Helikon, 1999 (10. évfolyam, 279-302. szám)
1999-01-10 / 1. szám (279.)
4 CSÍKI LÁSZLÓ Ujjgyakorlat Fél évvel azelőtt, hogy Rudolf Institutor is első ízben jött koncertezni Pestre, az összes zenebolond ingyenjegyért kezdett kuncsorogni, és az összes sznobnak megviszketett a kecskebor bukszája. Akárcsak őket, engem is inkább a zongorista személye és hírneve érdekelt, semmint a zenéje. Jó húsz évvel ezelőtt, amikor a Mestert még Lakatos Rudinak hívták, mellette csépeltem a dobot egy vidéki étteremben, és most se hittem, hogy nagyobb lelkesedéssel veri a billentyűket, mint akkor ott, a gyertyafényes füstben. Úgyhogy nyugodt lélekkel rámoltam ki a budai villát, amíg a tulajdonosok oldalvást bámulták őt a hangversenyteremben. Keresgéltem, válogattam a fiókokban, és én is Rudolf Institutoris zongorajátékát hallgattam a rádióból. Meglepett, hogy mégiscsak mámorosabban seper végig a billentyűkön, mint múlékony ifjúkorunkban. Reméltem pedig, hogy ő is unja már a szakmáját, akárcsak én. De ő csak zenélt. A csalódással elegy csodálat nem gátolt abban, hogy minden értékes apró tárgyat, papírt a táskámba rakjak a félhomályos, idegen lakásban. Még aszott is a játéka: ha te úgy, én is úgy! Mindent bele! Áradt közben a zongoraverseny hangja. Az lenne az igazi, morfondíroztam, ha Rudolf Institutorist magát rabolnám ki, a szállodaszobáját legalább. Akkor ismét nagyon együtt volnánk mi ketten, ahogy mondani szokás. Mi ketten, vénülő virtuózok. Ezt kapd ki! Mindent csak loptam, semmi nem az enyém, mondta másnap Rudolf Institutoris, amikor mégiscsak felkerestem. Az összes billentést, minden kéztartást tanultam, ellestem valakitől. Én nagyon szegény vagyok, öcsi! Akár egy börtönből frissen szabadult rabló. Az sincs, aki befogadna. Ültem vele szemben a barnára pácolt üveges asztalnál, a szálloda előcsarnokában, és ha nem boldogított is, megnyugtatott a vallomása. Hogy még mindig egyformák vagyunk, noha nem azonosak húsz évvel ezelőtti önmagunkkal. Más szinten, mondhatná valaki, más szinten persze, de azért ugyanúgy. Én is mondhatnék neki hasonlókat. Hátra is dőltem a karszékben, próbálgattam magamban a mesémet. Én ültem a kijárattal szemben, néztem a keményfa ajtót, mert azért esetleg engem is felismerhetnének, akárcsak őt, a nyilvánosság viszont mégsem ugyanazt jelenti kettőnknek. Nekem nemcsak az alkotói kételyeimet kellett eltitkolnom, hanem a szereplésemet is. Ezt kapd ki! Ültem, leskelődtem és morfondíroztam ott, talán egy kissé még önelégülten is, amikor két dolog jutott eszembe egyszerre. Hogy azért ennyire őszinte hozzám ez a Rudi, mert nincs más, akinek elmondhatná a nyomorúságát. Lebecsülés-számba ment a bizalma, én voltam jobb híján az a balek, aki ha továbbadná is a vallomását, senki nem hinne neki. Tudta ez, hogy már csak azért sem fecseghetnék, mert ahhoz fel kellene fednem magamat. Egy senki voltam ott éppen, nemcsak titkos, hanem nemlétező személy. A másik gondolatom végén ugyanoda értem, ugyanahhoz, önmagamhoz, a jelentéktelenségemhez. Vagyis hát, úgy érezhette a művész úr, megtisztel a vallomásával, és hazudott is talán, hogy a kedvemben járjon. Tartotta annyira magát, hogy esendőnek is mutatkozhatott. Nekem viszont még nála is kisebbnek kellett lennem, hogy azért az ő nagysága is kitessék. Efféle vallomást csakis egy nagy ember engedhet meg magának. Egy senki előtt, persze. A Times riporterének soha nem mondott volna ilyeneket. Nekem meg hálásnak is kellett volna lennem, cserébe a bizalmáért. Nem is feleltem egyebet, mint hogy én állom a cehhet, és fizettem is a sznobok pénzéből. Na, ezt kapd ki! Szép, kifinomult arca volt közben, mint ki tudatosan öregszik, kiműveli, gondozza a vonásait. Időtállónak hatott, akár egy rövid, törékeny zenemű. Nem is hagytam tovább beszélni, nehogy elrontsa magát. Minden vallomás szemérmetlen, de az övé egyenesen obszcén volt, mert nem illett hozzá. Ő viszont tovább próbálkozott, s az erősködésétől már-már úgy látszott, komolyan gondolja, mi több, valóban őszinte akar lenni, nem csak nekem játszik. Az őszinteség pedig tragikus. Természetes is lehetne, de tragikus. Szembesül az ember önmagával, ahogy mondani szokás, és ezt még nézi is valaki idegen. A tetejébe, ha egy előadóművész, aki mindig másokat követ, találkozik önmagával, és rádöbben, hogy ő nem Beethoven... Hát még, ha nem is Lakatos Rudi! Készít akkor magának egy szép, kiművelt arcot, és nyakkendőt köt alája. Meg leül egy rablóval lelki életet élni! Azt képzeli, az élet mélységeibe pillant be ilyenkor, s még bátornak is érezheti magát. Amikor aztán visszaretten a látványtól, mely többnyire kisszerű és koszos, a helyére billen, elnyugszik a magas parton, és akár jótékonykodhat is onnan, esetleg leköpköd. Ő a jótékonykodást választotta, és megalázott vele. Kizongoráztam magam, öcsi, mondta Rudolf Institutoris. Nincs bennem semmi. De éppen ettől vagyok egyre jobb. Nem vagyok benne a műben, érted? Mondhatnám, a mű nem egyéb, csak technikai feladvány, mondta. Rálátok. Akár egy lebombázni való városra. Kiválasztom a célpontokat, vigyázok, hogyan fordulok rájuk, elegáns legyen a kanyar meg a lecsapás. Magasban vagyok, és gyilkos vagyok, érted? Ezek meg tapsolnak hozzá. Ha ők maguk vennék egyszer a bátorságot, hogy kivégezzenek egy Csajkovszkijt, egy Mozartot — legalább el lenne foglalva a kezük, nem tapsolnának. Te legalább becsületesen rabolsz, mondta. Magadat legalábbis nem csapod be. Rablás ez, semmi más. Szakma. Én meg a kezemmel járok a mások zsenije nyomában, akár egy zsebtolvaj. Az eszem, a lelkem amúgy sem éri fel őket. Akkor meg miért gyötrődjem? Nyugodt vagyok, de halálosan nyugodt, ahogy mondani szokás. Na, persze ezek a tapsoncok is hibásak. Azt mondják, amikor a szemük láttára, a fülük hallatára meglopok másokat: művész vagy! És pénzt is szerzek, akárcsak te... Olyan zene kéne, amelyet nem bízunk idegen személyre, tehát el sem hangzik. Csak maga a zene az, semmi más. De ezek a zsenik is: provokálnak engem, nem bírják magukban tartani a zenéjüket! Mint aki mesebeli kastélyt örökölt, és idegenforgalmi látványosságot csinál belőle... Sejtettem már akkor, mit akar, de nem szóltam Túl perverznek hatott az ötlete, noha logikusan következett a tetszelgő vallomásából. Kíváncsi voltam ugyanakkor, miképpen győz meg, győzi le magát, hogyan lépi át a kínos és kényelmes erkölcsi határait, amelyeket nyilván mások vontak köréje. Hogy mire jó a műveltség, ha nem hogy igazolja a tévedéseit, a bűneit? Hogyan talál vissza az izzadós Lakatos Rudihoz, hogy úgy mondjam, aki kiissza a mások bárpulton felejtett italát? Hogyan hatol be, zongoraszóval vagy sperhaknival idegenek életébe? És éppen ő volt az az idegen, az a másik, még ezt is tudtam. Eléggé nagy marhaságot talált ki, vagyis művészkedett. Túl volt ez már mindenen, kivéve a konvenciókat. * Mielőtt átlépte a másik, az eredeti, az országhatárt, innen volt még az életén, a jó kis meleg szarban. Nem holmi példakép életét akarta élni, az szent. Ha megpróbálja bemesélni, hogy a művészete éredekében lépett le, szembekacagom. De meg sem próbálta. A példakép itt akkor is csak valami menő cigányprímás lehetett volna, és el tudta képzelni az ember, hogy azt egyszer majd utoléri, még túl is szárnyalja. Nagyobb háza lesz és több aranygyűrűje, több vendég küld neki konyakot éjfél után, és a hátsó irodában eggyel több csajt dug meg két zongoraszám között. Azt sem hiszem viszont, hogy Münchenben vagy San Franciscóban forróbbak a puncik, mint errefelé. De erre nem akartam rákérdezni, és nem is csak a tolakodó bizalmaskodás, a haverkedés látszatának kerülése miatt. Hanem mert akkor azt kérdeztem volna ezzel valójában, hogy mért ment el. És ennyi év távolából ő sem felelhetett volna mást, mint én egy rendőrnyomozónak, akinek már szakmája szerint is hazudik az ember. Na, mindegy, itt álltunk mindketten pályánk csúcsán, ahogyan mondani szokás, feltéve, hogy ez azt jelenti: egyszer sem buktunk le időközben, és nagyobb házban lakunk, mint egy cigányprímás. Ő még némi világhírre is szert tett, már ha világhíren húsz ország koncertközönségének véleményét értjük, bőven számolva is tízezer embert, aki a tetejébe hetente változtatja a véleményét és hódolatának tárgyát. Bár zongorista karrierje folyamán, vidéki kocsmákban is találkozhat ennyivel az ember. A különbség talán csak annyi, hogy húsz ország műértőinek megfelelni HELIKON