Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)

1992-03-27 / 7. szám (111.)

a Mesterségünk régi címere Minden egyéb mellett és ellenére, bizonyára ez volt a legszebb és legfontosabb ka­land az életünkben. Mikor tisztán és nagy reményekkel csordultig telve, mindannyian a nagy, távoli egyéni befu­tás álmait melengettük, „hogy látva lássanak“ — ezer meg­értett vagy csak megsejtett körülmény miatt nem távo­lodtunk el egymástól annyi­ra, hogy ne érezzük át a­­zonnal a csapatjáték ízeit is: Így lettünk „első Forrás-nem­zedékké“; nem mi szervez­kedtünk, hogy el- és kine­vezzük magunkat annak, a­­minek, mikor bevált, még az a többlet felhajtóereje és te­kintélye is beütött, hogy bá­báskodhattunk a második ge­neráció alakulása körül, ke­serű és valamivel jobb ta­pasztalatok birtokában egyen­gethettük a nálunk, akkori fiataloknál is fiatalabbak út­ját. Azóta lelki-testi sebesült­jeink és valódi halottaink is vannak, mint minden első­nek bevetett zászlóaljnak, de a Forrás még él, buzog, ha nem csurran, cseppen. Azok az első könyvek olyanok le­hettek, amilyenek; nem csak a tehetségen s nem csak a cenzúrán múlott minden. De ez a keresztbeállás-vonulás, ez a „székely a lajtorjával“ közlekedés a kor irodalmi és erkölcsi közegében, mely oly sok mindent és mindenkit sodort magával, ez a Forrás igazi emblémája, ez az, ami­re legalább olyan fontos em­lékezni, m­int a külön, sze­mélyes műhelyekben megszü­letett és betakarított későbbi eredményeinkre. Mert a szö­vetség nemcsak egyszeri pél­da, de­ tartós érték, melyre szüksége lehet ezután is, másoknak is. LASZLÓFFY ALADÁR A „Forrás“ — gondolom, nem csak számomra, hanem az úgy­nevezett második Forrás-nemzedék számára is — egy boldog indulás, vagy méginkább egy indulás boldog emléke. Akko­riban e nemzedék néhány tagja — Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Apáthy Géza és jelen sorok írója — épp szilenciumon „tartózkodott“ jóideig, már ami a közlést illeti, igen-igen nagyra tartott és még nagyobb befolyással rendelkező kommunista írónk környékéről fújó szél jóvoltá­ból. Távol álljon tőlem a belügyi dolgozók érdemeinek föl­emlegetése éppen a Forrás-jubileum alkalmával, ám azt még­sem hallgathatom el, hogy a feljelentésünket követő kivizsgá­lást vezető őrnagy végül a­zt mondta: fiúk, írjanak minél töb­bet, és becsületszavamra higgyék el, hogy a közlésjoguk fel­függesztéséhez a szekuritáténak semmi köze. Igaza volt, nem volt igaza, ma már csak a sírkövéről olvashatnám le, de amint az idő telik és egyre több mindenről szerzünk tudomást, haj­lok arra, hogy az alkalommal semmi oka sem volt hamis val­lomásra. Gondolom, megkedvelte a második Forrás-nemzedé­­ket. Mint ahogy Dáni­el őrnagy úr is az Otopeni-i laktanyá­ban, amikor első kötetem megjelenésének napján az esti je­lentéstételkor — víg emlékezetű Bajor Úr szavait parafra­­zálom — javasolta, hogy fasza fiú vagyok, és milyen kár, hogy ö, meg az egész egyetemi zászlóalj !­em tud magyarul, mert akkor felolvashatnánk néhány verset takarodó előtt. Ilyen is van (volt). Hát ez az indulás ama boldog emléke. Később aztán pandúr lesz a betyárból, s egy szép napon azon kaptam magam, hogy tagja vagyok egy Forrás-bizottságnak, s bár tiszta lelkiismerettel, de mégis rossz érzéssel épp visz­­szautasítok egy kéziratot. Igen tisztelem az emberi munkát ahhoz, hogy nyugodtan tudjam elutasítani, még akkor is, ha rossz. Idők múltával szintén a lelkiismeretem miatt kellett kilépnem e jeles bizottságból. Olyan kézirat került az aszta­lomra — a Molnár Jánosé —, melyet kiadásra nem javasol­hattam, már csak a szerző meg a véleményező testi épsége érdekében sem, visszautasítani azonban nem voltam hajlandó. Személyes dolgaimat illetően tehát ennyi a Forrás. Ám ezen­túl ott van a sok izgalommal olvasott könyv emléke, az újabb és újabb barátok, harcostársak érkezésekor érzett öröm, meg az elégedettség afölött, hogy a Forrás nem apad. És hát — mit tagadjuk — a büszkeség: egy vitán fölül irodalomtörté­neti folyamat részese lehettem egészen ártatlanul, zöldfülűen, szerelmesen és fiatalon. KIRÁLY LÁSZLÓ S/jUsVl SKMM!I­ S AJVM A ilt.Jdi.OTttiSS'. V'iaAc a vmrmmm Balkán-dosszié 31. ARGOSZTÓL­­ ZÁGRÁBIG Az 1444-ben, Szent Márton napján megvívott s el­vesztett várnai csata után a legnagyobb segély, mely­re a magyarok a török terjedés elleni aránytalan harc­ban számíthattak, azon népektől való várható, melyek maguk is az oszmánok igája alatt nyögtek, vagy ame­lyek önállósága általuk fenyegetve volt. A magyarok természetes szövetségesei a román, a szerb, bolgár és albániai népek voltak... A legjelentékenyebb segély Albániából jöhete, melynek nemzeti hőse Castriota György dicsőségének délpontján állott. Egy követe már 1443-ban megfordult Budán s szövetséget aján­lott. Hunyadi János, ki a­z albán hőssel már régebben levelezésben állott s miként ily kitűnő jellemeknél másként nem is lehetne: a két férfiú őszinte tisztelője volt egymásnak, melegen ajánlotta a királynak ezt a szövetséget. (A török birodalom története, 1890.) * * • Castriota György vitézsége nem kis csorbát ejtett a szultán tekintélyén. Azonban Albánia függetlensége Szinán bég pusztító betörése óta nemcsak nagyon meg volt szorítva, hanem lassan kint elveszni látszott, midőn ő fellépett. Iszkander bég nevezet alatt még serdülő korában került a szultán közelébe s rendkívüli esze s merészsége által csakhamar megnyerte az uralkodó ke­gyét. Mint gyermek hagyta el hazáját, a szultán kí­vánságára a mohamedán vallást is felvette s gyorsan haladott szerencséje lépcsőjén, kedvencévé tette magát a népnek s a hadseregnek is. Ehhez járult, hogy ha­zájának szerencsétlen megaláztatásáról, valamint nem­zetének minden­ mértékét meghaladó sanyargattatásá­­ról biztos tudomással bírt. S mert a zsarnoki szemek különös éleslátással bírnak, a szultán, aki addig feltét­lenül megbízott benne, elég okot vélt találni a gya­núra. De az alkalmas pillanat, melyre Castriota vára­kozott, nem késett sokáig. Háromszáz honfitársával s némi csellel, bátorsággal visszafoglalta ősei várát, vil­lámgyorsan befutotta felső Albániát s a nép mindenütt fegyvert ragadott szavára, így csakhamar kinyilvánít­hatta Albánia függetlenségét. (Világtörténet, 1879.) * • * Kosovo tragédiája. Mikel Marku albán nemzetiségű ügyvéd 1991 november 11-én belehalt a szerb rendőr­ségen elszenvedett megkínzatásba, ám nem ez az egyet­len eset, melyért büntetőjogilag nem vonnak felelős­ségre senkit manapság. Az emberi és polgári jogok vé­delmére alakult pristinai bizottság jelentéséből kiderül, hogy az ügyvéd a 104. áldozat Kosovoban 1981 óta. Csupán az utóbbi év folyamán 14 albánt gyilkoltak meg ebben a volt autonóm tartományban, melyet az utóbbi pár év alatt szerb gyarmattá szorítottak vissza. Ebben az időszakban 75 000 albán nemzetiségűt bocsátottak el a munkahelyéről. Az említett évtizedben pedig 11 000 albánt ítéltek el politikai okokból, közülük több mint ezer személyt 20 évnél­ súlyosabb börtönre. A szövet­ségi hadseregből leplombált koporsóban 50 albán kis­­katona érkezett haza azokban az időkben, mikor közel 700.000 albánt hurcoltak meg különböző rendőrhatósá­gok és katonai törvényszékek. Ebben a körzetben fél­millióra tehető azoknak az albán etnikumhoz tartozó diákoknak a száma, akik semmilyen elemi vagy közép­fokú oktatásban nem részesültek, mert visszautasítot­ták, hogy az elnemzettelenítő szerb oktatást kiterjesszék rájuk. A rendőrség számos iskolát a szó szoros értel­mében lelakatolt. Jó ideje szünetel a kosovói tudomá­nyok és művészetek Akadémiája is, 600 albán egye­temi kádert elbocsátottak, megszüntették az egyetlen albán nyelvű napilapot, természetesen se rádió se te­levízió-adás nincs albán nyelven és megszűnt számos intézmény, könyvtár is. (Tinerama, 1992.) ♦ * * A független bosnyák állami lét tulajdonképpen 1463-ban megszűnt, mikor a törökök elözönlötték a tér­séget. Tömeges volt az iszlám vallásra való áttérés is ezekben az évszázadokban. 1878-ban, a Berlini Kong­resszus után Bosznia-Hercegovina osztrák—magyar uralom alá kerül, de csak 1908-ban annektálják for­maszerű­. 1914 júniusában, éppen 28-án, a rigómezei ütközet évfordulóján — Gavrilo Princip itt, Szarajevó­ban követi el a világrengető merényletet Ferenc Fer­­dinánd trónörökös ellen. Az első világháborút köve­tően Bosznia-Hercegovina is a megalakuló új államba, a jugoszláv királyságba integrálódik. Tito 1945-ben tagköztársasági státust ad a szövetségi rendszerén be­lül. Jelentősebb változás a terület jelenkori történel­mében csupán az volt, mikor 1971-ben a belgrádi szö­vetségi kormányzat is elismerte Bosznia-Hercegovina muzulmán mivoltát. 1990-ben iszlám kiáltvány látott napvilágot, melynek támogatója a jelenlegi elnök, Iz­­begovics volt már. Az itt lakó katolikus horvát és muzulmán helyi lakosságot a szerbellenesség köti ösz­sze. Szarajevónak jó kapcsolatai vannak Iránnal, Líbiá­val, de Magyarországgal, Németországgal is, ezért vá­lik ebben a pillanatban a szétfeszülő volt jugoszláv államszövetség újabb érzékeny pontjává. (Független­ség a szakadék szélén, 1992. március.) 30 ÉVES A FORRÁS Mire képes egy forrás?­­ Egy vékony acéltollal kalandozni a fehér papír hómezője fölött, az érzelem és a gondolat rejtett sziklái és meredélyei között, biztos iránytű nélkül, ezernyi veszéllyel dacolva: van ebben valami borzongató és ájulatos! Valami ilyesmit mond Kosztolányi az írásról, és én ma is emlékszem arra az ámulatra, amely akkor volt rám lélegzet­­állító hatással, amikor a FORRÁS üde és csábító tájairól el­indultam. Ezt a csodálatos, semmihez sem fogható érzést az adta, hogy őszintén, gyermetegen hittem: amit a papíron te­remtek, annak azután szükségszerűen léteznie kell örökre, bármily suták, elszabottak, kezdetlegesek voltak is az alakok, az én hőseim. Manapság kissé szégyenkezve emlékszem első zsenge kísér­leteimre, de olykor mégis vágyakozón fölsóhajtok: milyen jó is lenne azzal a hittel írni és nézni a jövőbe, mint akkoriban! De bármennyire ismerem ma az alkotás sok titkát, az a bol­dogság nem tér vissza soha. Hiszen az első szerelem hatal­mas és maradandó élményét is csupán egyszer lehet átélni. BÁLINT TIBOR Azt, hogy a források ese­tében mit jelent három év­tized, ne tőlem próbálja meg­tudni az erre kíváncsi olva­só. Ha a Forrás telenetesen egy könyvsorozat s annak nyomán egy (több) irodalmi nemzedék neve, arról már illene valami érdemlegeset tudnom, legalábbis vallomás­­szinten, minthogy (1963-tól) magam is részese (bűnöse, bűnpártolója) vagyok a Ko­lozsvárról indult, ám kiadói támpontul Bukarestet mega­dó vállalkozásnak. Olyannyi­ra, hogy néhány éven át — beleöregedve az új szerep­körbe — a sorozat szerkesztő bizottságában szerepelt a ne­vem, ami azzal járt, hogy i­­dőnként meghívtak egy-egy értekezletre, elküldtek véle­­ményezésre némely vers- és próza-kéziratokat (ezek egy részéből könyv lett, mások­ból nem­­ többé-kevésbé függetlenül attól, hogy én mit javasoltam). Persze, ezzel nem akarom elhárítani magamtól a felelősséget, főképpen nem a harminc év első felét ille­tően. A Láng Gusztávval e­­gyütt írt romániai magyar irodalomtörténeti kézikönyvet nyilvánosan és sorozatban az­zal vádolták, hogy Forrás­szempontú. Nos, e vád-soro­zatnak is immár húsz éve. Lehet, hogy ilyenformán már beleesik az elévülésbe, de ha mégsem, akkor sincs miért tagadnunk: igenis, a Forrás­ban, a Forrás legjobb szer­zőiben, műveikben felismer­ni vélt új értékek oldaláról közelítettünk a második vi­lágháború utáni erdélyi, ro­mániai magyar irodalomhoz. Másfél évtizeddel Szilágyi Domokos halála után — nem tartom szükségesnek védekez­ni a vád ellen. Persze, Szilágyi Domokos egy volt (nem csupán a For­rásban, hanem az 1919-től részben különlétű romániai magyar irodalomban is). Hogy mellette kik voltak, kik van­nak — költők, novellisták, regényírók, esszéisták —, a­­kik az elmúlt harminc év ro­mániai magyar irodalmát ír­ják, írták (amíg itt éltek, en­nek az országnak a határain belül), arról most sem sta­tisztikát, sem irodalomtörté­neti összegezést nem próbálok adni. Pedig nem volna ér­dektelen az Irodalmi Könyv­kiadó, illetve jogutódja, a Kriterio­n 1961 legvégétől je­lentkezett elsőköteteseit szem­besíteni mai irodalmi álla­potainkkal, beleértve termé­szetesen a szóba kerülő szer­zők későbbi (legújabb) köny­veit. Elkezdődtek egyébként, úgy hallom, ilyen szembesí­tés-kísérletek, sajátos, rész­ben irodalmon kívüli szem­pontok alapján. Nos, én el­sősorban nem ilyen — „ellen­politizált“ — számbavételre gondolok, bár nem tagadom az újabb és legújabb évjá­ratú irodalmár-utódok jogát bármiféle elemzésre. (Más kérdés, irodalom-, művelő­dés- és politikatörténeti meg­bízhatóság kérdése, hogy az összefüggésrendszerekből ki­szakítot „felmutatás“ milyen torzulásokat, torzításokat e­­redményez.) A sajátos eszté­tikai értéket kellene, lehet­ne kiemelni, összekapcsolni az életművé épült könyvek egymásutánjában vagy a ku­darcok, a hullámzások okait megkeresni, reális viszonyítá­sokban. Egy teljes Forrás­­történet, ha ebbe beleértjük, beledolgozzuk az egykori Forrás-szerzők valamennyi művét, és egészen 1992-ig, függetlenül attól, hogy mely országban jelentek meg — alighanem közép-kelet-euró­­pai kézikönyv, amelyben el­ágazásokat találunk Észak- Európába csakúgy, mint az ázsiai partokra. Megpróbálkozhatnék itt, kezdetként, legalább az én (1963-as) Forrás-kötetem v­isz­­szatekintő kritikájával, a szá­lak továbbgombolyításával, de ez nem ígérkezik könnyebb feladatnak számomra, mert ugye, se túl elnéző, se túl szigorú ne legyen az ember önmagával szemben ilyen (kollektív emlékező) alkalom­mal. Hogy annak idején mit tekintettem réginek és mit hittem újnak a lírában?.’Hogy milyen ámulások bosszantot­tak és milyen egzotikumok­nak adtam hitelt? Bőven kel­lene magyarázkodnom, ment­ségeket keresnem s a korra hivatkoznom — az abszolút­nak vélt viszonylagos értékek felmutatásában is. Még sze­rencse, hogy Faulknert már akkor olvasni kezdtem, s így valamit megsejtettem abból, mire képes az ember. KÁNTOR LAJOS 1978. Akkor éppen tíz eszten­deje (67—68-ban) jelentke­zett zömmel az ún. második Forrás-nemzedék több, hang­ját máig is hallató tagja, az­után — a kötetes jelentke­zéseket tekintve — ha ugyan nem csurrant, hát cseppent. 78-ba­n még szelíden, szinte derűsen cirógatott a cenzú­ra bágyadt őszi fénye, en­gedékenységével mintegy be­aranyozva a botladozó tol­lunk nyomán kelt tapsifüles írásokat, bár már akkor su­gallta: itt szép lehetsz, de o­­kos nem, itt mindenki óva­tos, és az sem bizonyult fő­benjáró bűnnek, ha nem vol­tunk épp oly nagyon óvato­sak; még az a verseskönyv sem sínylette meg a hossza­sabb várakozást (szerzője an­nál inkább!), mely több mint négy évet „ült“ a különbö­ző fórumok meg-megújuló gyanakvása okán; az a ri­portkötet is „átcsúszott a ke­gyelem rózsaszínű taknyán“, mely két-három ősszel ké­sőbben talán még az akkori Magyarországon sem jelen­hetett volna meg. Hatan in­dultunk: Adonyi Nagy Má­ria, Körösi P. József, Molnár H. Lajos, Szilágyi N. Sándor, Zágoni Attila és magam. Töb­bé-kevésbé fiatalok voltunk, többé-kevésbé tehetségesek, s többé-kevésbé bizakodóan léptünk a nyilvánosság elé Csíki László szerkesztői igé­nyességének szűrőjén átcsu­rogva. Többé-kevésbé túlél­tük a jelentkezést követő, egyre szigorodó éveket. Töb­bé-kevésbé. Mi­nten többé, Zágoni kevésbé. Érzékenyebb volt, betegebb, mint mi. Töb­bé-kevésbé itthon maradtunk, mi többé, Körösi P. és Mol­nár H. kevésbé. Már ez így van: ki az állomásra, ki a temetőbe. Egyszerű kivonás­sal meg lehet állapítani, há­nyan vagyunk itthon és még, ám egykötetes egyikünk sem maradt. A Forrás „háromdi­menziós“ fórum lett azóta: a távozóké, a halottaké és az itt­ túlélőké. Stockholmtól Bu­karestig, Házsongárdtól kocs­máig és íróasztalig, egy kö­tettől sok kötetig mindenütt megtaláltattunk, ahol élni, hal­ni, inni lehet. No és persze írni, lassan, egyre több ké­tellyel öregedvén. A jómúlt­­korjában azon kaptam ma­gam, hogy fiatalokat „fede­zek föl“, aztán, hogy elvál­lalom a szerkeszt­őbizotttsági tagságot. Mintha az Idő rám­szegezte volna figyelmeztető ujját. Tudom. Értem. Értem. MÓZES ATTILA

Next