Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)
1992-01-03 / 1. szám (105.)
Kezdem azzal, ami mondanivalóm lényege: a székely nem faj, nem külön nemzetiség, nem elnemzetlenedett, nem beolvadt vagy éppen beolvasztott néprész, hanem magyar! Annyira időtlen idők óta az, annyira hagyományőrzően, oly jelentős magyar művelődési értékeket teremtően, oly nagyon, hogy — sokak szerint — ő a legmagyarabb magyar. Igaz (és másodsorban ezt kell előrebocsátanom), hogy az irreverzibilis történetiségben a székelyeknek volt egybekapcsoló céljuk, közös érdekük, egyedi normarendjük, s mindennek tudata formálta őket székellyé — résszé peremvidékivé, szegetelföldivé, katlanlakóvá. Ez az az egyedi múlt, amit szintén „be kell vallani“ — és töredelmesen bizonyságot hitet teszek arról, hogy életem nagy-nagy öröme volt konfessziót tenni felőle és ez tesz irigyelhetővé ma is. Mi az azonban, ami felzaklat és aggodalommal tölt el? Mindenekelőtt a napjainkban sokasodó hamis, romantikus mítoszgyártó buzgalom, a tényeknek a könynyed manipulálása, s nemegyszer az a sanda politikai célú törekedés, hogy a múlt ürügyén leválasszák a magyarság törzséről annak egyik legtermőbb ágát. Ez késztetett mostanában néhány cikk megírására és ez ösztökél most arra, hogy egy-két gondolatot megosszak önökkel. 1. EGYÜVÉTARTOZÁS Először is a székely különösség határait kell megrajzolnunk és nagyobb egységbe forrottságát szükséges bizonyítanunk. A legkevesebb magyarázatra az országos keret azonosságának meghatározó jelentőségű ténye szorul. Ismeretes, hogy a közös európai égbolt kupolája alatt összebúvó embercsoportok egyike a székelyföldi, hoszszú évszázadokon át a magyar állam része volt. A néha még Tündérkertté is szépülő önálló erdélyi fejedelmeségben is a XVI., XVII. században a székely az állami, népi, gazdasági, kulturális egybefüggések erős szálaival kötődött testvéreihez. A XVIII. századdal kezdődőleg, azután a tágabb birodalmi keretben közös sorsukká vált a bárhol élő magyaroknak az osztrák „vasiga“ hordozása. Majd együtt sodorta forradalomba és nemzeti szabadságharcba őket a közös, a honegységre törő 1848—49-es küzdelem is. A székely faluközösségek világának mélyrétegeiből kibányászott gondolatok és szavak hadd mondják el helyettem az igazi, soha meg nem másítható történelmet. A falusbíró, az esküdtek és a nótárius aláírását őriző, 1849. február 15-én keltezett Csíkszentmihályi levél a táborba szállottaknak ezekkel a szavakkal továbbította a falu üzenetét: „Felszólítunk titeket, székely véreink, hogy a táborba nemzetünkért s magatok dicsőségéért híven és igazságosan szolgáljatok. . . víg kedvvel, bátor lélekkel vívjatok nemzetünk szabadságáért. Ma is minnyájan 18 évestől 50 évesig fegyverben és hadi gyakorlatokban vagyunk, és mihelz szólít a szükség veletek küldünk.. .“ Az új minőségű hazává tágult székely faluközösség, a hazává szélesedett székely communitás, mint anynyiszor a magyar nemzeti szabadságért szállott táborba és igazolta azt, hogy tudja, hol a helyes azt is, hogy történeti próbatétel idején mi a teendője. 2. AZ EURÓPAI, A MAGYAR, AZ ERDÉLYI ROKONSÁG — A SZABAD PARASZTSÁG A nemzeti tudatról szólva, 1971-ben Illyés Gyula mondotta: „A demagógia azzal hat, hogy egy résznyi igazságból csinál hazugságot. Mi ez ellen a védelem? Elválasztani az igazat a hamistól, s az utóbbit épp ezáltal pukkasztani szét.“ Igazság például az, hogy a székelyek hosszú időn át őrizték jogi másságukat, sajátos jogrendjüket. Aki azonban ezt növeszti, abszolutizálja, formálja valaminő sui generis népiség bizonyítékává, az népámító. Súlyos felelősség terhel bennünket, historikusokat azért, hogy nem hangsúlyoztuk, nem mondottuk, írtuk, hirdettük eléggé azt az igazságot, hogy a partikuláris székely normarend valójában európai, magyarországi, erdélyi forma, nem kuriózum, nem páratlan csoda, hanem egy feudális strukturális jellegzetesség itteni tartósabb fennmaradása. A középkori, újkor eleji európai fejlődésnek ugyanis törvényszerű meghatározó vonása, hogy az országok, a nagyobb területi egységek valójában kis tartományok, régiók laza konglomerátumai voltak. Európa tele volt ősi szokásjogot őriző völgyekkel, hegyhátakkal, fennsíkokkal, tradíciók, privilégiumok jussán saját artiku- lusaikra, paragrafusaikra hagyatkozó és esküvő embercsoportokkal. Hajnik Imre, az egyetemes jogtörténet kiváló ismerője szavai ezek: „Valahány tartomány, város vagy uradalom volt az országokban, csaknem ugyanannyi jog is keletkezett.“ Az 1455. évi nürnbergi bírósági perrendtartás például előírta, hogy „a bíró, ha frank fölött mond ítéletet, frank földön álljon“, de a sváb, a szász, a „barbár“ is követelheti ugyanott a maga jogrendszerére alapozódó maga földjén meghozott deliberátumot. (Ez nem jelenti „etnikumok“ vetélkedését, hiszen a XVIII. században újfalusit csak Kászonban perelhet a maga törvényén a száldobosi, vagy kézdiszentléleki.) Igazi döbbenet forrása volt számomra az őrgrófságok jogrendjével való megismerkedés, hiszen az én szülőföldem viszonyait láttam viszont: külön regionális egységeket, sajátos szokásjog földjeit, határvédő szabadparaszt lakosságot, al.ragaszkodnak privilégiumaikhoz, mondhatnánk: „more siculorum“ élnek. Wenzel Gusztáv 1876-ban már elemezte az országos és partikuláris jogviszonyok kérdését, megállapítva, hogy — mint Európa minden középkori államában — Magyarországon is milyen jelentős szerepet játszott az országos jog mellett a „részszerű“ (ahogyan én a kedvem szerint nevezném: a „rész-egész“) társadalmi morfológiai szerepe. Az 1940-es években pedig Bónis György vizsgálta — a Max Weber-i ideáltípusok megalkotásának módszerével — a magyar hűbérviszony „helyi alakjait“, amelyek „rendkívüli sokféleséget tüntetnek fel“. Az ismertebbek a dunavölgyi sorsközösségi párhuzamok csodálatos lehetőségét kínálják, hiszen a horvát-szlavón prédialisok, a felvidéki várnemesek, szepesi lándzsások, soltészségek, a kun kapitányságok, a kenézek, vajdák, bojárok, szász gerébek, székely lófők világa, társadalma ad e kérdéskör kapcsán egymásnak rokoni találkozót. Erdélyi és partiumi viszonylatokban a fogarasföldi bojár, a Kővár-vidéki puskás, a bihari hajdú mind-mind „more siculorum“ volt jogi testület, végső soron sajátos külön alakulat. Az erdélyi szászok településtörténetét vizsgáló Ernst Wagner szerint szokásos egy bizonyos etnikai csoportot nevezni erdélyi szásznak, holott azok valójában elsősorban hasonló jogi státusú emberek. Nyelvük, mai változatában, tulajdonképpen Erdélyben alakult ki. Szásznak pedig a feudalizmus idején azt nevezték, aki a Király- vagy Szászföld (Königs-, Sachsenboden) területén letelepedési jogot szerzett, ha befogadták, ha statuálták. (A szász önkormányzati közösség, a Nations-universität egy becementeződése az Andreanum biztosította privilégiumok jussán — szintén ismeretes.) Ez a néprész tehát jogilag lett szász és tudata révén maradt német. Rokonkeresőbe, atyafiság-felderítőbe utazóként Európa, Magyarország, Erdély eddig bejárt tájai után ellátogathatnánk a kozákokhoz, vagy kiköthetnénk a ködös Albion partjain is. Okosan és eredményesen akkor járnánk el, ha mindenütt elsősorban szabad embert, földesúrhoz nem kötött, robotba nem járó szabad parasztot keresnénk. Ez a társadalmi kategória különben Erdélyben is igen nagyszámú, a lakosság egyharmada, az 1848-as forradalom előtt pedig a parasztságnak nem kevesebb mint 4000-a. Döbbenetes maga a tény és meglepő az, hogy például a szabad román népesség mennyiségileg alig valamivel kisebb, mint a szász, és több mint a székely. A határőrkatona román népesség pedig 50 000, a székely 80 000 főnyi. A különféle szabadok, libertinusok közötti különbséget a történeti köztudat azért érzékeli és őrzi, mert néhol a szabadparasztság vezető rétege felszívódott, beolvadt a magyar nemességbe, míg másutt ez a folyamat a kollektív jogok testületét, társadalmi hordozóját nem robbantotta szét. A székelyek földjének lakója oltalmazta jussait, privilégiumokat őrzött, védelmezett, szentesített, újra és újra elismertetett, és ha kellett, az értük való küzdelemtől sem rettent vissza. Így maradt benne a feudális Európa fejlődésrendjében, őrizte közösségi kohézióját és vált itthoni követésre serkentő példává. 3. A SZÉKELY MINTA Hadd szóljak erről is egy pár szót. Történt 1520-ban a Krassó megyei Monostoron, hogy annak román paraszt lakói azzal fenyegették meg az egybegyülekezés közösségi parancsát semmibe vevőket, hogy „more siculorum“, székely módra házaikat lerombolják. Oly sugárzó erejű volt tehát még akkor a székely szolidaritás, hogy példaként, mértékként szolgálhatott. Verancsics Antal, Oláh Miklós és mások is megörökítették azt, hogy ők a privilégiumaikat, a székely szabadságot, valójában a partikularizmusukat elárulókat, a közösséget cserbenhagyókat elűzték, adott esetben életük lángját is kioltották, otthonaikat pedig lerombolták. 1514-ben a székelység Dózsa György személyében nem csupán vezetőt adott a parasztságnak, hanem (Szűcs Jenő nagyszerű értekezésének bizonyítékai szerint) ideológiát is. A jövendőt illető elképzelésben a székely szabadok intézménye volt a modell, a minta, a követésre méltó példa. A sort a hajdúkkal folytatnám, akiket úgy telepít a jóemlékezetű Bocskai István fejedelem, hogy azok: „A mi erdélyországi hű székelyeink szokása szerint“ szolgáljanak, katonáskodjanak. A székely módra megszerkesztődő hajdú-modell viszont Rákóczi Ferenc parasztsorsú kuruc katonáját ösztönözte, hogy hadi szolgálatért vegyen magának szabadságot („minden vármegyében állíttassanak szabad helységek, amilyenek a hajdú helyek, s a katonáskodó nem nemes ott találja a hazának tett szolgálatáért vett jutalmát“), vel, gyakorlásával, valamint területi, közösségi, gyakran országos szerepkör vállalásával. A székelynek, hajdúnak, kurucnak, katonának kellett lennie, az ország üzemies struktúrájában harcossá kellett válnia. Ne feledjük, ez tette a nemest, a nobilist is előnyös helyzetűvé. A következőkben azt szeretném egy-két szóban érinteni, milyen is az irigyelt székely privilegizált helyzete, mitől és mire válik szabaddá, és ezeket a fejtegetéseket szükségszerűen a katonáskodás felvetette problémákkal kezdeném el. Nemrégen a nyelvészet oldaláról közelítve meg a székelység-magyarság egységét, Benkő Lóránd felteszi a kérdést: „Hol is voltak az Árpád-korban székelyek?“ A válasz ez: „Ott, ahol jól szervezett határvédő katonanépre volt szükség. A székelyek tehát katonailag szervezett magyarság . . . nem külön etnikai csoport, hanem a központi hatalom által szervezett határvédők katonai csoportja . . . tehát a székely népnév sem etnikumot, hanem foglalkozást jelölt eredetileg.“ Az 1691. évi Leopold Diploma pedig azzal indokolja sajátos helyzetüket, hogy „a székelyek a legvitézebb nép“, és hogy „kötelesek a haza védelmén saját költségükön katonáskodni. . .“ Sokat írtak historikus elődeink és jelenkori kortársaink a székely hadtörténetről és a központi, az államhatalom, valamint a székely katonai erő viszonyáról. Azt azonban, hogy milyen nagy is volt a szabadság ára igazából, magam is csak mostanában tudtam felmérni, amikor Kászonszék újkori történetét Pataki Józseffel megismerni igyekeztünk. A lustrákat vallatva tudtam meg például, hogy 1614-ben Újfaluban 33,66%-nyi az olyan legény HORVÁTH ISTVÁN felvétele SZÉKELY TÖRTÉNELEM 4. A SZÉKELY KIVÁLTSÁG ARA Otto Gierke szavai szerint: minden jog szabadság, minden szabadság jog is. A szabadság szót tehát — a középkorbeli és újkor eleji ember tudatában — egységesült annak biztosítékával, a jogi kiváltsággal, a privilégiummal. Aki például a „kiváltság-szabadság“ kötelékéből kihullott, jobbággyá lett, az még a „székely“ név használatához való jogát is elvesztette. A kollektív szabadságjognak, a korporatív libertásnak a rendekbe szervezett emberek világában ára van. Fizetni kell érte. Valamilyen funkció betöltése IMREH ISTVÁN .