Helikon, 2002 (13. évfolyam, 349-372. szám)
2002-01-10 / 1. szám (349.)
------------------HELIKON---------------------------------------------- SZŐCS ISTVÁN "Miért kell a székelyek eredetéről hipotéziseket gyártani?" mottó: "Mindenesetre vérmérsékletünktől függően és politikai szándékainknak megfelelően válogathatunk immár a különféle híradások között. Igaz ugyan, hogy ezek a történetek egymást kölcsönösen kizárják. Amiben persze nincs semmi csodálatos. Egy nagy történelmű népnél, amelynek kicsi történészei vannak, a történetírás az amatőrökre marad, ez természetes." (Varga Géza) Ez a némileg mélabús, némileg mentegetőző, de mindenképpen nagyon frappáns és találó kijelentés, hogy tudniillik "egy nagy történelmű népnél, amelynek kicsi történészei vannak, a történetírás az amatőrökre marad", a tárgyalt kötetbe foglalt Szent István és a rovásírás című vitaanyagnak mintegy az utóhangja. Egy könnyed, félkézzel odavetett futam a zongora fedelének lecsukása közben. Mégis, nemcsak a mai történetírásnak, de az úgynevezett identitás-kérdésnek is a gubancát vágja ketté. (A minap hallottam a rádióban egy bűbájos melléértést valakitől. "Olyan kérdés ez, amit csak gordiusi csomóval lehet megoldani”!) Vagyis: mi szükség van az egészre, a szakmabeli és a műkedvelő történetírásra? Különben is, mi a különbség közöttük, ha csak az nem, hogy az egyik eleve téved, a másik utólag kénytelen felülvizsgálni az állításait? Úgyszólván valamennyit? Azt felelhetnénk a különbség a módszerben van. Az amatőr egy-egy kiragadott felfedezés friss örömével vág neki az útnak, abba az irányba, amelybe indulatai és érzelmei viszik, és nem bajoskodik azokkal a jelzőcölöpökkel és akadályokkal, amelyeket a szakmabeli halmoz eléje, akit viszont köt a katedra-fegyelem, az előmenetel és a professzionista irigység és önbebiztosítás... Varga Géza tulajdonképpen nem is magára vonatkoztatta az amatőrséget, hanem a szóbahozott vita résztvevőire. Arról volt szó ugyanis, hogy egy időben közkézen forgott egy koholt szöveg, amely szerint Szent István büntetést helyezett volna kilátásba azoknak, akik a pogány rovásírást használják. Ezt a szöveget Csallány Dezső közzétette, azonban csakhamar kiderült, a hatvanas években "viccből" hamisította valaki s elküldte Forrai Sándornak, ő továbbította Csallánynak. Amikor Csallány megtudta, mibe keveredett, nagyon megrendült, annyira, hogy ez halálát is siettette. Ennek ellenére, sokak fejéből már sohsem fog lehetni kiverni, hogy létezik Szent Istvánnak egy ilyen "oklevele". Most már az a körülmény, hogy Varga Géza állást foglal a misztifikációkkal szemben, nem teszi őt rokoszenvessé a "romantikus" képzelgők között, de a várakozások ellenére, még kevésbé a katedratudósok között: azok ugyanis — az egészben ez a legelképesztőbb — még kevésbé tájékozottak a rovásírás dolgaiban, mint a hamisítványokat gyártó huncut faragászok és a bennük hívű ájtatos rajongók. A helyzet ugyanis az, hogy a történész szakma egyszerűen kitudja, kiutálja a rovásírást a történelem érdeklődési köréből, legjobb esetben amolyan tájjelegű kuriózumnak tartja, mint a kürtőskalácsot, vagy az abaposztót. Varga Géza pedig azért hozott újdonságot, mert a rovásírást nemcsak úgy tekinti, mint a történelemírás esetleges tárgyát, hanem mint kikerülhetetlen forrását is, azaz nemcsak arról van szó nála, hogy mit mondhat a történelem a rovásírásról — természetesen a székely rovásírásról van szó —, hanem: mit tár fel a rovásírás a történelemről, konkrétan a székely és ezen túlmenően, a magyar, hun, avar őstörténetről. Egy "szakmabeli", akármilyen nagy történész, és számtalan kis famulusa többnyire csak annyiban tájékozott e téren, hogy "óvatosnak kell lennie", igyen-igyen óvatosnak, mert léteznek hamisítványok, sőt, úgy tűnik, többnyire csak hamisítványok léteznek, és egyáltalán, a tudományos előmenetelnek igen jót tesz, ha az ember az ilyeneket leplezi... Ennélfogva, s a valóban létező hamisítványoknál és ugratásoknál fogva, egy időn túl úgy fest a helyzet, hogy komoly ember nem is lehet az, aki a székely (magyar) rovásírással foglalkozik. Annál nagyobb erkölcsi és tudományos bátorság kellett hozzá, hogy Varga Géza már 1993-ban, más szerzőket is bevonva (Simon Péter, Szekeres István) megjelentetett egy ilyen című kötetet, hogy: Bronzkori magyar írásbeliség, amely rovásírásunk származását, rokonságát s kapcsolatait különböző írásrendszerekkel megpróbálja, a minél messzibb múltba visszamenve, tisztázni és azonosítani. Ha akkor a kötethez a katedra-tudomány nem is tudott hozzászólani, a címéhez legalább hozzásziszegtek. Mi az, hogy "bronzkori magyar"? Hát igen , a szaktudományokban első fokon minden az elnevezéseken, egyáltalán, a nyelvezeten múlik. írtam valahol, hogy annak idején már Horvát István sem számolt ezzel. Mert ha ő az ókorban nem "magyar népeket" emleget, hanem mondjuk "quasihungaroid" népességeket s hasonlókat, egyesek talán több figyelemre méltatják. Vargáék is talán nagyobb figyelmet váltottak volna ki, ha mondjuk ilyen címekhez folyamodnak: A magyar írásbeliség bronzkori gyökerei, vagy A székely rovásírás legrégebbi előzményei... Ám ki tudja? Lehet, hogy a szaktudomány számára csakis egy ilyen cím lett volna vonzó: Kiktől vették át a székelyek stb., vagy Honnan kölcsönözték a székelyek stb. Ugyanis a történetírásunk kezdettől így járt el: majdnem háromnegyedezer éve. Kézai Simon, aki először beszámol a rovásírás létéről, azt közli, hogy (ott valahol a hegyek között) azok a bizonyos (fránya) székelyek a blaccusoktól eltanult írással élnek. Na most már, azok a hiperkritikusok, akik a nemzeti krónikák minden állítását kitalációnak, vagy félreértett átvételnek minősítik, az ilyen fő problémás adatokat unos-untalan felemlegetik, sőt döntő érvként használják, mivel megfelel annak a prekoncepciónak, hogy "mindent átvettünk és kölcsönöztünk." Természetesen, Kézairól nem akarom azt mondani, hogy szándékosan ferdített, vagy fumigált. Az effajta megnyilvánulások, amikor valami különös, távoli, vagy régi dologról beszélve valaki mindjárt tudni véli, hogy az "valahonnan máshonnan van", azzal a céllal hangzanak el, hogy a jólértesültséget, a tájékozottságot érzékeltessék. Ha valahol a messzi távolban élnek a rokonaink, s kiderül, hogy van valami eredeti a tulajdonukban, első reakciónk mindig az, hogy igen, persze, mert "kapták ott", valakitől. Tudomással bírva, hogy a székelyek saját írást használnak, és hogy a bulakokkal összekeveredve élnek, s esetleg arról is értesülve, hogy az olyan bulak-féle népek is , mint általában a mindenféle keleti népek, saját különös írással bírnak, természetes, hogy azt mondom: ahá, persze, tőlük vették át... Varga Géza ebben az új könyvében, A székelység eredetében, azonban nemcsak arról igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy a rovásírás a magyar-hun-avar és 2