Helikon, 1995 (6. évfolyam, 183-206. szám)
1995-01-05 / 1. szám (183.)
» »»»» Vitathatatlan, hogy minden nacionalista — irigy! Az sem kevésbé vitatható, hogy ez az irigység — a legtöbbször jogos. Mert minden nemzetnek van olyan tulajdona —legyen ez akárcsak egy tuajdonság—, amelyik a másiknak hiányzik. Éppen azért a lehető legeredménytelenebb módszer az, ha a nacionalizmus ellen — az irigynacionalista módszerével akar fellépni az antinacionalista is. Azzal, hogy: Te — tulajdonképpen nem is vagy! A te nemzeted konglomerátum. A te nyelved — habarék. Mi az, hogy angol? Hiszen abból alig van már az eredeti angolszászból; van bizony benne bőségesen kelta, aztán mindenféle más germán törzs is. Mint ahogy német sincs, hiszen a lakosságának csak kisebb része teuto-nordicus, annál bővebben vannak soraiban óbaltiak és szlávok, nem beszélve arról, hogy a legnémetebb ág, a porosz, színtiszta nyugati szláv eredetű, a második legnémetebb törzs, a bajor pedig ugyancsak a kelta. És a franciák? Kelta-gall, latin-római, gót-germán és frankgermán keverék. Az orosz pedig szláv elemet tartalmaz a legkevesebbet, hiszen a temérdek finnugorságot, például a csudákat, mind felszívta, legalább egyharmaduk tatár, a többi paleo-europoid, meg mit tudom én, mi. Csakhogy — csakhogy. Megáll az irigy Michelangelo egyik bronz szobra előtt, s elkezdi: Mi az, hogy bronz? Olyan tulajdonképpen nincs a természetben: van benne közönséges réz és közönséges ón, vagy még közönségesebbünk és a teljesen nevezetesség nélküli, történelem-hiányos antimon, és van benne sötét méreg, arzén, és az egész csak úgy össze van kotyvasztva... Mint ahogy: mi az, hogy olasz? Latin? Tudjuk jól, hogy a latinok mindent, amit nem az etruszkoktól, azt a görögöktől vettek, meg a rómaiak odahurcolták a világ minden tájáról a rabszolga-csőcseléket; és nézzük meg, hogy csakis ott, ahol gótok és longobárdok is éltek és a többi, satöbbi... Nos, ha az irigyet a fene is megeszi, ha a fene fenét is eszik, az akkor sem egy habarcs népfi fémhabaréka, hanem egy olasz bronzszobor! És Shakespeare angol drámaíró. Sőt, még az ír Swift is angol szatíraíró, és Pascal francia filozófus, és Tolsztoj még akkor is orosz író, ha netán a nagyapja még egy rongyos írhajú Dick nevű német zsoldos lett volna. Mint ahogy a latin eredetű angol szavak is az angol nyelv orgonájának regiszteres-sípjai közé tartoznak, akárcsak a spanyolok mórizmusai. Csak egyedül, egyesegyedül a magyarságnak sikerült betáplálni azt az önsebező mételyt, hogy a bronz, az nem nemes ötvözet, hanem egy alantas fémkotyvalék. Hogy a nyelve, az nem magyar nyelv, hanem egy részben szláv-török-iráni-kauldzusi-német-latin-szibériai Mischung és részben pedig örökre ismeretlen... Ezen a téren a magyar nacionalizmus valóban dicsekedhet világraszóló bravúrokkal. Hiszen még az évtizedekig nacionalista gyanánt ostorozott nemzeti nagy költő, Illyés Gyula is írt olyan verset, melyben tékozlón kiárusított minden olyan nemzeti nagyságot, akinek a nevével a magyar eidosz és ethosz mármár transzcendens méretű jelképezése ment végbe. Még Arany Jánost is lebalkánizza, mert — hajdú! Csak azért, hogy magáról is elmondhassa, hogy — besenyőőő! Holott a már hétszáz évvel ezelőtt eltűnt besenyőkről még az sem biztos, hogy nem éppen ugyanolyan jó keverék magyarok lettek volna, mint mi magunk. * Egy biztos: a magyar nacionalizmus első magasabb szinten megfogalmazott jelszava az volt, hogy: Nem vagyunk egy népnél sem alábbvalóbbak. Ezzel szemben a magyar nacionalizmusnak, sőt a magyarságnak is az ellenségei kívülről-belülről azóta is, mai napig is, szüntelenül és állandóan, suttogva és harsogva, érvelve és köpködve, de csakis azt tanítják, állítják, sugallják, hogy igenis alábbvalóak vagyunk! Nem csoda, hogy jön a huszadik század derekán egy olyan igazi német, a Vérenmájer Ödön, aki kijelenti, hogy olyan, mint magyar nemzet, még nincs is; legfennebb a század utolsó negyedében fog kialakulni, ha fog; — és a történelem alátámasztja állítását: ez a Vézenmájer nem szerepel a magyar történelem ellenségképeinek arcképcsarnokában, noha ő mérte a legnagyobb csapást a magyar történelemre, nagyobbat, mint Batu kán vagy Szolimán le Magnifique. Haynau hozzá képest egy magyar fundamentalista volt, sőt még a magyar zsidóság sem emlegeti őt keserű átkaiban, holott az ő ötlete volt a magyarországi zsidók deportálása is, és a végrehajtását is ő szervezte meg s biztosította, amennyire tudta. És miért, miért? Azért, hogy az Élet és Irodalom halála előtt még egy bűbájoskodó interjút közöljön róla... És még rólunk mondják... HELIKON : JANCSIK PÁL SZÁRAZVILLÁM Ó, ez a nyár, ez az idei nyár... Akár egy sarló kanca, folyton tüzelt, mindegyre csak ontotta-adta a melegét, fújta száraz leheletét. Az ember se éjjel, se nappal nem lelte a helyét. Egyszerre szél kerekedett. Mindenki azt gondolta: végre! Ami forgásába keveredett, vitte, ragadta föl az égre, a szemetet, a sok pihét, a nyárfa magjának pörgő propellerét. Valami lesz, valami készül, jó enyhülés, talán eső is lesz ma végül. Emlékszel ott a ház előtt a három magasba nyúló fenyőre? A három délceg, zordon őrre? Vagy még inkább valamiféle méltóságteljes és gyönyörű istennőkre? Tobozzal ékes Tájid bársony ruhájában mindegyik oly hódító volt, rejtélyes, regényes. S mint valami régen várt vőlegénnyel, boldog, önfeledt táncba kezdtek az összevissza hazudozó széllel. Fűt-fát ígért és legfőképp vihart. A szélnek mindenki hinni akart. A tikkadt táj, erdő, mező, a föld fölött vibráló levegő, ember, állat, város, falu, a havasok megperzselt legelője sóváran és epedve várt az enyhülést, áldást hozó esőre. De csak a szélzúgás, a forgás. Távoli villámok villantak egyre, szárazvillámok... Csak az ég mozgott valahol messze, messze. Csak a tikkasztó szomjúság s a dóré, vak vagy az éltető, üde esőre, csak az a hosszú, forró, lomha nyár, mely egyre vár, csak vár, hiába vár... Míg álltam ott a zengő semmiben, arra kellett gondolnom hirtelen, hogy ez az egész élet is ilyen: várunk a szomjat oltó, bő esőre, valami kedvünk betöltő időre, s tikkadt ínnyel dőlünk a temetőbe. A PESTI UTCÁN Pest utcáin az őszi szél nyugtalanító üzenettel suhan át, akár Kolozsvár utcáin. A pesti fák erre megadóan hullatják el leveleiket, akárcsak a mi fáink. Pókhálós ködben borzong, gondterhelt a pesti utca arca. Nálunk is ilyen most a házak homloka. A pesti utcák, terek között szintén találunk Gutenbergről, Garibaldiról elnevezetteket, és hogy mást ne mondjak, itt is van valahol egy Szent György-szobor-másolat, mint nálunk, a Farkas utcában. A pesti utcán a taxisofőr, ha egy másik kocsi hirtelen elébe vág, csúnyán elkáromkodja magát. Ez nagyjába-egészében megfelel annak, ami ilyenkor mifelénk hallható (hogy tudniillik: "Bága-mi-as..."), amely szitokszók stílusértékéről, használóik etikai kódexéről nem óhajtok itt értekezni. Itt is túl gyakran fordulnak elő tragikus végű balesetek, figyelmetlenségből, fegyelmetlenségből adódó gázolások, miként mifelénk, különösen ily párás, nyirkos időben. A pesti utca levegője éppoly szennyezett, vagy talán még szennyezettebb, mint a mi utcáinké, hiszen itt jóval nagyobb a forgalom, s ha mindehhez még az őszi elmúlás hangulatát is hozzászámítom, megállapíthatom, hogy Pest utcáit járva, nagyobb bennem a feszültség, mint otthoni sétáimon. A pesti utcákban, terekben mégis van miami megnyugtató. Az, hogy vannak. Sapienti sat, 1994 november