot meg­osszak önökkel. 1. EGYÜVÉTARTOZÁS Először is a székely különösség határait kell meg­rajzolnunk és nagyobb egységbe forrottságát szükséges bizonyítanunk. A legkevesebb magyarázatra az országos keret azo­nosságának meghatározó jelentőségű ténye szorul. Is­meretes, hogy a közös európai égbolt kupolája alatt összebúvó embercsoportok egyike a­ székelyföldi, hosz­­szú évszázadokon át a magyar állam része volt. A né­ha még Tündérkertté is szépülő önálló erdélyi feje­­delmeségben is a XVI., XVII. században a székely az állami, népi, gazdasági, kulturális egybefüggések erős szálaival kötődött testvéreihez. A XVIII. századdal kez­­dődőleg, a­zután a tágabb birodalmi keretben közös sorsukká vált a bárhol élő magyaroknak az­ osztrák „vasiga“ hordozása. Majd együtt sodorta forradalom­ba és nemzeti szabadságharcba őket a közös, a hon­egységre törő 1848—49-es küzdelem is. A székely faluközösségek világának mélyrétegei­ből kibányászott gondolatok és szavak hadd mondják el helyettem az igazi, soha meg nem másítható törté­nelmet. A falusbíró, az esküdtek és a nótárius aláírását őriző, 1849. február 15-én keltezett Csíkszentmihályi levél a táborba szállottaknak ezekkel a szavakkal to­vábbította a falu üzenetét: „Felszólítunk titeket, székely véreink, hogy a tá­borba nemzetünkért s magatok dicsőségéért híven és igazságosan szolgáljatok. . . víg kedvvel, bátor lélekkel vívjatok nemzetünk szabadságáért. Ma is minnyájan 18 évestől 50 évesig fegyverben és hadi gyakorlatok­ban­ vagyunk, és mihelz szólít a szükség veletek kül­­dünk.. .“ Az új minőségű hazává tágult székely faluközösség, a hazává szélesedett székely communitás, mint any­­nyiszor a magyar nemzeti szabadságért szállott tábor­ba és igazolta azt, hogy tudja, hol a helye­s azt is, hogy történeti próbatétel idején mi a teendője. 2. AZ EURÓPAI, A MAGYAR, AZ ERDÉLYI ROKONSÁG — A SZABAD PARASZTSÁG A nemzeti tudatról szólva, 1971-ben Illyés Gyula mondotta: „A demagógia azzal hat, hogy egy résznyi igazságból csinál hazugságot. Mi ez ellen a védelem? Elválasztani az igazat a hamistól, s az utóbbit épp ez­által pukkasztani szét.“ Igazság például az, hogy a székelyek hosszú időn át őrizték jogi másságukat, sa­játos jogrendjüket. Aki azonban ezt növeszti, abszo­lutizálja, formálja valaminő sui generis népiség bi­zonyítékává, az népámító. Súlyos felelősség terhel bennünket, historikusokat azért, hogy nem hangsúlyoztuk, nem mondottuk, ír­tuk, hirdettük eléggé azt az igazságot, hogy a partiku­láris székely normarend valójában európai, magyar­­országi, erdélyi forma, nem kuriózum, nem páratlan csoda, hanem egy feudális strukturális jellegzetesség itteni tartósabb fennmaradása. A középkori, újkor eleji európai fejlődésnek ugyanis törvényszerű meghatározó vonása, hogy az országok, a nagyobb területi egységek valójában kis tartományok, régiók laza konglomerátumai voltak. Európa tele volt ősi szokásjogot őriző völgyekkel, hegyhátakkal, fenn­síkokkal, tradíciók, privilégiumok jussán saját artiku- l­usaikra, paragrafusaikra hagyatkozó és esküvő ember­­csoportokkal. Hajnik Imre, az egyetemes jogtörténet kiváló ismerője szavai ezek: „Valahány tartomány, vá­ros vagy uradalom volt az országokban, csaknem ugyan­annyi jog is keletkezett.“ Az 1455. évi nürnbergi bírósági perrendtartás pél­dául előírta, hogy „a bíró, ha frank fölött mond íté­letet, frank földön álljon“, de a sváb, a szász, a „bar­bár“ is követelheti ugyanott a maga jogrendszerére alapozódó maga földjén meghozott deliberátumot. (Ez nem jelenti „etnikumok“ vetélkedését, hiszen a XVIII. században újfalusit csak Kászonban perelhet a maga törvényén a száldobosi, vagy kézdiszentléleki.) Igazi döbbenet forrása volt számomra az őrgrófságok jog­rendjével való megismerkedés, hiszen az én szülőföl­dem viszonyait láttam viszont: külön regionális egy­ségeket, sajátos szokásjog földjeit, határvédő szabad­­paraszt lakosságot, al.ragaszkodnak privilégiumaik­hoz, mondhatnánk: „more siculorum“ élnek. Wenzel Gusztáv 1876-ban már elemezte az orszá­gos és partikuláris jogviszonyok kérdését, megállapít­va, hogy — mint Európa minden középkori államában — Magyarországon is milyen jelentős szerepet játszott az országos jog mellett a „részszerű“ (ahogyan én a ked­vem szerint nevezném: a „rész-egész“) társadalmi mor­fológiai szerepe. Az 1940-es években pedig Bónis György vizsgálta — a Max Weber-i ideáltípusok meg­alkotásának módszerével — a magyar hűbérviszony „helyi alakjait“, amelyek­ „rendkívüli sokféleséget tüntetnek fel“. Az ismertebbek a dunavölgyi sorskö­­zösségi párhuzamok csodálatos lehe­tőségét kínálják, hiszen a horvát-szlavón prédialisok, a felvidéki várne­mesek, szepesi lándzsások, soltészségek, a kun kapi­tányságok, a kenézek, vajdák, bojárok, szász gerébek, székely lófők világa, társadalma ad e kérdéskör kap­csán egymásnak rokoni találkozót. Erdélyi és partiumi viszonylatokban a fogaras­­földi bojár, a Kővár-vidéki puskás, a bihari hajdú mind-mind „more siculorum“ volt jogi testület, végső soron sajátos külön alakulat. Az erdélyi szászok tele­püléstörténetét­ vizsgáló Ernst Wagner szerint szokásos egy bizonyos etnikai csoportot nevezni erdélyi szász­nak, holott azok valójában elsősorban hasonló jogi stá­tusú emberek. Nyelvük, mai változatában, tulajdon­képpen Erdélyben alakult ki. Szásznak pedig a feuda­lizmus idején azt nevezték, aki a Király- vagy Szász­föld (Königs-, Sachsenboden) területén letelepedési jo­got szerzett, ha befogadták, ha statuálták. (A szász önkormányzati közösség, a Nations-universität egy be­­cementeződése az Andreanum biztosította privilégiu­mok jussán — szintén ismeretes.) Ez a néprész tehát jogilag lett szász és tudata révén maradt német. Rokonkeresőbe, atyafiság-felderítőbe utazóként Európa, Magyarország, Erdély eddig bejárt tájai után ellátogathatnánk a kozákokhoz, vagy kiköthetnénk a ködös Albion partjain is. Okosan és eredményesen ak­kor járnánk el, ha mindenütt elsősorban szabad em­bert, földesúrhoz nem kötött, robotba nem járó sza­bad parasztot keresnénk. Ez a társadalmi kategória különben Erdélyben is igen nagyszámú, a lakosság egy­­harmada, az 1848-as forradalom előtt pedig a paraszt­ságnak nem kevesebb mint 400­0-a. Döbbenetes maga a tény és meglepő az, hogy például a szabad román népesség mennyiségileg alig valamivel kisebb, mint a szász, és több mint a székely. A határőrkatona román népesség pedig 50 000, a székely 80 000 főnyi. A kü­lönféle szabadok, libertinusok közötti különbséget a történeti köztudat azért érzékeli és őrzi, mert néhol a szabadparaszt­ság vezető rétege felszívódott, beolvadt a magyar nemességbe, míg másutt ez a folyamat a kol­lektív jogok testületét, társadalmi hordozóját nem rob­bantotta szét. A székelyek földjének lakója oltalmazta jussait, privilégiumokat őrzött, védelmezett, szente­sített, újra és újra elismertetett, és ha kellett, az értük való küzdelemtől sem rettent vissza. Így maradt benne a feudális Európa fejlődésrendjében, őrizte közösségi kohézióját és vált itthoni követésre serkentő példává. 3. A SZÉKELY MINTA Hadd szóljak erről is egy pár szót. Történt 1520-ban a Krassó megyei Monostoron, hogy annak román paraszt lakói azzal fenyegették meg az egybegyülekezés közösségi parancsát semmibe vevő­ket, hogy „more siculorum“, székely módra házaikat lerombolják. Oly sugárzó erejű volt tehát még akkor a székely szolidaritás, hogy példaként, mértékként szolgálhatott. Verancsics Antal, Oláh Miklós és mások is megörökítették azt, hogy ők a privilégiumaikat, a székely szabadságot, valójában a partikularizmusukat elárulókat, a közösséget cserbenhagyókat elűzték, adott esetben életük lángját is kioltották, otthonaikat pedig lerombolták. 1514-ben a székely­ség Dózsa György személyében nem csupán vezetőt adott a parasztságnak, hanem (Szűcs Jenő nagyszerű értekezésének bizonyítékai sze­rint) ideológiát is. A jövendőt illető elképzelésben a székely szabadok intézménye volt a modell, a minta, a követésre méltó példa. A sort a hajdúkkal folytatnám, akiket úgy telepít a jóemlékezetű Bocskai István fejedelem, hogy azok: „A mi erdélyországi hű székelyeink szokása szerint“ szolgáljanak, katonáskodjanak. A székely módra megszerkesztődő hajdú-modell vi­szont Rákóczi Ferenc parasztsorsú kuruc katonáját ösz­tönözte, hogy hadi szolgálatért vegyen magának sza­badságot („minden vármegyében állíttassanak szabad helységek, amilyenek a hajdú helyek, s a katonáskodó nem nemes ott találja a hazának tett szolgálatáért vett jutalmát“), vel, gyakorlásával, valamint területi, közösségi, gyak­ran országos szerepkör vállalásával. A székelynek, haj­dúnak, kurucnak, katonának kellett lennie, az ország üzemies struktúrájában harcossá kellett válnia. Ne feledjük, ez tette a nemest, a nobilist is előnyös hely­zetűvé. A következőkben azt szeretném egy-két szóban érinteni, milyen is az irigyelt székely privilegizált hely­zete, mitől és mire válik szabaddá, és ezeket a fejte­getéseket szükségszerűen a katonáskodás felvetette problémákkal kezdeném el. Nemrégen a nyelvészet oldaláról közelítve meg a székelység-magyarság egységét, Benkő Lóránd felteszi a kérdést: „Hol is voltak az Árpád-korban székelyek?“ A válasz ez: „Ott, ahol jól szervezett határvédő kato­nanépre volt szükség. A székelyek tehát katonailag szervezett magyarság . . . nem külön etnikai csoport, hanem a központi hatalom által szervezett határvédők katonai csoportja . . . tehát a székely népnév sem etni­kumot, hanem foglalkozást jelölt eredetileg.“ Az 1691. évi Leopold Diploma pedig azzal indo­kolja sajátos helyzetüket, hogy „a székelyek a legvité­zebb nép“, és hogy „kötelesek a haza védelmén saját költségükön katonáskodni. . .“ Sokat írtak historikus elődeink és jelenkori kortársaink a székely hadtörté­netről és a központi, az államhatalom, valamint a szé­kely katonai erő viszonyáról. Azt azonban, hogy mi­lyen nagy is volt a szabadság ára igazából, magam is csak mostanában tudtam felmérni, amikor Kászonszék újkori történetét Pataki Józseffel megismerni igye­keztünk. A lustrákat vallatva tudtam­ meg például, hogy 1614-ben Újfaluban 33,66%-nyi az olyan legény HORVÁTH ISTVÁN felvétele SZÉKELY TÖRTÉNELEM 4. A SZÉKELY KIVÁLTSÁG ARA Otto Gierke szavai szerint: minden jog szabadság, minden szabadság jog is. A szabadság szót tehát — a középkorbeli és újkor eleji ember tudatában — egy­ségesült annak biztosítékával, a jogi kiváltsággal, a pri­vilégiummal. Aki például a „kiváltság-szabadság“ kö­telékéből kihullott, jobbággyá lett, az még a „székely“ név használatához való jogát is elvesztette. A kollektív szabadságjognak, a korporatív liber­tásnak a rendekbe szervezett emberek világában ára van. Fizetni kell érte. Valamilyen funkció betöltése­ IMREH ISTVÁN­­ .

Next