Helikon, 2000 (11. évfolyam, 303-324. szám)

2000-01-10 / 1. szám (303.)

HELIKON ORBÁN JÁNOS DÉNES Jegyzetek a fikció margójára I. Gesta A névtelen neki fog megírni egy nemzet történelmét. Pontosabban egy nép törté­nelmét, mert a nemzet fogalma még nem létezik. Még pontosabban egy nép múltját. Ugyanis a történelem fo­galma sem létezik. Sok forrásanyag nem áll ren­delkezésére. Néhány krónika — inkább regények. A nép legendái, szóbeszédei. Természetesen az így keletke­zett könyv egy fikció. A történel­mi valósághoz minimális köze van. Történelmi munkaként egy hazugság. Meg kiszolgálja az uralkodó osztályt. Alapot képez az ideológiáknak. Utólag, midőn kiderül, hogy hazugság, a Névtelent azzal vá­dolják, hogy pénzért írt, meg a­­zért, hogy megerősítse társadal­mi pozícióját. Rossz vádak. Mind a pénz, mind a társadalmi pozíció fölöt­tébb fontos. Mindkettőért érde­mes írni. És különben is, hazugság nem létezik. Csupán más igazsá­gok vannak. A mű tehát egy regény. Műal­kotás, művészet. Mindez mente­síti a vádak alól. Egy regény semmiért sem lehet hibás. A mű­vészet mindent szentesít. És ráadásul a Névtelen meg­ajándékozott egy múlttal egy né­pet, melynek múltra volt szük­sége. Századokon át ez volt a múlt. Majd a Névtelen ajándé­kozta múltat fölcserélték egy má­sik múlttal, melyet igazabbnak hisznek. Melyről lehet, valami­kor kiderül, hogy ugyancsak re­gény. Regényként egyik sem jobb és egyik sem rosszabb a másik­nál. A Névtelen művét igazából a történelem nem fogadja be, mert regény. Igazából az iroda­lom sem fogadja be, mert műfa­ját tekintve történelmi munka. Redukálják kultúrtörténeti ér­dekességgé. Lebeg a kettő között, mint a megkereszteletlenül elhunyt gyermekek a pokol és a menny közötti sávban, a kisdedek, aki­ket nem lehet pokolra küldeni, mert ártatlanok, de a mennyor­szágba sem, mert nincsenek meg­keresztelve. Mi bajuk van az embereknek a regényekkel? A fikcióval? Mi ez a valósághoz való görcsös ra­gaszkodás? Miért kell elhatárolni a történelmet a regénytől? Miért nem szeretnek regényben élni? Regényben, melyet ők irányít­hatnának? Az hiszem, van itt egy félreér­tés. A Névtelenről költöttek egy fikciót. Hogy a Névtelen nekifo­gott megírni egy nemzet történel­mét. Pontosabban egy nép törté­nelmét, mert a nemzet fogalma még nem létezett. Még pontosab­ban egy nép múltját. Ugyanis a történelem fogalma sem létezett. Nekifogott megírni egy történel­mi munkát, pénzért, társadalmi pozíciójának és az uralkodó osz­tály pozíciójának megerősítésé­ért. És mind indítéka, mind célja, mind pedig művének hatása bű­nös volt. Holott egy másik fikcóban a Névtelen neki fog megírni egy nemzet történelmét. Pontosab­ban egy nép történelmét, mert a nemzet fogalma még nem léte­zik. Még pontosabban egy nép múltját. Ugyanis a történelem fo­galma sem létezik. Egészen pon­tosan egy nép regényét. Ugyanis nem hierarchizálja a fikciót és a valóságot. II. Ekphrasis Illető művész, vagy művész­lélek. Az ötletek ura. Birtokában van a legfontosabbnak: a mód­szernek, így a művészet több á­­gában alkothatna maradandót. Birtokában van kellő mennyisé­gű tudásnak is. A műveltségnek, a szimbolikának, a nyelvnek. Illető szeretne alkotni. Az öt­letek tucatszámra kavarognak a fejében. Regények, eposzok, drá­mák tucatjait szeretné megírni. Festeni szeretne, meg szobrokat faragni. Csak éppen nincsen ide­je. Vagy kedve. Lehet, nem is tudná megírni, mert mindig csak az ötletet látja, az egészet. A részletek dombor­műszerű kidolgozására képte­len. Az is lehet, hogy illető nem tud festeni. Hogy soha nem fo­gott vésőt a kezébe, írnokokban, inasokban, akik az ötlet alapján, az ő felügyelete alatt megalkotnák a műveket, nem bízik. Egy inas, egy írnok — egy másod- vagy harmadrendű alkotó nem tudhat úgy alkotni, ahogyan ő elképzeli. Az is lehet, hogy Illetőnek nincs is annyi pénze, hogy ötlete­it másokkal kiviteleztethesse. A névhez nem ragaszkodik. Igazából az ajándékozás öröme fűti, mely művésszé teszi az alko­tót. S mert az igazi művész nem szolgája, hanem ura a művészet­nek, olyan módszert eszel ki, mely jelentéktelenné csökkenti az alkotás idejét, írásokat terjeszt el a meg nem alkotott művekről. Ekphrasisokat. Hogy például: Il­letőnek volt egy regénye, egy hu­szonegy fejezetes regény, mely­nek minden egyes része a Nagy Árkán­um megfelelő kártyájának égisze alatt zajlott. A főhős hu­szonegy történetet élt át, és hu­szonegy énjén keresztül ismerte meg igazi énjét. Vagy: a főhős ki­próbálta mind az öt világvallást, pontosan öt-öt évig élt mind­egyikben, és mindegyikben hit­­hűen alkalmazkodott a törvé­nyekhez. Hogy például: Illető megfestette a szerencsejátékost — a kártyák, a kockák, a rulett különleges kombinációja egy emberi alakot jelenített meg, s ez az alak maga is kártyafigura volt. Hogy például: Illető megfaragta a francia forradalom szobrát — a szabadság zászlaja a guillotine­­ra tűzve, a guillotine-ba a kivég­zettek ezreinek nevei voltak belevésve. Mindez nem elég. Illetőnek egyéb captatióra is szüksége van. Az utókor tudtára kell adnia, mi­képpen vesztek el ezek a művek. Nem szabad elvetnie a sulykot, hogy ne tűnjék misztifikációnak. Hogy például az egyház, az ink­vizíció, a hatóságok betiltották a művet, bezúzatták a kinyomta­tott példányokat. Hogy például a szerencsejátékos festményét megvette valaki, de miután kár­tyán elveszítette vagyonát, dühé­ben összevágta, vagy fölgyúj­totta, vagy savval öntötte le. Hogy például a szobrot a forra­dalmat istenítő dühös tömeg tör­te darabokra. Egy leégett ház, egy háború, egy eltévedt ágyúgolyó mindig akad. Illető kicsit jár-kel ide-oda, el­hinti a hírt, az ekphrasist. Midőn eljő az ideje, meghal. Az eltűnt művek híre fönn­marad. A hírek nem vesznek el olyan könnyen, főleg, ha nem igazán igazak. Eltelik néhány évtized, vagy évszázad. S mert ez is a műalko­tás egyik formája — valamely szorgos és jótollú filosz, vagy fes­tő vagy szobrász az ekphrasisok alapján, a múlt tiszteletének és a művészet örökkévalóságának je­gyében sikeresen megalkotja a művet. Kettős kihívás: egyrészt alkotni, másrészt megpróbálni úgy megalkotni a művet, ami­lyen az annak idején volt. Illető — most már a Mester — ötlete végre fizikai közeget kap. A művészet gazdagodik. A dicsőség megoszlik az ötlet és a mű megalkotója közt, de ez a megoszlott dicsőség mindkettő­nek teljes dicsőség. A dicsőség nem is annyira fontos. Az idő — egy-két század vagy évezred — nem lényeges. Fő, hogy az ötletet valamikor megvalósítsa valaki. Illető—a Mester—elérte cél­ját. Megajándékozta a művé­szetet. A módszer teljesen etikus. Az lett volna etikátlan, ha kitűnő ötleteit pocsékul valósítja meg. És különben is, van különb­ség egy valamikor létező és elve­szett és egy sohasem létező és elveszett mű között? III. A könyvek ura Atyám tekintélyes könyvtára, gyönyörű könyvei és kódexei éb­resztették bennem ezt a szenve­délyt. Már kisgyermek koromtól igyekeztem csak ott tartózkodni. Órákig csodáltam egy-egy könyv kötését, tapogattam, simogat­tam, beszívtam ódon illatát, mely régi korok titokzatosságát sugall­ta. Négyéves koromban tanul­tam meg olvasni, és azóta hosszú életem kilenc tizedét a könyvek között töltöttem el. Hálát adok az Úrnak, hogy életem kétszáz­­negyven éve alatt csak testem sorvadt el, szemeim épek és fá­radhatatlanok, elmém friss, és mindeneket befogadó. Ötvenhárom nyelven olva­sok, emlékezetem végtelen. Pon­tosan emlékszem a több millió el­olvasott oldalra, nemcsak a szö­vegre és a szöveg lényegére, ha­nem a papírra, az írás- vagy nyomtatásképre. Fényképként élnek bennem. És a papír illatára is emlékszem. Tekintélyes vagyont örököl­tem, és jól tudtam forgatni. Köny­vekkel, iratokkal kereskedtem. Antikváriumomat tíz-húsz éven­ként költöztettem, hogy tevé­kenységem ne legyen feltűnő. De mindig a Könyvek Útja mentén. Igen, a könyveknek is van egy útja, akár a selyemnek, csak jóval kuszább. Megvásároltam min­den könyvet, levelet, iratot, amit behoztak, és becsületesen megfi­zettem. Ami érdekelt, elolvas­tam, majd eladtam. De antik­váriumom titkos termében több ezer olyan könyvet és iratot rejte­getek, melyet elveszettnek hisz­nek, vagy nem is ismertek soha. Úgy érzöm őket, akár a sárka­» »»»» .

Next