Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)
1992-03-27 / 7. szám (111.)
a Mesterségünk régi címere Minden egyéb mellett és ellenére, bizonyára ez volt a legszebb és legfontosabb kaland az életünkben. Mikor tisztán és nagy reményekkel csordultig telve, mindannyian a nagy, távoli egyéni befutás álmait melengettük, „hogy látva lássanak“ — ezer megértett vagy csak megsejtett körülmény miatt nem távolodtunk el egymástól annyira, hogy ne érezzük át azonnal a csapatjáték ízeit is: Így lettünk „első Forrás-nemzedékké“; nem mi szervezkedtünk, hogy el- és kinevezzük magunkat annak, aminek, mikor bevált, még az a többlet felhajtóereje és tekintélye is beütött, hogy bábáskodhattunk a második generáció alakulása körül, keserű és valamivel jobb tapasztalatok birtokában egyengethettük a nálunk, akkori fiataloknál is fiatalabbak útját. Azóta lelki-testi sebesültjeink és valódi halottaink is vannak, mint minden elsőnek bevetett zászlóaljnak, de a Forrás még él, buzog, ha nem csurran, cseppen. Azok az első könyvek olyanok lehettek, amilyenek; nem csak a tehetségen s nem csak a cenzúrán múlott minden. De ez a keresztbeállás-vonulás, ez a „székely a lajtorjával“ közlekedés a kor irodalmi és erkölcsi közegében, mely oly sok mindent és mindenkit sodort magával, ez a Forrás igazi emblémája, ez az, amire legalább olyan fontos emlékezni, mint a külön, személyes műhelyekben megszületett és betakarított későbbi eredményeinkre. Mert a szövetség nemcsak egyszeri példa, de tartós érték, melyre szüksége lehet ezután is, másoknak is. LASZLÓFFY ALADÁR A „Forrás“ — gondolom, nem csak számomra, hanem az úgynevezett második Forrás-nemzedék számára is — egy boldog indulás, vagy méginkább egy indulás boldog emléke. Akkoriban e nemzedék néhány tagja — Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Apáthy Géza és jelen sorok írója — épp szilenciumon „tartózkodott“ jóideig, már ami a közlést illeti, igen-igen nagyra tartott és még nagyobb befolyással rendelkező kommunista írónk környékéről fújó szél jóvoltából. Távol álljon tőlem a belügyi dolgozók érdemeinek fölemlegetése éppen a Forrás-jubileum alkalmával, ám azt mégsem hallgathatom el, hogy a feljelentésünket követő kivizsgálást vezető őrnagy végül azt mondta: fiúk, írjanak minél többet, és becsületszavamra higgyék el, hogy a közlésjoguk felfüggesztéséhez a szekuritáténak semmi köze. Igaza volt, nem volt igaza, ma már csak a sírkövéről olvashatnám le, de amint az idő telik és egyre több mindenről szerzünk tudomást, hajlok arra, hogy az alkalommal semmi oka sem volt hamis vallomásra. Gondolom, megkedvelte a második Forrás-nemzedéket. Mint ahogy Dániel őrnagy úr is az Otopeni-i laktanyában, amikor első kötetem megjelenésének napján az esti jelentéstételkor — víg emlékezetű Bajor Úr szavait parafrazálom — javasolta, hogy fasza fiú vagyok, és milyen kár, hogy ö, meg az egész egyetemi zászlóalj !em tud magyarul, mert akkor felolvashatnánk néhány verset takarodó előtt. Ilyen is van (volt). Hát ez az indulás ama boldog emléke. Később aztán pandúr lesz a betyárból, s egy szép napon azon kaptam magam, hogy tagja vagyok egy Forrás-bizottságnak, s bár tiszta lelkiismerettel, de mégis rossz érzéssel épp viszszautasítok egy kéziratot. Igen tisztelem az emberi munkát ahhoz, hogy nyugodtan tudjam elutasítani, még akkor is, ha rossz. Idők múltával szintén a lelkiismeretem miatt kellett kilépnem e jeles bizottságból. Olyan kézirat került az asztalomra — a Molnár Jánosé —, melyet kiadásra nem javasolhattam, már csak a szerző meg a véleményező testi épsége érdekében sem, visszautasítani azonban nem voltam hajlandó. Személyes dolgaimat illetően tehát ennyi a Forrás. Ám ezentúl ott van a sok izgalommal olvasott könyv emléke, az újabb és újabb barátok, harcostársak érkezésekor érzett öröm, meg az elégedettség afölött, hogy a Forrás nem apad. És hát — mit tagadjuk — a büszkeség: egy vitán fölül irodalomtörténeti folyamat részese lehettem egészen ártatlanul, zöldfülűen, szerelmesen és fiatalon. KIRÁLY LÁSZLÓ S/jUsVl SKMM!I S AJVM A ilt.Jdi.OTttiSS'. V'iaAc a vmrmmm Balkán-dosszié 31. ARGOSZTÓL ZÁGRÁBIG Az 1444-ben, Szent Márton napján megvívott s elvesztett várnai csata után a legnagyobb segély, melyre a magyarok a török terjedés elleni aránytalan harcban számíthattak, azon népektől való várható, melyek maguk is az oszmánok igája alatt nyögtek, vagy amelyek önállósága általuk fenyegetve volt. A magyarok természetes szövetségesei a román, a szerb, bolgár és albániai népek voltak... A legjelentékenyebb segély Albániából jöhete, melynek nemzeti hőse Castriota György dicsőségének délpontján állott. Egy követe már 1443-ban megfordult Budán s szövetséget ajánlott. Hunyadi János, ki az albán hőssel már régebben levelezésben állott s miként ily kitűnő jellemeknél másként nem is lehetne: a két férfiú őszinte tisztelője volt egymásnak, melegen ajánlotta a királynak ezt a szövetséget. (A török birodalom története, 1890.) * * • Castriota György vitézsége nem kis csorbát ejtett a szultán tekintélyén. Azonban Albánia függetlensége Szinán bég pusztító betörése óta nemcsak nagyon meg volt szorítva, hanem lassan kint elveszni látszott, midőn ő fellépett. Iszkander bég nevezet alatt még serdülő korában került a szultán közelébe s rendkívüli esze s merészsége által csakhamar megnyerte az uralkodó kegyét. Mint gyermek hagyta el hazáját, a szultán kívánságára a mohamedán vallást is felvette s gyorsan haladott szerencséje lépcsőjén, kedvencévé tette magát a népnek s a hadseregnek is. Ehhez járult, hogy hazájának szerencsétlen megaláztatásáról, valamint nemzetének minden mértékét meghaladó sanyargattatásáról biztos tudomással bírt. S mert a zsarnoki szemek különös éleslátással bírnak, a szultán, aki addig feltétlenül megbízott benne, elég okot vélt találni a gyanúra. De az alkalmas pillanat, melyre Castriota várakozott, nem késett sokáig. Háromszáz honfitársával s némi csellel, bátorsággal visszafoglalta ősei várát, villámgyorsan befutotta felső Albániát s a nép mindenütt fegyvert ragadott szavára, így csakhamar kinyilváníthatta Albánia függetlenségét. (Világtörténet, 1879.) * • * Kosovo tragédiája. Mikel Marku albán nemzetiségű ügyvéd 1991 november 11-én belehalt a szerb rendőrségen elszenvedett megkínzatásba, ám nem ez az egyetlen eset, melyért büntetőjogilag nem vonnak felelősségre senkit manapság. Az emberi és polgári jogok védelmére alakult pristinai bizottság jelentéséből kiderül, hogy az ügyvéd a 104. áldozat Kosovoban 1981 óta. Csupán az utóbbi év folyamán 14 albánt gyilkoltak meg ebben a volt autonóm tartományban, melyet az utóbbi pár év alatt szerb gyarmattá szorítottak vissza. Ebben az időszakban 75 000 albán nemzetiségűt bocsátottak el a munkahelyéről. Az említett évtizedben pedig 11 000 albánt ítéltek el politikai okokból, közülük több mint ezer személyt 20 évnél súlyosabb börtönre. A szövetségi hadseregből leplombált koporsóban 50 albán kiskatona érkezett haza azokban az időkben, mikor közel 700.000 albánt hurcoltak meg különböző rendőrhatóságok és katonai törvényszékek. Ebben a körzetben félmillióra tehető azoknak az albán etnikumhoz tartozó diákoknak a száma, akik semmilyen elemi vagy középfokú oktatásban nem részesültek, mert visszautasították, hogy az elnemzettelenítő szerb oktatást kiterjesszék rájuk. A rendőrség számos iskolát a szó szoros értelmében lelakatolt. Jó ideje szünetel a kosovói tudományok és művészetek Akadémiája is, 600 albán egyetemi kádert elbocsátottak, megszüntették az egyetlen albán nyelvű napilapot, természetesen se rádió se televízió-adás nincs albán nyelven és megszűnt számos intézmény, könyvtár is. (Tinerama, 1992.) ♦ * * A független bosnyák állami lét tulajdonképpen 1463-ban megszűnt, mikor a törökök elözönlötték a térséget. Tömeges volt az iszlám vallásra való áttérés is ezekben az évszázadokban. 1878-ban, a Berlini Kongresszus után Bosznia-Hercegovina osztrák—magyar uralom alá kerül, de csak 1908-ban annektálják formaszerű. 1914 júniusában, éppen 28-án, a rigómezei ütközet évfordulóján — Gavrilo Princip itt, Szarajevóban követi el a világrengető merényletet Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen. Az első világháborút követően Bosznia-Hercegovina is a megalakuló új államba, a jugoszláv királyságba integrálódik. Tito 1945-ben tagköztársasági státust ad a szövetségi rendszerén belül. Jelentősebb változás a terület jelenkori történelmében csupán az volt, mikor 1971-ben a belgrádi szövetségi kormányzat is elismerte Bosznia-Hercegovina muzulmán mivoltát. 1990-ben iszlám kiáltvány látott napvilágot, melynek támogatója a jelenlegi elnök, Izbegovics volt már. Az itt lakó katolikus horvát és muzulmán helyi lakosságot a szerbellenesség köti öszsze. Szarajevónak jó kapcsolatai vannak Iránnal, Líbiával, de Magyarországgal, Németországgal is, ezért válik ebben a pillanatban a szétfeszülő volt jugoszláv államszövetség újabb érzékeny pontjává. (Függetlenség a szakadék szélén, 1992. március.) 30 ÉVES A FORRÁS Mire képes egy forrás? Egy vékony acéltollal kalandozni a fehér papír hómezője fölött, az érzelem és a gondolat rejtett sziklái és meredélyei között, biztos iránytű nélkül, ezernyi veszéllyel dacolva: van ebben valami borzongató és ájulatos! Valami ilyesmit mond Kosztolányi az írásról, és én ma is emlékszem arra az ámulatra, amely akkor volt rám lélegzetállító hatással, amikor a FORRÁS üde és csábító tájairól elindultam. Ezt a csodálatos, semmihez sem fogható érzést az adta, hogy őszintén, gyermetegen hittem: amit a papíron teremtek, annak azután szükségszerűen léteznie kell örökre, bármily suták, elszabottak, kezdetlegesek voltak is az alakok, az én hőseim. Manapság kissé szégyenkezve emlékszem első zsenge kísérleteimre, de olykor mégis vágyakozón fölsóhajtok: milyen jó is lenne azzal a hittel írni és nézni a jövőbe, mint akkoriban! De bármennyire ismerem ma az alkotás sok titkát, az a boldogság nem tér vissza soha. Hiszen az első szerelem hatalmas és maradandó élményét is csupán egyszer lehet átélni. BÁLINT TIBOR Azt, hogy a források esetében mit jelent három évtized, ne tőlem próbálja megtudni az erre kíváncsi olvasó. Ha a Forrás telenetesen egy könyvsorozat s annak nyomán egy (több) irodalmi nemzedék neve, arról már illene valami érdemlegeset tudnom, legalábbis vallomásszinten, minthogy (1963-tól) magam is részese (bűnöse, bűnpártolója) vagyok a Kolozsvárról indult, ám kiadói támpontul Bukarestet megadó vállalkozásnak. Olyannyira, hogy néhány éven át — beleöregedve az új szerepkörbe — a sorozat szerkesztő bizottságában szerepelt a nevem, ami azzal járt, hogy időnként meghívtak egy-egy értekezletre, elküldtek véleményezésre némely vers- és próza-kéziratokat (ezek egy részéből könyv lett, másokból nem többé-kevésbé függetlenül attól, hogy én mit javasoltam). Persze, ezzel nem akarom elhárítani magamtól a felelősséget, főképpen nem a harminc év első felét illetően. A Láng Gusztávval együtt írt romániai magyar irodalomtörténeti kézikönyvet nyilvánosan és sorozatban azzal vádolták, hogy Forrásszempontú. Nos, e vád-sorozatnak is immár húsz éve. Lehet, hogy ilyenformán már beleesik az elévülésbe, de ha mégsem, akkor sincs miért tagadnunk: igenis, a Forrásban, a Forrás legjobb szerzőiben, műveikben felismerni vélt új értékek oldaláról közelítettünk a második világháború utáni erdélyi, romániai magyar irodalomhoz. Másfél évtizeddel Szilágyi Domokos halála után — nem tartom szükségesnek védekezni a vád ellen. Persze, Szilágyi Domokos egy volt (nem csupán a Forrásban, hanem az 1919-től részben különlétű romániai magyar irodalomban is). Hogy mellette kik voltak, kik vannak — költők, novellisták, regényírók, esszéisták —, akik az elmúlt harminc év romániai magyar irodalmát írják, írták (amíg itt éltek, ennek az országnak a határain belül), arról most sem statisztikát, sem irodalomtörténeti összegezést nem próbálok adni. Pedig nem volna érdektelen az Irodalmi Könyvkiadó, illetve jogutódja, a Kriterion 1961 legvégétől jelentkezett elsőköteteseit szembesíteni mai irodalmi állapotainkkal, beleértve természetesen a szóba kerülő szerzők későbbi (legújabb) könyveit. Elkezdődtek egyébként, úgy hallom, ilyen szembesítés-kísérletek, sajátos, részben irodalmon kívüli szempontok alapján. Nos, én elsősorban nem ilyen — „ellenpolitizált“ — számbavételre gondolok, bár nem tagadom az újabb és legújabb évjáratú irodalmár-utódok jogát bármiféle elemzésre. (Más kérdés, irodalom-, művelődés- és politikatörténeti megbízhatóság kérdése, hogy az összefüggésrendszerekből kiszakítot „felmutatás“ milyen torzulásokat, torzításokat eredményez.) A sajátos esztétikai értéket kellene, lehetne kiemelni, összekapcsolni az életművé épült könyvek egymásutánjában vagy a kudarcok, a hullámzások okait megkeresni, reális viszonyításokban. Egy teljes Forrástörténet, ha ebbe beleértjük, beledolgozzuk az egykori Forrás-szerzők valamennyi művét, és egészen 1992-ig, függetlenül attól, hogy mely országban jelentek meg — alighanem közép-kelet-európai kézikönyv, amelyben elágazásokat találunk Észak- Európába csakúgy, mint az ázsiai partokra. Megpróbálkozhatnék itt, kezdetként, legalább az én (1963-as) Forrás-kötetem viszszatekintő kritikájával, a szálak továbbgombolyításával, de ez nem ígérkezik könnyebb feladatnak számomra, mert ugye, se túl elnéző, se túl szigorú ne legyen az ember önmagával szemben ilyen (kollektív emlékező) alkalommal. Hogy annak idején mit tekintettem réginek és mit hittem újnak a lírában?.’Hogy milyen ámulások bosszantottak és milyen egzotikumoknak adtam hitelt? Bőven kellene magyarázkodnom, mentségeket keresnem s a korra hivatkoznom — az abszolútnak vélt viszonylagos értékek felmutatásában is. Még szerencse, hogy Faulknert már akkor olvasni kezdtem, s így valamit megsejtettem abból, mire képes az ember. KÁNTOR LAJOS 1978. Akkor éppen tíz esztendeje (67—68-ban) jelentkezett zömmel az ún. második Forrás-nemzedék több, hangját máig is hallató tagja, azután — a kötetes jelentkezéseket tekintve — ha ugyan nem csurrant, hát cseppent. 78-ban még szelíden, szinte derűsen cirógatott a cenzúra bágyadt őszi fénye, engedékenységével mintegy bearanyozva a botladozó tollunk nyomán kelt tapsifüles írásokat, bár már akkor sugallta: itt szép lehetsz, de okos nem, itt mindenki óvatos, és az sem bizonyult főbenjáró bűnnek, ha nem voltunk épp oly nagyon óvatosak; még az a verseskönyv sem sínylette meg a hosszasabb várakozást (szerzője annál inkább!), mely több mint négy évet „ült“ a különböző fórumok meg-megújuló gyanakvása okán; az a riportkötet is „átcsúszott a kegyelem rózsaszínű taknyán“, mely két-három ősszel későbben talán még az akkori Magyarországon sem jelenhetett volna meg. Hatan indultunk: Adonyi Nagy Mária, Körösi P. József, Molnár H. Lajos, Szilágyi N. Sándor, Zágoni Attila és magam. Többé-kevésbé fiatalok voltunk, többé-kevésbé tehetségesek, s többé-kevésbé bizakodóan léptünk a nyilvánosság elé Csíki László szerkesztői igényességének szűrőjén átcsurogva. Többé-kevésbé túléltük a jelentkezést követő, egyre szigorodó éveket. Többé-kevésbé. Minten többé, Zágoni kevésbé. Érzékenyebb volt, betegebb, mint mi. Többé-kevésbé itthon maradtunk, mi többé, Körösi P. és Molnár H. kevésbé. Már ez így van: ki az állomásra, ki a temetőbe. Egyszerű kivonással meg lehet állapítani, hányan vagyunk itthon és még, ám egykötetes egyikünk sem maradt. A Forrás „háromdimenziós“ fórum lett azóta: a távozóké, a halottaké és az itt túlélőké. Stockholmtól Bukarestig, Házsongárdtól kocsmáig és íróasztalig, egy kötettől sok kötetig mindenütt megtaláltattunk, ahol élni, halni, inni lehet. No és persze írni, lassan, egyre több kétellyel öregedvén. A jómúltkorjában azon kaptam magam, hogy fiatalokat „fedezek föl“, aztán, hogy elvállalom a szerkesztőbizotttsági tagságot. Mintha az Idő rámszegezte volna figyelmeztető ujját. Tudom. Értem. Értem. MÓZES ATTILA