Helikon, 1996 (7. évfolyam, 207-230. szám)
1996-01-05 / 1. szám (207.)
HELIKON SIGMOND ISTVÁN A MOLEKULÁK Hány országban terem meg a gyömbér, és változik-e országonként az illata? Három színű volna-e a taps az agyondíszített, giccsnek hódoló katedrálisban? Mit csinál a Felsőbb Én az utolsó leheletből kiszakadt hittel, mely a boldog halál mímelését törvénnyé magasztosította az alázat maszkja alatt? A fogas kérdések kora lejárt, mindenre választ kaptunk vagy választ kapunk ezután, fény derül a fel nem tett kérdésekre is, talán csak egyetlenegy marad megválaszolatlanul (a fel nem tett kérdések között sem szerepel, aztán meg az aberrációból fakadó kérdőjelekkel nem foglalkozik sem a földi, sem az égi szociológia), vagyis hogy: hány leprás gyermeket tuszkoltak be a gyóntatófülkébe, amióta van lepra, gyóntatófülke és szavakkal elmakogható ima. Ez utóbbi nem célként szerepel — a feloldozás szempontjából — a sokismeretlenes isteni menüben, eszközként fogható fel, mellyel felkapaszkodhatunk Jákób lajtorjáján az égbe, balzsam, mely enyhíti az égiek haragját, hogy végül bocsánatot nyerjünk elkövetett vagy elkövetettnek vélt bűneinkre. Ehhez viszont el kell duruzsolni rengeteg imát; azoknak a huncut buddhistáknak az imamalmai—első kézből való információ! — rosszallást szültek odafent (a hitgyakorlat primitív technicizálása hasonlatos az atomtudósok gamma-sugárzásban megtartott hittanóráihoz), valószínűnek tűnik, hogy az anantiszi szuperbalekok is valami ilyesmivel vernyákolták fel a fohászt, hogy adj, Uramisten, erőt a robotba épített génnek, a gombnyomásra előidézett földrengésnek és a mozgásukban megváltoztatott tengereknek. Legyen, mondta az Úr, adok nektek korai és testületi halált, úgy jártatok, mint az olteán sámfa, aki azt hitte, hogy kitalált egy új filozófiát. De mi köze mindezekhez annak a szerencsétlen leprás gyermeknek, aki a gyóntatófülke félhomályában jobban fonnyad a félelemtől, mintha a fekélyeit tépné ki marokszám. Szerencsésebben járt volna, ha templomküszöbnek születik, hogy őt tapossák agyon az imák, s ne kelljen ócsárolnia a saját, hittel átitatott, bíborvörös imazsámolyát. Mi dolgot műveltél, édes fiam? Én csak annyit, hogy pingpongoztam, atyám. Derék dolog, fiam. (Ilyenkor tartja a lélek a vállát, hogy az anyaszentegyház keze ügyében legyen, hátha megveregetik a rácson túl ücsörgő, joviális atyák. És jön:) A pingpong Istennek tetsző játék, a leprás pingpongozó ritka szerzet ugyan, de lelkedet a rothadó test nem fertőzte meg, a zsámolytól jobbra szolgálod majd az Urat (Az ép testben ép lélek itt-ott még szuperál, Lótvalagdús lányainál, a vérbajukon töprengő szerzeteseknél és a leprásoknál ez kizárt.) No és miként, hogyan? Nagytata két leszáradt fülével, atyám. Amíg elég kemények voltak, remekül száguldott a labda odavissza, fel s alá, de amikor kocsonyásodni kezdtek a cimpák, vagy mi a jó fene történt velük, nem tudom, magukhoz ragasztották a labdát. Hebegés-habogás? Ugyan! Ide már hoztak keresztre feszített macskát is az egérvédő egylet hithű korifeusai (a macska szemét előbb kivájták, hogy a falba billentett lélek ne vigye magával a hóhérok kéjben tündöklő, örömittas képmását is), jelentkezett Sodoma és Gomora is személyesen (a megbánás szűzies mosolyként szerénykedik az élvhajhászásban felpuffadt arcokon), azóta angolpark benyomását keltik (műromokkal ékesített főterek), mert hát a magasabb rendű közegben néha elhomályosodik a tekintet, elbambul az agy és mankón jár a logika, az immorális amorálisra szelídül, odáig menően, hogy az Úr már önmagának is megbocsát, pedig a legnagyobb bűn, amit emberrel elkövettek, a teremtés maga (ezt most nem fejtegetem, de ha kihűl a nap, te is rájössz, hogy zseton voltál egy sánta lábú, mennyei rulettasztalon), aztán: Isten anyját is becsmérelte valaki, merthogy a penitenciaként kiadott húsz millió hiszekegy két életnyi időt emésztene fel, igaz, hogy az illető Krisztusnak adta ki magát, s ennél elvetemültebb módját a hitgyalázásnak csak a keresztet köpdöső ateista fantaszták bordélyházaiban képesek kiötleni, persze az is igaz, hogy mostanában minden sarkon egy Krisztus áll (megváltásból a túlkínálat értelmetlenné teszi önmagát); mindezek közben és után, ínycsiklandó megjegyzésre ragadtatja magát a krónikás, morbid fülkében, morbid bűnökért, morbid feloldozás. A hordószámra összegyűjtött imák képtelenek felkapaszkodni a lajtorján, egymást tiporják agyon, a Hiszekegy a Miatyánkra vicsorít és viszont, ez volna hát az a helyzet, amikor a pokol jóslata bevált: a büntetés szerepére lealacsonyított ima kiöklendezi a hívő lelkéből Isten árnyékát, de mondhatnám azt is, hogy éljennel pecsételi meg a kor a kerékbetörés legújabbkori változatát. Jogos a kérdés: miért váltott volna ki csodálkozást az az ártatlan lelkű, fonnyadozó, félarcú gyerek, hogy a nagypapi fülét felhasználta pingpongütőnek? A telepen viszont úgy száguldott végig a röhögés, ahogy a népdal szökken rokkáról rokkára, hogy végül a tornác tövében gyökeret ereszszen. (Ezért nem szabad átokkal sújtani a földet, mifelénk ugyanis dallamágyban pihennek a rögök, s ha füledet a földre tapasztod, ezeréves nóták suhannak a fejedbe; büntetlenül múltat idézni már csak ekképpen lehet.) Közben a kívülről érkező vádakat lefricskáznám a papírlapról, ám ezzel a saját, külön bejáratú szentségeimet gyaláznám s venném el tőlük a szentség áhítatát (a szavakba öntött gondolatot); valami öncélú hasonlatokról zagyvár valaki, pedig azok után nem érdemes kutatni, keresni, ingyen osztogatják őket a Hegyen. Mondjam, hogy láttam a lehetetlent? Hogy a két hal felzabálta azt az öt kenyeret, s azóta tele kendővel úszkálnak az öncélú hasonlatokban megfeneklett mennyei vizekben? Nem mondom, mert a leprás és a nótafa ellentmondana nekem. S nekik higygyetek, mert én már réges-rég nem létezem. A naptárak szerint leéltem már huszonegyezer napot, noha ez sokkal kevesebb, mint egy falat kenyér, egy szó, egy álom, vagy egyetlenegy hang a tornác tövében szunnyadó dallamhegyekben. Ha valakinek most sírhatnékja támad, felejtse el a halottait, s köztük önmagát, aki már a régmúltból halottként szerepel az égi könyvvitelben, inkább a kezdeteibe figyeljen, nem lelki szemekkel, mert ez az izé — lásd öncélú hasonlat — melodramatikus nyálka egy költői ürülékben, hanem a gondolat szemével (van ám neki olyan, mert mindene van, amivel csatát nyerhet, ha akar, még az öröktől fogva ránk borult napfogyatkozást is el tudja feledtetni; derűlátásból adjatok piros pontot a nebulónak, megérdemli, hiszen néhány sor erejéig hurrákat ordít a koporsóban), szóval a kezdetekre, ahol — minek tagadnám — én magam is ott álltam a sorban, és egy jó kiállású ima nyergében, epekedve vártam az Úr szavára. Minden lélek ott volt, kicsik, nagyok, fiatalok, öregek. Annyi hit volt bennünk, hogy szikrákat vetett talpunk alatt a menny, pirospozsgásak voltunk és tettre készek, inkarnációra, reinkarnációra és re-re-reinkarnációra kiképzett alakulat, az égiek büszkesége. És szólt az Úr: "Aki leprás, jobbra, aki leprás lesz, balra. Nos?" És velem mi lesz? Neked már mindegy, mondta az Úr, és dute dracului. Valaki megfogta a karom, hátranéztem, kart karba öltve ott sorakoztak két millión. Áldott legyen az Úr neve. Tanuljuk a két ábécét és a szemfedőnkkel elhessegetjük a körülöttünk duruzsoló európai legyeket. Fantomok vagyunk, s néha azt álmodjuk, hogy ember formája van a testnek. Grandománia. A sirály is azt hiszi, hogy madár, az ég felé suhan, aztán alászáll, röptében nincs ésszerűség, geometria, útirány, végre valami, amit a Véletlenek Istene irányít, közben a szárnyakról a felhőkre preckel a tengervíz, s a kiszakított felhőfoszlányok fátyoltáncot lejtenek a háborgó vizeken, ám a sirályok önfeledtségének árnyékos oldala is van: fehérbe öltözött keresztnek tűnik mindahány. Megint kereszt? Megint halál? Születhettél volna halhatatlannak, a Krisztus-arc jól állt volna neked, csakhogy ehhez hinni kellene. Például önmagadban. Ez olyan egyszerűnek tűnik, pedig önmagadban hinni sokkal nehezebb, mint százezer évig gályarabként szolgálni az eget. Vagyis a semmit, mondod? A semmit, mondom veled, semmiként és semmiért. Na, most repedjen meg az ég! De nem reped. Rugdoshatod kedvedre. Hal sem leszel, a felzabált kenyérstátust is ki kellett volna érdemelned. Lekésted a vonatot, neked már a vicinális is robogó szörny, az utolsó fiúkért sem érheted már utól, darabokban hever a szeméttelepen. Marad az alázat s a megbocsátásban való reménykedés, amely fillérekre váltható ugyan, de ebből csak arra telik, hogy sárból dagasszuk a mindennapi fekete kenyeret. Azt a mosolytalant. De hát mitől derüljön az árva? A sámán arcán sem talált otthont a vigyor, a rőzsén perzselődő boszorkányok sem daloltak tréfás népdalokat, s ki látott röhögő templomot, térdét csapkodó apácát és vihogó papot? Az imák viszont csodára képesek, különösen ha vulkánként döngetik az eget. A leprás nagypapi olyan buzgón kérlelte a Fentvalót, hogy a huszonegyezredik napon újra kinőtt a füle. Leellenőrizhető, ott áll szoborba öntve a leprásokkal díszített égi mezőben. Mi meg tovább cipeljük a batyuba kötött transzcendenciát. Letenni sosem lehet, mert a súly szétzúzná a tornác tövében szárba szökött dallamot s a dallamból kivirágzott szellemet. Ezek volnának a mi szobraink. S ezekről lepereg a kutyaugatás. "