Helikon, 2003 (14. évfolyam, 373-396. szám)

2003-01-10 / 1. szám (373.)

HELIKON EGYED EMESE BRISZKISZ A felöltő Amit egyik szavaddal adsz, visszave­­heted a másikkal, azt mondod, van időnk, s azt mondod: légy jó, de a gondolataid már kilopóztak a küszöbre, menj, nem tartóztatlak, és, ha még mindig kémél, keresnél egy képet: nézd az erdőt, olyan vagyok. S nézd majd nyári estéken is, mert olyan szeretnék lenni. Az első hóra való várakozásban arra a rút köpenyre gondolok, amelyet viselsz (s amelyhez, látom, valamiért ragaszkodsz), nem csoda, ha elfut a méreg. A színe sem jó, az a kifáradt vörös..., nem is meggy­szín, csak a szemek bosszantása, és a kel­méjét sem választották meg szerencsésen. A szabása sem ér semmit. Hogy nem a szín, a kelme s a szabás, hanem aki adta? Nem arról beszélek, azt, őt... dédelgesd kedvedre, tőled, ha úgy akarod, soha el nem választható, s hogy is jönnék ahhoz, hogy a vágyaidat s a rejtekeidet kutassam. De rajtad az a rövid, az a gyatra felöltő, arról, legalább a kedvemért, lemond­hatsz. Jobb is, ha lemondasz. Felejtsd a kőkerítés párkányán, borítsd a híd karfá­jára, ha kell valakinek, vihesse. És ne gör­nyedj meg az új köpenyben, új ruha, új levegő: ha egyenesebben jársz, talán visszaköltözik a nyugalom a vonásaidba, s hátha majd a szívedbe is. Kitaláltam, miféle bálban voltál. Hogy forgattak, hogy adtak kézről kézre. Ott a hegyen az asszonyok arca kipirult a fűsze­res bortól, s akkor már te magad sem ke­rested, merre szökjél, hogy legyél a furcsa helyen egyedül. Kérdeztek, válaszoltál. A rossz világításban csak a nevetés s a for­gás. Az ételek itt maradt illata, s a félig ürült palackoké. Mégiscsak ott voltál, hagytad magad marasztalni. Odakinn elállt a szél, rendre sötétültek el az ablakok. Valaki hazakísért. Valaki beszélt hozzád, de csak mosolyogtál, ad­digra a szavak elfogytak. Még néhány óra, de jó, hogy már csak alig néhány óra. Menekülés-féle. A seregeket átcsoporto­sítjuk... Szabad az út, elmehet, aki menne. Aztán meg: mi az, hogy légy jó? Miért kívánod ezt nekem­­ este? Az álmok vagy némák, vagy szaba­dok: azokról ki felelhet? A jóság: nem ál­lam bosszút. A jóság: nem érinteni az ide­gen családban a hűség edényeit. A jóság: csupa lemondás, s csupa mosolygás köz­ben. Az utat végigaludtad, a fogatokat köz­ben kicserélték. A haramiák másokra le­selkedtek. A válladban pedig a zsibongás nem ölelés emléke, csak a kényelmetlen üléstől van, s látod: az ablak hártyáján kopár a délelőtti sugár. Ott persze fenn a hegyeken még mindig kolomp- és csen­gettyűszóra sodródnak odább-odább végtelen türelmű tehenek és szemtelen kecskék, az útszéli bokrok alsó ágai letör­delve, az öreg rekettyefűzben tűzhely nyomai, itt elmondom azt, hogyan várta­lak. A boronaházak a patakon túl szorosan a domb oldalába simultak. Még használ­ható pallók vezettek át valamennyihez és csak a helybéliek által ismert tanyákhoz a távolabbi völgyek fölött. Függő­házak. Ilyenkor, vasárnap délután csend van, már a fejszések is hazahúzódtak, s min­den jótét lélek a családja közelében kere­sendő. Szép lassan jön szembe a szekér, a fiatal piros-pej kanca mögött a bakon ser­dülő fiúcska. Nincs egyedül. A saroglyá­ban mint a halott vagy inkább mint a csecsemő, ünneplő ruhás férfi — oldalra fektetve, felhúzott térddel, lakodalomból, kocs­­mából (kijózanodásra, nyújtópad­­ra?), Isten tudja, s csak ő a megmondható­ja, honnan, hová és kit és miért. Most, amikor a körmönfont ostorért lehajolunk, a gyermekre gondolunk. Mert hát nem figyeltünk a kezére. Volt ostor a kezében? Vagy éppen ő ejtette el? Felemeljük, visszatesszük. Jó helyen van az az ostor vasárnap délután az úton keresztben. Édesem — mondanám. Azt gondol­tam, mondanám már ezt valakinek Amikor az ékszereket néztük, a leány­ka a fülbevalók egyikén felejtette a sze­mét: az, az kellene, olyan kellene. Mint egy kösöntyű: a félholdról finom mívű láncszemeken, mint az esőcseppek rezeg­nek parányi foglalatukban a zománcbera­kások. A nyaklánc vastag ezüsfonata. A boglár súlya, színpompás körei. A fogadó személyzete nem érti a nyel­vünket, a koreók késnek, és barátságtalan a köszönés. Újak a csaposaim, mind újak vagyunk mi itten, most tanulunk, mente­getőzik a fogak között szűrt kérdésre a vékony dongájú csapjámé. Újak? Mi pe­dig itt valamennyien régiek vagyunk, de ezentúl minek ide visszatérnünk. Egyéb­hez vagyunk szokva. S pedig mit ér a virtus? Napi járóföldre sincs más fedél a környéken, s valahol az állatoknak is jár egy kis pihenés. Egy szót se többet, most rombolod le a maradék bizalmat, amivel körülvettek. Most néznek rád szúrósabb szemmel. Bárhogyan folytatod: akinek terhes a ba­rátság, minden kimondott, de minden ki nem mondott szavadban is a kelletlensé­­get keresi majd. Hadd vegye zokon. Hadd menjen, hiszen éppen arra vágyik: a sza­badságra. Nem vette észre, hogy nem is létezett kötelék. Kötelék? Kinek jó, csak a horzsolását érzi akárki. Ami biztonságot adna benne: felismerhetetlen. Elmondtam, hogyan vártalak, most mondanám azt, hogy mentem utánad, de te aludtál, ott voltam a közeledben, s de­hogy vetted észre, nehéz, mély álmot aludtál, és két szempár is fürkészte voná­saidat, végtére nem várhattam tovább. Beszélt magáról, inkább valami belső világról, mint a hétköznapokról, igen, be­szélt. De valami lényegeset nem mondott el a fiú, és talán azért jár idegenül a világ­ban. Nem éppen elszernyedés, de réges­­régi zsibbadtság látszik a vonásain. Hogy mit rejt? Két nevet mondott, az egyikhez magyarázatot is fűzött. A környezetéről nem beszélt, de látom, szigeten él, vagy inkább ő maga a sziget — van onnan to­vább? A tárgyakat nem vitte magával, hirte­len bízta az asszonyra csaknem vala­mennyi ajándékát: jóságból? Kénye­lemből? Hiúságból? A város ismerősen fogadta, s a kocsiból kilépve mégiscsak fellélegzett. Megérkez­ni, még ideiglenesen is. Most jó volt eljön­ni. Elég volt: a vidék­i fülledtség. El­keveredni az ismeretlenek forgatagában, a jó meglepetésre várni, kötetlenül. Mint valami elvarázsolt lélek a világban, egy kicsit fel is tárulkozik, szól, mintha ígérne, aztán el is tűnik: fehér arca és élénk pillan­tása, a valamikori gyermek fürtjeiből va­lami játékosság a tarkója körül, de ha jobban megnézzük, mégiscsak az a via­szos riadtság, Úristen, mibe keveredtünk, van időnk, mondod, tényleg hiszed, hogy — időnk? Tudod, hogy fájnak a szívek érted. Azért jársz te a világban, hogy fájjanak. De elkapom én a köpenyedet s röpítem a víz­be! Csak a köpenyedet a rútságával. Veled mit kezdhetnék: jársz az utadon, s járj, boldogulj: talán ad néked Isten fényt s feloldozást, s nekünk is meghitt percet, bár ki tudja? De bárhogy is legyen, bosz­­szút állok azon a kabáton, s mint a vércse szárnya: repüljön a hídról a vízbe! Utána sem nézek. Bordy Margit: Személyiségek 4

Next