Helikon, 1996 (7. évfolyam, 207-230. szám)

1996-01-05 / 1. szám (207.)

HELIKON SIGMOND ISTVÁN A MOLEKULÁK Hány országban terem meg a gyömbér, és változik-e országonként az illata? Három szí­nű volna-e a taps az agyondíszített, giccsnek hódoló katedrálisban? Mit csinál a Felsőbb Én az utolsó leheletből kiszakadt hittel, mely a boldog halál mímelését törvénnyé magasz­­tosította az alázat maszkja alatt? A fogas kér­dések kora lejárt, mindenre választ kaptunk vagy választ kapunk ezután, fény derül a fel nem tett kérdésekre is, talán csak egyetlenegy marad megválaszolatlanul (a fel nem tett kér­dések között sem szerepel, aztán meg az aberrációból fakadó kérdőjelekkel nem fog­lalkozik sem a földi, sem az égi szociológia), vagyis hogy: hány leprás gyermeket tuszkol­tak be a gyóntatófülkébe, amióta van lepra, gyóntatófülke és szavakkal elmakogható ima. Ez utóbbi nem célként szerepel — a feloldozás szempontjából — a sokismeretle­­nes isteni menüben, eszközként fogható fel, mellyel felkapaszkodhatunk Jákób lajtorjáján az égbe, balzsam, mely enyhíti az égiek ha­ragját, hogy végül bocsánatot nyerjünk elkö­vetett vagy elkövetettnek vélt bűneinkre. Ehhez viszont el kell duruzsolni rengeteg imát; azoknak a huncut buddhistáknak az imamalmai—első kézből való információ! — rosszallást szültek odafent (a hitgyakorlat primitív technicizálása hasonlatos az atom­tudósok gamma-sugárzásban megtartott hit­tanóráihoz), valószínűnek tűnik, hogy az anantiszi szuper­balekok is valami ilyesmi­vel vernyákolták fel a fohászt, hogy adj, Uramisten, erőt a robotba épített génnek, a gombnyomásra előidézett földrengésnek és a mozgásukban megváltoztatott tengereknek. Legyen, mondta az Úr, adok nektek korai és testületi halált, úgy jártatok, mint az olteán sámfa, aki azt hitte, hogy kitalált egy új filo­zófiát. De mi köze mindezekhez annak a sze­rencsétlen leprás gyermeknek, aki a gyón­tatófülke félhomályában jobban fonnyad a félelemtől, mintha a fekélyeit tépné ki marok­­szám. Szerencsésebben járt volna, ha temp­lomküszöbnek születik, hogy őt tapossák agyon az imák, s ne kelljen ócsárolnia a saját, hittel átitatott, bíborvörös imazsámolyát. Mi dolgot műveltél, édes fiam? Én csak annyit, hogy pingpongoztam, atyám. Derék dolog, fiam. (Ilyenkor tartja a lélek a vállát, hogy az anyaszentegyház keze ügyében legyen, hát­ha megveregetik a rácson túl ücsörgő, joviális atyák. És jön:) A pingpong Istennek tetsző játék, a leprás pingpongozó ritka szerzet ugyan, de lelkedet a rothadó test nem fertőzte meg, a zsámolytól jobbra szolgálod majd az Urat (Az ép testben ép lélek itt-ott még szu­perál, Lót­valag­dús lányainál, a vérbajukon töprengő szerzeteseknél és a leprásoknál ez kizárt.) No és miként, hogyan? Nagytata két leszáradt fülével, atyám. Amíg elég kemé­nyek voltak, remekül száguldott a labda oda­­vissza, fel s alá, de amikor kocsonyásodni kezdtek a cimpák, vagy mi a jó fene történt velük, nem tudom, magukhoz ragasztották a labdát. Hebegés-habogás? Ugyan! Ide már hoztak keresztre feszített macskát is az egér­védő egylet hithű korifeusai (a macska sze­mét előbb kivájták, hogy a falba billentett lélek ne vigye magával a hóhérok kéjben tün­döklő, örömittas képmását is), jelentkezett Sodom­a és Gomora is személyesen (a megbá­nás szűzies mosolyként szerénykedik az élv­hajhászásban felpuffadt arcokon), azóta an­golpark benyomását keltik (műromokkal ékesített főterek), mert hát a magasabb rendű közegben néha elhomályosodik a tekintet, el­­bambul az agy és mankón jár a logika, az immorális amorálisra szelídül, odáig menő­en, hogy az Úr már önmagának is megbocsát, pedig a legnagyobb bűn, amit emberrel elkö­vettek, a teremtés maga (ezt most nem fejte­getem, de ha kihűl a nap, te is rájössz, hogy zseton voltál egy sánta lábú, mennyei rulett­asztalon), aztán: Isten anyját is becsmérelte valaki, merthogy a penitenciaként kiadott húsz millió hiszekegy két életnyi időt emész­tene fel, igaz, hogy az illető Krisztusnak adta ki magát, s ennél elvetem­ül­tebb módját a hit­­gyalázásnak csak a keresztet köpdöső ateista fantaszták bordélyházaiban képesek kiötleni, persze az is igaz, hogy mostanában minden sarkon egy Krisztus áll (megváltásból a túlkí­nálat értelmetlenné teszi önmagát); mind­ezek közben és után, ínycsiklandó meg­jegyzésre ragadtatja magát a krónikás, mor­bid fülkében, morbid bűnökért, morbid felol­dozás. A hordószámra összegyűjtött imák képtelenek felkapaszkodni a lajtorján, egy­mást tiporják agyon, a Hiszekegy a Mia­tyánkra vicsorít és viszont, ez volna hát az a helyzet, amikor a pokol jóslata bevált: a bün­tetés szerepére lealacsonyított ima kiöklen­­dezi a hívő lelkéből Isten árnyékát, de mondhatnám azt is, hogy éljennel pecsételi meg a kor a kerékbetörés legújabbkori válto­zatát. Jogos a kérdés: miért váltott volna ki csodálkozást az az ártatlan lelkű, fonnyado­­zó, félarcú gyerek, hogy a nagypapi fülét fel­használta pingpongütőnek? A telepen viszont úgy száguldott végig a röhögés, ahogy a népdal szökken rokkáról rokkára, hogy végül a tornác tövében gyökeret eresz­­szen. (Ezért nem szabad átokkal sújtani a földet, mifelénk ugyanis dallam­ágyban pi­hennek a rögök, s ha füledet a földre tapasz­tod, ezeréves nóták suhannak a fejedbe; büntetlenül múltat idézni már csak ekképpen lehet.) Közben a kívülről érkező vádakat lefrics­­káznám a papírlapról, ám ezzel a saját, külön bejáratú szentségeimet gyaláznám s venném el tőlük a szentség áhítatát (a szavakba öntött gondolatot); valami öncélú hasonlatokról zagyvár valaki, pedig azok után nem érde­mes kutatni, keresni, ingyen osztogatják őket a Hegyen. Mondjam, hogy láttam a lehetet­lent? Hogy a két hal felzabálta azt az öt ke­nyeret, s azóta tele kendővel úszkálnak az öncélú hasonlatokban megfeneklett mennyei vizekben? Nem mondom, mert a leprás és a nótafa ellentmondana nekem. S nekik higy­­gyetek, mert én már réges-rég nem létezem. A naptárak szerint leéltem már huszonegye­zer napot, noha ez sokkal kevesebb, mint egy falat kenyér, egy szó, egy álom, vagy egyet­lenegy hang a tornác tövében szunnyadó dal­lam­hegyekben. Ha valakinek most sírhat­­nékja támad, felejtse el a halottait, s köztük önmagát, aki már a régmúltból halottként szerepel az égi könyvvitelben, inkább a kez­deteibe figyeljen, nem lelki szemekkel, mert ez az izé — lásd öncélú hasonlat — melodra­­matikus nyálka egy költői ürülékben, hanem a gondolat szemével (van ám neki olyan, mert mindene van, amivel csatát nyerhet, ha akar, még az öröktől fogva ránk borult nap­­fogyatkozást is el tudja feledtetni; derűlátás­ból adjatok piros pontot a nebulónak, megérdemli, hiszen néhány sor erejéig hurrá­kat ordít a koporsóban), szóval a kezdetekre, ahol — minek tagadnám — én magam is ott álltam a sorban, és egy jó kiállású ima nyer­gében, epekedve vártam az Úr szavára. Min­den lélek ott volt, kicsik, nagyok, fiatalok, öregek. Annyi hit volt bennünk, hogy szikrá­kat vetett talpunk alatt a menny, pirospozs­gásak voltunk és tettre készek, inkarnációra, reinkarnációra és re-re-reinkarnációra kikép­zett alakulat, az égiek büszkesége. És szólt az Úr: "Aki leprás, jobbra, aki leprás lesz, balra. Nos?" És velem mi lesz? Neked már mindegy, mondta az Úr, és dute dracului. Valaki meg­fogta a karom, hátranéztem, kart karba öltve ott sorakoztak két millión. Áldott legyen az Úr neve. Tanuljuk a két ábécét és a szemfe­dőnkkel elhessegetjük a körülöttünk duru­zsoló európai legyeket. Fantomok vagyunk, s néha azt álmodjuk, hogy ember formája van a testnek. Grandománia. A sirály is azt hiszi, hogy madár, az ég felé suhan, aztán alászáll, röptében nincs ésszerűség, geometria, út­irány, végre valami, amit a Véletlenek Istene irányít, közben a szárnyakról a felhőkre prec­­kel a tengervíz, s a kiszakított felhőfoszlá­nyok fátyoltáncot lejtenek a háborgó vizeken, ám a sirályok önfeledtségének árnyékos ol­dala is van: fehérbe öltözött keresztnek tűnik mindahány. Megint kereszt? Megint halál? Születhettél volna halhatatlannak, a Krisz­tus-arc jól állt volna neked, csakhogy ehhez hinni kellene. Például önmagadban. Ez olyan egyszerűnek tűnik, pedig önmagadban hinni sokkal nehezebb, mint százezer évig gálya­rabként szolgálni az eget. Vagyis a semmit, mondod? A semmit, mondom veled, semmi­ként és semmiért. Na, most repedjen meg az ég! De nem reped. Rugdoshatod kedvedre. Hal sem leszel, a felzabált kenyér­státust is ki kellett volna érdemelned. Lekésted a vonatot, neked már a vicinális is robogó szörny, az utolsó fiúkért sem érheted már utól, darabok­ban hever a szeméttelepen. Marad az alázat s a megbocsátásban való reménykedés, amely fillérekre váltható ugyan, de ebből csak arra telik, hogy sárból dagasszuk a mindennapi fekete kenyeret. Azt a mosolytalant. De hát mitől derüljön az árva? A sámán arcán sem talált otthont a vigyor, a rőzsén perzselődő boszorkányok sem daloltak tréfás népdalo­kat, s ki látott röhögő templomot, térdét csap­kodó apácát és vihogó papot? Az imák viszont csodára képesek, különösen ha vul­kánként döngetik az eget. A leprás nagypapi olyan buzgón kérlelte a Fentvalót, hogy a huszonegyezredik napon újra kinőtt a füle. Leellenőrizhető, ott áll szoborba öntve a lep­­rásokkal díszített égi mezőben. Mi meg to­vább cipeljük a batyuba kötött transzcen­denciát. Letenni sosem lehet, mert a súly szét­zúzná a tornác tövében szárba szökött dalla­mot s a dallamból kivirágzott szellemet. Ezek volnának a mi szobraink. S ezekről lepereg a kutyaugatás. "

Next