Helikon, 1995 (6. évfolyam, 183-206. szám)

1995-01-05 / 1. szám (183.)

» »»»» Vitathatatlan, hogy minden nacionalista — irigy! Az sem ke­vésbé vitatható, hogy ez az irigy­ség — a legtöbbször jogos. Mert minden nemzetnek van olyan tu­lajdona —legyen ez akárcsak egy tuajdon­ság—, amelyik a másik­nak hiányzik. Éppen azért a lehető legered­ménytelenebb módszer az, ha a nacionalizmus ellen — az irigy­nacionalista módszerével akar fellépni az antinacionalista is. Azzal, hogy: Te — tulajdonkép­pen nem is vagy! A te nemzeted konglomerátum. A te nyel­­ved — habarék. Mi az, hogy angol? Hiszen ab­ból alig van már az eredeti angol­­szászból; van bizony benne bőségesen kelta, aztán mindenfé­le más germán törzs is. Mint ahogy német sincs, hiszen a la­kosságának csak kisebb része te­­uto-nordicus, annál bővebben vannak soraiban óbaltiak és szlá­vok, nem beszélve arról, hogy a legnémetebb ág, a porosz, szín­tiszta nyugati szláv eredetű, a második legnémetebb törzs, a ba­jor pedig ugyancsak a kelta. És a franciák? Kelta-gall, la­tin-római, gót-germán és frank­germán keverék. Az orosz pedig szláv elemet tartalmaz a legkeve­sebbet, hiszen a temérdek finn­ugorságot, például a csudákat, mind felszívta, legalább egyhar­­maduk tatár, a többi paleo-euro­­poid, meg mit tudom én, mi. Csakhogy — csakhogy. Megáll az irigy Michelangelo egyik bronz szobra előtt, s elkez­di: Mi az, hogy bronz? Olyan tu­lajdonképpen nincs a termé­szetben: van benne közönséges réz és közönséges ón, vagy még közönségesebb­ünk és a teljesen nevezetesség nélküli, történe­lem-hiányos antimon, és van benne sötét méreg, arzén, és az egész csak úgy össze van koty­vasztva... Mint ahogy: mi az, hogy olasz? Latin? Tudjuk jól, hogy a latinok mindent, amit nem az etruszkoktól, azt a görö­göktől vettek, meg a rómaiak odahurcolták a világ minden tá­járól a rabszolga-csőcseléket; és nézzük meg, hogy csakis ott, ahol gótok és longobárdok is éltek és a többi, satöbbi... Nos, ha az irigyet a fene is megeszi, ha a fene fenét is eszik, az akkor sem egy habarcs népfi fémhabaréka, hanem egy olasz bronzszobor! És Shakespeare angol dráma­író. Sőt, még az ír Swift is angol szatíraíró, és Pascal francia filo­zófus, és Tolsztoj még akkor is orosz író, ha netán a nagyapja még egy rongyos írhajú Dick ne­vű német zsoldos lett volna. Mint ahogy a latin eredetű an­gol szavak is az angol nyelv orgo­nájának regiszteres-sípjai közé tartoznak, akárcsak a spanyolok mórizmusai. Csak egyedül, egyesegyedül a magyarságnak sikerült betáp­lálni azt az önsebező mételyt, hogy a bronz, az nem nemes öt­vözet, hanem egy alantas fém­­kotyvalék. Hogy a nyelve, az nem magyar nyelv, hanem egy részben szláv-török-iráni-kauld­­zusi-német-latin-szibériai Mis­chung és részben pedig örökre ismeretlen... Ezen a téren a magyar nacio­nalizmus valóban dicsekedhet világraszóló bravúrokkal. Hi­szen még az évtizedekig naciona­lista gyanánt ostorozott nemzeti nagy költő, Illyés Gyula is írt olyan verset, melyben tékozlón kiárusított minden olyan nemze­ti nagyságot, akinek a nevével a magyar eidosz és ethosz már­­már transzcendens méretű jelké­­pezése ment végbe. Még Arany Jánost is lebalkánizza, mert — hajdú! Csak azért, hogy magáról is elmondhassa, hogy — be­se­­nyőőő! Holott a már hétszáz év­vel ezelőtt eltűnt besenyőkről még az sem biztos, hogy nem ép­pen ugyanolyan jó keverék­ magya­rok lettek volna, mint mi magunk. * Egy biztos: a magyar naciona­lizmus első magasabb szinten megfogalmazott jelszava az volt, hogy: Nem vagyunk egy népnél sem alábbvalóbbak. Ezzel szemben a magyar nacionalizmusnak, sőt a magyarságnak is az ellenségei kí­­vülről-belülről azóta is, mai na­pig is, szüntelenül és állandóan, suttogva és harsogva, érvelve és köpködve, de csakis azt tanítják, állítják, sugallják, hogy igenis alábbvalóak vagyunk! Nem csoda, hogy jön a husza­dik század derekán egy olyan igazi német, a Vérenmájer Ödön, aki kijelenti, hogy olyan, mint magyar nemzet, még nincs is; legfennebb a század utolsó ne­gyedében fog kialakulni, ha fog; — és a történelem alátámasztja állítását: ez a Vézenmájer nem szerepel a magyar történelem el­lenségképeinek arcképcsarnoká­ban, noha ő mérte a legnagyobb csapást a magyar történelemre, nagyobbat, mint Batu kán vagy Szolimán le Magnifique. Haynau hozzá képest egy magyar funda­mentalista volt, sőt még a ma­gyar zsidóság sem emlegeti őt keserű átkaiban, holott az ő ötlete volt a magyarországi zsidók de­portálása is, és a végrehajtását is ő szervezte meg s biztosította, amennyire tudta. És miért, miért? Azért, hogy az Élet és Irodalom halála előtt még egy bűbájoskodó interjút közöljön róla... És még rólunk mondják... HELIKON : JANCSIK PÁL SZÁRAZVILLÁM Ó, ez a nyár, ez az idei nyár... Akár egy sarló kanca, folyton tüzelt, mindegyre csak ontotta-adta a melegét, fújta száraz leheletét. Az ember se éjjel, se nappal nem lelte a helyét. Egyszerre szél kerekedett. Mindenki azt gondolta: végre! Ami forgásába keveredett, vitte, ragadta föl az égre, a szemetet, a sok pihét, a nyárfa magjának pörgő propellerét. Valami lesz, valami készül, jó enyhülés, talán eső is lesz ma végül. Emlékszel ott a ház előtt a három magasba nyúló fenyőre? A három délceg, zordon őrre? Vagy még inkább valamiféle méltóságteljes és gyönyörű istennőkre? Tobozzal ékes Tájid bársony ruhájában mindegyik oly hódító volt, rejtélyes, regényes. S mint valami régen várt vőlegénnyel, boldog, önfeledt táncba kezdtek az összevissza hazudozó széllel. Fűt-fát ígért és legfőképp vihart. A szélnek mindenki hinni akart. A tikkadt táj, erdő, mező, a föld fölött vibráló levegő, ember, állat, város, falu, a havasok megperzselt legelője sóvár­an és epedve várt az enyhülést, áldást hozó esőre. De csak a szélzúgás, a forgás. Távoli villámok villantak egyre, szárazvillámok... Csak az ég mozgott valahol messze, messze. Csak a tikkasztó szomjúság s a dóré, vak vagy az éltető, üde esőre, csak az a hosszú, forró, lomha nyár, mely egyre vár, csak vár, hiába vár... Míg álltam ott a zengő semmiben, arra kellett gondolnom hirtelen, hogy ez az egész élet is ilyen: várunk a szomjat oltó, bő esőre, valami kedvünk betöltő időre, s tikkadt ínnyel dőlünk a temetőbe. A PESTI UTCÁN Pest utcáin az őszi szél nyugtalanító üzenettel suhan át, akár Kolozsvár utcáin. A pesti fák erre megadóan hullatják el leveleiket, akárcsak a mi fáink. Pókhálós ködben borzong, gondterhelt a pesti utca arca. Nálunk is ilyen most a házak homloka. A pesti utcák, terek között szintén találunk Gutenbergről, Garibaldiról elnevezetteket, és hogy mást ne mondjak, itt is van valahol egy Szent György-szobor-másolat, mint nálunk, a Farkas utcában. A pesti utcán a taxisofőr, ha egy másik kocsi hirtelen elébe vág, csúnyán elkáromkodja magát. Ez nagyjába-egészében megfelel annak, ami ilyenkor mifelénk hallható (hogy tudniillik: "Bága-mi-as..."), amely szitokszók stílusértékéről, használóik etikai kódexéről nem óhajtok itt értekezni. Itt is túl gyakran fordulnak elő tragikus végű balesetek, figyelmetlenségből, fegy­elmetlenségből adódó gázolások, miként mifelénk, különösen ily párás, nyirkos időben. A pesti utca levegője éppoly szennyezett, vagy talán még szennyezettebb, mint a mi utcáinké, hiszen itt jóval nagyobb a forgalom, s ha mindehhez még az őszi elmúlás hangulatát is hozzászámítom, megállapíthatom, hogy Pest utcáit járva, nagyobb bennem a feszültség, mint otthoni sétáimon. A pesti utcákban, terekben mégis van miami megnyugtató. Az, hogy vannak. Sapienti sat, 1994 november

Next