Helikon, 1998 (9. évfolyam, 255-278. szám)

1998-01-10 / 1. szám (255.)

»»A folytatás a 3. oldalról másnak" is - csak éppen megjelentünk. Mert még volt némi papírunk, talán fél évre elegendő, no és a nyomda vezetője, a mai világban cseppet sem mindennapi gesztus: talán tucatnyi Helikon-számot nyomtatott ki úgy, hogy nem kérdezte meg, mikor s főleg miből fizetünk. Olyan volt ez az időszak, mint mikor huszonegyezés közben tizenkilencre ráhúzunk egy lapot, s nem merjük megnézni, bejött-e háromnegyed esztendeig. Volt egy rozzant xerox masinánk, mely ott, ahonnan kvencvenben megtámogattak vele, őskövületnek számított, ezen keresztlevéltől szakdolgozatig mindent fénymásoltunk, ami adódott; készítettünk rajta gyászjelentést is, számosat. A "bevételből" rendeztük a telefonköltséget s a mellékdíjakat, néha még kávéra is futotta. De ez a sánta "üzletág" csak addig hozott valamit, amíg a szerkesztőség a Főtér közelében, tucatnyi hivatal tövében székelt, s a "vevőkör" az utcáról beszédeleghetett. Mert miután a polgármesteri hivatal a Helikon-székhely bérleti szerződését nem újította meg, befellegzett ennek is. A felszólításoknak, hogy menjünk a szemünk vitágába, igaz, egyelőre nem tettünk eleget, aztán segítettek, vagyis következett a karhatalmi kilakoltatás. Rendőrosztagi segédlet, falból kitépett komputercsatlakozók - megannyi kultúratámogató önkormányzati gesztus, mert ugye, mit keres Kolozsváron egy magyar irodalmi folyóirat a Zsigmond-kori várfalak (ma már csak "virtuálisak") vonalán belül. Na de ezt nem folytatom, mert Jeremiád kerekedik belőle, az pedig nem a mi műfajunk. A Helikon szerkesztőgárdájáról ugyanis bármit el lehet mondani, csak azt nem, hogy búvalbélelt széplelkek gyülekezete volna. Elapadt a másolni való okmány, sokszorosítani való gyászjelentés, került egészen másfajta megrendelés: készítsünk szellemi fogyatékos gyermekek számára iskolai feladatlapot. (Nem semmi, ugye?) Rákossy Tibor rakta a gombácskákra a pöttyöket, Lászlóffy Aladár rajzolta a nyuszit, a mackót s a hét törpét, Nagy Mária sorba igazította őket a képernyőn; lehet, némelyik mozgássérültnek sikeredett, de a szerkesztőség gondjaiból így is elcipeltek valamit... És e viszontagságos hónapok alatt még mindig szedtük a szótár kéziratát. Csak éppen biztatni nem mertük Szász Lőrincet, hogy a munkát ő is újrakezdje, miután majd az Akadémia ortográfia-ügyben döntést hozand. Erre már nem futotta a vállalkozói önbizalmunkból, miután háromnegyed év óta nem láttunk fizetést. Mert hol volt ekkorra már az az írószövetség vagy bárki intézmény-jótevő, aki szótárkiadáshoz nyomdaköltséget előlegez s vagontételnyi papírt vásárol, akkor már világpiaci áron, honilag: kilóját egy dollár s húsz centekért. Mindezenközben: 3. nonstop (könyv)piackutatás és szponzorkerítgetés. Megkerestünk két-három könyvforgalmazásban, - kereskedésben jártas ismerőst, lássuk, milyen érdeklődésre számíthatunk, ha a szótárunk megjelenene. Lelkesedés helyett kelletlen hümmögés, persze jó volna, talán el is kelne, de miért a magyar-románnal kezditek? Nocsak. Magyarázzuk, hogy abból mindig kevesebb volt stb. Igen, igen, öregem, de ha mégis a román-magyarral indítanátok, azzal "belőhetnénk" a román piacot. (Az áldását a román piacának - hogy fog Szász Lőrinc egy iyen fordulatnak örvendeni...) Na meg most valamennyi éppen van is - így a partnerek. Micsoda van? Hát szótár. Na ne... És tényleg volt neki. Néhány doboznyi. Magyarországról hozták (küldték?), jó fogású, jó kötésű, borítója strapabíró, olyan kivitelű, amilyent mi akkoriban az itteni nyomdákban sok pénzből sem tudtunk volna előállítani. (Kiderült, Szász Lőrinc ismerte a behozott szótárat, szerinte a külcsín a belbeccsel messze nem kvadrál. Sebaj, a miénkkel majd fordítva lesz. Na meg ez rég elfogy, mire a miénk piacra kerül.) ...S az árak? Nézz szét a standokon, öregem. Hát igen. Az volt az az időszak, amikor támogatásként átjött számos könyvrakomány (mi is kaptunk ilyent), s az itt szőrén-szálán piacra került. Volt ezekben valamennyi Magyarországon eladatlan maradt klaszszikus szépirodalom (ez akkor nálunk kincsnek számított), de a nagyobb hányad lektűrtől érzelgős ponyváig részint olyan szubkultúra, ami ott már leszállított áron sem kellett senkinek. De iyen adományformában talán még mindig le lehetett írni az adóból. Nálunk ez a portéka még jó ideig vevőre talált - aztán persze itt is elfeküdt. Igaz, amíg vették is: félpénzen-kótyavetyén - bár ez az áru alighanem így is jelentős haszonnal fordult könyvkereskedőink kezén. Ez amúgy nem lett volna baj, hisz ezzel végre - még ha igen mankókkal is a hóna alatt - a magyar könyvárusítás beindulhatott s konszolidálódott valamelyest Erdély városaiban. Ám épp az említett mankóknak köszönhető nevetségesen alacsony könyvárak késleltették a saját könyvkiadás és -nyomtatás beindulását, ezek a műhelyek ugyanis szinte a start pillanatától viágpiaci áron jutottak papírhoz, nyomdai fogyóanyaghoz stb. - és eleinte még mankó sem került a hónuk alá. A könyvek előállítási költségéhez igazítható árképzésről tehát szó sem lehetett - megközelítőleg sem. Másrészt (talán a fokozódó infláció keltette pszichózis miatt) megdőlt (vagy egyelőre nem állt vissza) az a Kós Károly kiadói gyakorlatától nagyjából a Domokos Gézáéig érvényes könyvárkánon, mely szerint egy vidéki napntap ára egyenlő egy tojás árával, egy "átlag" könyvé egy kió húséval, a lexikoné, mondjuk, egy rúd téliszalámiéval és így tovább. Időközben szerencsére létrejöttek s mozdultak könyvek megjelenését elősegítő alapítványok; szerepükről az elmúlt években elég sok szó esett; kétségtelen, ezek támogatása nélkül Romániában a magyar könyvkiadás ott sem tartana, ahol. Persze miután aztán, alapítványi támogatásokból jó esetben az előállítási költségek részbeni fedezésére futja (mely bizonyos mértékben - tekintettel a máig nem reális könyvárakra továbbra is leosztódik az olvasó felé), de még így is jut belőle annyi a kiadóknak, hogy talpon maradhassanak. Ebből csak a szerző nem lát honoráriumot, ennek kilátásai továbbra is akár a kutya vacsorája, oly bizonytalanok. Legtöbbször azzal a bizonyos 30 tiszteletpéldánnyal marad, ha a várva-várt mű végre megjelenik. Ezek után, hogy a könyvpiaci ellátások semmi jóval nem kecsegtettek, gondoltuk, majd csak sikerül nekünk is alapítványi támogatást felhajtanunk. A Petre Roman miniszterelnöksége idején mára aligha emlékezhet rá valaki: született valami románmagyar kulturális egyezmény csábos művelődéspolitikai programmal, amiről a jámbor egyelőre nem tudhatta, hogy blöffkollekáó. Nos, ebben "külön tételként" is szerepelt közös, kölcsönös érdekeltségű könyvkiadástámogatás. Ez az, gondoltuk, ezt az egyezményt a mi szótárunk finanszírozására találták ki, mert mire, ha nem erre? El is indultunk rögvest keletre is meg nyugatra is, hogy kiderüljön, a megállapodásnak elérhető, megnevezett gazdája, aki, úgymond, érdemben valami konkrét kipipálhatóval is meg lenne bízva, egyik oldalon se létezik. Petre Románt - pár hétre rá? - félrerámolta a második bukaresti bányászjárás; kormányok váltották egymást itt is meg amott is, az említett mesealbum, kiderült, ugyanolyan tévékamerák számára celebrált államközi kultúrdiplomáciai hókusz-pókusz volt, mint a többi. Sebaj, nézzünk szét a korábban említett "létező" könyvalapítványok háza táján, ezek csak nem zárkózhatnak el. Elvben nem is, csak hát a működési szabályzatok... Melyek szerint náluk mindaddig pályázni sem lehet, míg a mű nem nyomdakész. Mi több, míg a támogatandó könyv nem hozza valamely kiadó részéről a megjelentetés pontos költségmutatóit. (Lejben, forintban, dollárban.) E szigorban persze van logika, elhárítja, kizárja a felelőtlen ígérgetéseket s az ebből származható elszámolás-bonyodalmakat, így aztán mikor azt kérdeztem: jó, jó, de "addig" miből éljen a román szótárat készítő magyar tudós - tudhattam előre a választ. Melyet elnéző-megbocsájtó kényszeredett mosolyba csomagolt a megkérdezett. (Az ábra anatómiája Szőcs tollára kívánkoznék.) Hogy aztán később - a helyzet fügemutogató iróniája még ez is -, magam e könyvkiadást támogató alapítvány kuratóriumi tagjaként hasonló mód hárítsak baráti megkereséseket... Kétségtelen, könnyebb volt tízszer rábólintanunk három ív terjedelmű vers- vagy publicisztika-gyűjtemények kiadására, látványosabban hasznosult az örökké szűkös pénzmag is - mint egyszer egy harminc éves félkész tudományos munkára. Na meg a monumentális Szótörténeti Tár egy-egy újabb, megjelenés előtt álló (100 kiadósív terjedőmű) kötetének a támogatandó művek sorában továbbra is kiemelt helyet kellett biztosítani. (De ne akarjam ezt a Szecsőt bőszíteni.) Bár az általunk elképzelthez hasonló szótárat az elmúlt évek alatt mások sem jelentettek meg Romániában, s nem is kezdeményeztek effélét a nálunknál sikeresebben ügyködők sem, tudomásunk szerint - mégis máig ott vág bennünk valami rohadt hiányérzet e fiaskó okán. Talán meg kellett volna próbálnunk kieszközölni valami olyan ösztöndíjat Szász Lőrinc részére, mey munkáját a szótár megjelenés-kilátásaitól függetlenül is folytathatóvá teszi. Csakhogy sajnos - közben erről is meggyőződhettünk -: hatvanon túli magyar tudományos kutatók támogatása sem (a) Sorosnak, sem (a) Széchenyinek nem szívügye... Az elmúlt nyáron fölhívott teefonon, hogy őrizzük-e meg a kéziratait, mert elvinné azokat. Hogyne őriznénk, mondtuk, sőt a szedést is megtartottuk, az máig ott tárolódik a számítógép merevlemezén. Bejött, a két degesz raffiaszatyornyi paksamétát fölnyalábolta, közben lemezekre mentettük a meglévő szedést, s azt is odaadtuk, hátha majd hasznát veszi. A veszteségből bár ennyi Helikon-apport... K. Jakab Antal szöveggyűjteménye, meyet hat iskolai éven át közöltünk, 1996-ban végre gazdára lelt. Tőkés Elek (Stúdium Kiadó) elkezdte megjelentetni sorra az egyes irodalomtörténeti korszakokat felölelő köteteket. És nem tud belőlük annyit nyomtatni, hogy még legyen. Ez némi elégtétű számunkra is. * ...Ebből az egész siker-kudarc libikóka-meséből bizonyára okulnunk kellene, bár az ún. tanulságok mindig a kihagyott alkalmakat, lefutott játszmákat dajkálják visszamenőlegesen. Talán az sem véletlen, hogy a Helikon fentebbi kezdeményeiről alig esett szó az elmúlt nyolc esztendő alatt. Az irodalmi műhely élete valamiképp mintha örökké üvegkalickában zajlana, ahová, vélhető, bárki betekinthet kedve szerint. Csak legtöbbször torzítanak az átlátszónak hitt falak. Azt például életvitelünk láttán általában ismerőseink sem szavaznák meg nekünk, amit szerkesztőségi teendőinken túl nemegyszer magunkra vállalunk. Ez persze számunkra így kényelmesebb, merthogy sem közösségként, sem amúgy nem jellemez bennünket, fontoskodhatnék, fennforoghatás kényszer, sem más nagymérvűsködés. S miközben valahogy nem kerültek be a "szótárunkba" a lobbyprodzsekt-imidzs-féle okádék neologizmusok - észrevétlen kikoptak onnan a harc-szenvedés-küzdelem-áldozat-féle szakadt ködmények. Pedig alkalmas szövegkörnyezetbe pólyálva még ezek is hozhatnának a konyhára valamit. Például az a diszkréten önsajnáló magánkriszálás, hogy ó(h), mi e régió kortársi magyar irodalmáért mennyi áldozatot hozunk... Az se baj, sőt, ha ilyenkor közelünkbe ólálkodik az elektronikus média (kamera előnyben, de mikrofon is megteszi). Gyomor kérdése. Pedig rég észre kellett volna vennünk, hogy "a jó bornak nem kell cégér"-féle elaggott krédók fölött alighanem végképp eljárt az idő. 1 I'QC/5 '03 •3 a .