Helikon, 2000 (11. évfolyam, 303-324. szám)
2000-01-10 / 1. szám (303.)
HELIKON ORBÁN JÁNOS DÉNES Jegyzetek a fikció margójára I. Gesta A névtelen neki fog megírni egy nemzet történelmét. Pontosabban egy nép történelmét, mert a nemzet fogalma még nem létezik. Még pontosabban egy nép múltját. Ugyanis a történelem fogalma sem létezik. Sok forrásanyag nem áll rendelkezésére. Néhány krónika — inkább regények. A nép legendái, szóbeszédei. Természetesen az így keletkezett könyv egy fikció. A történelmi valósághoz minimális köze van. Történelmi munkaként egy hazugság. Meg kiszolgálja az uralkodó osztályt. Alapot képez az ideológiáknak. Utólag, midőn kiderül, hogy hazugság, a Névtelent azzal vádolják, hogy pénzért írt, meg azért, hogy megerősítse társadalmi pozícióját. Rossz vádak. Mind a pénz, mind a társadalmi pozíció fölöttébb fontos. Mindkettőért érdemes írni. És különben is, hazugság nem létezik. Csupán más igazságok vannak. A mű tehát egy regény. Műalkotás, művészet. Mindez mentesíti a vádak alól. Egy regény semmiért sem lehet hibás. A művészet mindent szentesít. És ráadásul a Névtelen megajándékozott egy múlttal egy népet, melynek múltra volt szüksége. Századokon át ez volt a múlt. Majd a Névtelen ajándékozta múltat fölcserélték egy másik múlttal, melyet igazabbnak hisznek. Melyről lehet, valamikor kiderül, hogy ugyancsak regény. Regényként egyik sem jobb és egyik sem rosszabb a másiknál. A Névtelen művét igazából a történelem nem fogadja be, mert regény. Igazából az irodalom sem fogadja be, mert műfaját tekintve történelmi munka. Redukálják kultúrtörténeti érdekességgé. Lebeg a kettő között, mint a megkereszteletlenül elhunyt gyermekek a pokol és a menny közötti sávban, a kisdedek, akiket nem lehet pokolra küldeni, mert ártatlanok, de a mennyországba sem, mert nincsenek megkeresztelve. Mi bajuk van az embereknek a regényekkel? A fikcióval? Mi ez a valósághoz való görcsös ragaszkodás? Miért kell elhatárolni a történelmet a regénytől? Miért nem szeretnek regényben élni? Regényben, melyet ők irányíthatnának? Az hiszem, van itt egy félreértés. A Névtelenről költöttek egy fikciót. Hogy a Névtelen nekifogott megírni egy nemzet történelmét. Pontosabban egy nép történelmét, mert a nemzet fogalma még nem létezett. Még pontosabban egy nép múltját. Ugyanis a történelem fogalma sem létezett. Nekifogott megírni egy történelmi munkát, pénzért, társadalmi pozíciójának és az uralkodó osztály pozíciójának megerősítéséért. És mind indítéka, mind célja, mind pedig művének hatása bűnös volt. Holott egy másik fikcóban a Névtelen neki fog megírni egy nemzet történelmét. Pontosabban egy nép történelmét, mert a nemzet fogalma még nem létezik. Még pontosabban egy nép múltját. Ugyanis a történelem fogalma sem létezik. Egészen pontosan egy nép regényét. Ugyanis nem hierarchizálja a fikciót és a valóságot. II. Ekphrasis Illető művész, vagy művészlélek. Az ötletek ura. Birtokában van a legfontosabbnak: a módszernek, így a művészet több ágában alkothatna maradandót. Birtokában van kellő mennyiségű tudásnak is. A műveltségnek, a szimbolikának, a nyelvnek. Illető szeretne alkotni. Az ötletek tucatszámra kavarognak a fejében. Regények, eposzok, drámák tucatjait szeretné megírni. Festeni szeretne, meg szobrokat faragni. Csak éppen nincsen ideje. Vagy kedve. Lehet, nem is tudná megírni, mert mindig csak az ötletet látja, az egészet. A részletek domborműszerű kidolgozására képtelen. Az is lehet, hogy illető nem tud festeni. Hogy soha nem fogott vésőt a kezébe, írnokokban, inasokban, akik az ötlet alapján, az ő felügyelete alatt megalkotnák a műveket, nem bízik. Egy inas, egy írnok — egy másod- vagy harmadrendű alkotó nem tudhat úgy alkotni, ahogyan ő elképzeli. Az is lehet, hogy Illetőnek nincs is annyi pénze, hogy ötleteit másokkal kiviteleztethesse. A névhez nem ragaszkodik. Igazából az ajándékozás öröme fűti, mely művésszé teszi az alkotót. S mert az igazi művész nem szolgája, hanem ura a művészetnek, olyan módszert eszel ki, mely jelentéktelenné csökkenti az alkotás idejét, írásokat terjeszt el a meg nem alkotott művekről. Ekphrasisokat. Hogy például: Illetőnek volt egy regénye, egy huszonegy fejezetes regény, melynek minden egyes része a Nagy Árkánum megfelelő kártyájának égisze alatt zajlott. A főhős huszonegy történetet élt át, és huszonegy énjén keresztül ismerte meg igazi énjét. Vagy: a főhős kipróbálta mind az öt világvallást, pontosan öt-öt évig élt mindegyikben, és mindegyikben hithűen alkalmazkodott a törvényekhez. Hogy például: Illető megfestette a szerencsejátékost — a kártyák, a kockák, a rulett különleges kombinációja egy emberi alakot jelenített meg, s ez az alak maga is kártyafigura volt. Hogy például: Illető megfaragta a francia forradalom szobrát — a szabadság zászlaja a guillotinera tűzve, a guillotine-ba a kivégzettek ezreinek nevei voltak belevésve. Mindez nem elég. Illetőnek egyéb captatióra is szüksége van. Az utókor tudtára kell adnia, miképpen vesztek el ezek a művek. Nem szabad elvetnie a sulykot, hogy ne tűnjék misztifikációnak. Hogy például az egyház, az inkvizíció, a hatóságok betiltották a művet, bezúzatták a kinyomtatott példányokat. Hogy például a szerencsejátékos festményét megvette valaki, de miután kártyán elveszítette vagyonát, dühében összevágta, vagy fölgyújtotta, vagy savval öntötte le. Hogy például a szobrot a forradalmat istenítő dühös tömeg törte darabokra. Egy leégett ház, egy háború, egy eltévedt ágyúgolyó mindig akad. Illető kicsit jár-kel ide-oda, elhinti a hírt, az ekphrasist. Midőn eljő az ideje, meghal. Az eltűnt művek híre fönnmarad. A hírek nem vesznek el olyan könnyen, főleg, ha nem igazán igazak. Eltelik néhány évtized, vagy évszázad. S mert ez is a műalkotás egyik formája — valamely szorgos és jótollú filosz, vagy festő vagy szobrász az ekphrasisok alapján, a múlt tiszteletének és a művészet örökkévalóságának jegyében sikeresen megalkotja a művet. Kettős kihívás: egyrészt alkotni, másrészt megpróbálni úgy megalkotni a művet, amilyen az annak idején volt. Illető — most már a Mester — ötlete végre fizikai közeget kap. A művészet gazdagodik. A dicsőség megoszlik az ötlet és a mű megalkotója közt, de ez a megoszlott dicsőség mindkettőnek teljes dicsőség. A dicsőség nem is annyira fontos. Az idő — egy-két század vagy évezred — nem lényeges. Fő, hogy az ötletet valamikor megvalósítsa valaki. Illető—a Mester—elérte célját. Megajándékozta a művészetet. A módszer teljesen etikus. Az lett volna etikátlan, ha kitűnő ötleteit pocsékul valósítja meg. És különben is, van különbség egy valamikor létező és elveszett és egy sohasem létező és elveszett mű között? III. A könyvek ura Atyám tekintélyes könyvtára, gyönyörű könyvei és kódexei ébresztették bennem ezt a szenvedélyt. Már kisgyermek koromtól igyekeztem csak ott tartózkodni. Órákig csodáltam egy-egy könyv kötését, tapogattam, simogattam, beszívtam ódon illatát, mely régi korok titokzatosságát sugallta. Négyéves koromban tanultam meg olvasni, és azóta hosszú életem kilenc tizedét a könyvek között töltöttem el. Hálát adok az Úrnak, hogy életem kétszáznegyven éve alatt csak testem sorvadt el, szemeim épek és fáradhatatlanok, elmém friss, és mindeneket befogadó. Ötvenhárom nyelven olvasok, emlékezetem végtelen. Pontosan emlékszem a több millió elolvasott oldalra, nemcsak a szövegre és a szöveg lényegére, hanem a papírra, az írás- vagy nyomtatásképre. Fényképként élnek bennem. És a papír illatára is emlékszem. Tekintélyes vagyont örököltem, és jól tudtam forgatni. Könyvekkel, iratokkal kereskedtem. Antikváriumomat tíz-húsz évenként költöztettem, hogy tevékenységem ne legyen feltűnő. De mindig a Könyvek Útja mentén. Igen, a könyveknek is van egy útja, akár a selyemnek, csak jóval kuszább. Megvásároltam minden könyvet, levelet, iratot, amit behoztak, és becsületesen megfizettem. Ami érdekelt, elolvastam, majd eladtam. De antikváriumom titkos termében több ezer olyan könyvet és iratot rejtegetek, melyet elveszettnek hisznek, vagy nem is ismertek soha. Úgy érzöm őket, akár a sárka» »»»» .