Helikon, 2004 (15. évfolyam, 397-418. szám)

2004-01-10 / 1. szám (397.)

HELIKON 3 PÁLL LAJOS Fölhagyni a várost "Minden az én hazám, mit elviselhetek" André Frenaud Szinte percenként jön az üzenet, nem maradt könnyű békülni veled, minek is, inkább föl kell hagyni mind, nem lesz az vak, ki mindenre bólint, ki porciós szénát dug a lónak, por szemét bántja s könnyétől lesz vak, te mint tudod, ezért az üzenet, hogy küldönce lassan ösvényt veret, de jár és hordja a vélt igazat sosem tudva, hogy mit miért igazgat, behúzva minden zászlós dárdahegy, nem kell e várnak semmiféle hegy, annak ki itt él, úgy marad szabad, önnön törvénye lett a biztos had, vagy sunyin húzódva a mellvéd mögé, bizony a zsoltár maradt Istené. De nem tart meg remény várnépet s falat ha ígéretre felhagytad magad, s hogy jelre vársz kigyírj a szurkos fény, sajnálkozz tovább, mától te szegény. Halottak napján A csodálat megnő halottak napjára, itt az alkalom mindent elosztani, igen, már nem lehet senki olyan árva, hogy ne próbálnák újból kifosztani. A könnyű kendőt, a lengő selymet is, a virág tövére hajló gyertyákat, akár a könnyű papírt, mit a fák fölé visz a könnyű szél s a néma alázat. Ma nem kapjuk vissza amit elveszítünk, a lebukó naptól hunyorgó szemünk még átlát a szemben lévő hegyeken. Horpadt mellével a sok hideg dísztől, ki esküdne, de özvegyként dörömböl, halántékán ér lüktet s nem kegyelem. Makón Juhász Gyula emlékére Az Úri utcán bicegő platánok s elkocog alattuk egy hagymás szekér, ma korán bomlott a vásár, a sok nép már sehol és senki utol nem ér akármilyen lassan ballagok. A délutánt majd felgyújtja a fény mi úgy tör át az ódon házak között lángkoszorúval rozsdás szép fején, mint akit a végzet eddig üldözött, most magára maradt végleg szegény. Kísérőim a zsaluk rései indián írásjelek, tatárszemek ha követtek is, minden kései, hogy felére vártam a kezdetnek s már nem lehet soha utolérni. Van egy menedékem... Van egy menedékem, csak én tudom helyét s a jussát a talányon. Mikor szereztem? mikor nem várták, épp életem vetélték a párkák, a gyönge fonál nem szakadt ott el, VERSEI s körben a fonó tele énekekkel, tele színnel szivárványrend szerint, ó drága nők, kik sodorták megint, hogy fonták s bogozták, s mi maradt, gyatra testem köré mind fölakadt. Ha másnak szánták, mért hagyták rajtam? ki elém állt ezért vallathattam, hogy színeim ki nem alhatnak, a menedékem e tutajon maradt. Havazásban Mikor elindultál, épp havazni kezdett úgy hullt gyéren, mint a fenyegetés, az ágak közt könnyen átrepült és homlokodva már mint csillag érkezett. A falu rajzain még törött a szél, tornyait derékig betakarta a lógó köd s most egy pillanatra meg-megbomlott mindaz mit keveselltét. Most elveszel örökre, villant agyamba, a hó majd megőriz mint borostyángyanta, így végződik a gyatra kísérlet, hisz a születés a gyöngyét úgy aggatta életedre, mit csak az érthet meg ki válaszolni meg nem méretett. A versért Mikor az utolsó rím is megszökik s mint bomba csapta házdarab úgy lóg a sorvég, s mi nemrég még csoda volt nem tudni mért tart a vers még sokáig. Vagy mint a viseltes edényszábáról a mázzal lekopik minden virág s mint anya ha kinőtt ruhát szab, vág és sajnál mindent amivel most számol, így maraszt ott pőrén, akár az igazság, Galvano békája mi hiányában ráng, ha elhagysz valamit ami a tied, minek megvolt a helye itt a rendben, ott bujkál s izzik, marad keresetlen s már nem kereszted, csak az árnyát viszed. Kinek.... Kinek mondjam el, ha megfogant a dal? a bamba tátog, vagy magában szaval, kemenceszádába fares visszhangért futkározza, hogy jaj, darázscsípésért? Kígyómarás! hogy most segítsetek, kínos kényszerem csak nőhet veletek, hogy ennyi a süket hangtalan torok, palástba burkolt, fonnnyadt rétorok csapata itt jár, ó de néma nyáj ez, hajlott hátukra a pusztulás derez. A szép kísérletért most megfizetek, a némaságért leszek megfizetett. Mert felhő nem szán meg, oda a csoda, hát lám az Úr is mért állít sarokba? Engem kínoz.... Engem kínoz a magam jóslata, hogy nő a világ, úgy fogy a haza, vagy fordítva, de nem számolják, a törzset viszik, korhadhat az ág, hogy oly kopasz lesz minden vízmosás, mint holt város, aranyért nem ás, csak a szélszámba feszülő két ló, fölöttünk hegy, otromba tiló várja, hogy rácsap mindenre mi él, nadrágszíjföld is több lesz semminél, kert útját a karom áttöri, tövisdarabját nyakán úgy viszi, mint kelléket a jutalomhoz, bukó csillag ki csóvát hordoz. Szeptemberi dél Én ezt a várost rég csak álmodom. Valaki elrejtette jobbik felét, tán kik suhannak kerékpárokon, oly halkan zümmög a sok szárnyas kerék. Emlékszel egy szeptemberi csendes mélyárnyékú napra, mintha víz alól szólt volna a gerle, közben tesz-vesz a párkányon látszatszorgalomból. Pálcás öreg, aranyhajú lány Gulácsy modellje volt valahány, csak az olasz csicsergés nem volt sehol, a járdán kószált egy nyárfalavél, harangszóval is úgy csendült a dél, mintha elfeledték volna valahol. A Futódombon Néha feldereng a tószegi kocsma a rácsok mögött a sánta öregasszony járja a kármentőt, fölötte tábla s mellette krétavég lóg a madzagon. Kinn nyár van, szombat délután, itt hűvös s a kecskelábú asztalok között tömör székek. Mondták a sátán ott szundít az ivó mélyében jó nagyot. Tán szivarért küldtek át a kerteken, rohantam is, hogy szikrázott a szemem, a lépcsőn föl, mint egy háborús postás, de számolt pénzem a nagy sietségben úgy hullottam el, hogy észre se vettem, felírtak, rám fagyott minden kacagás. Válasz "Lajos de Páll neved ne málljon, eme szép porond azazhogy Korond álljon." Kormos István , az nem lehet, azért sem lehet, hogy csont maradj és lézengő lelet, kin átlép a karom, vagy eltapos, hiszen a hajcsár mindig másnapos, mióta állat jár irgalomban és jámbor hang lapul a szavakban, mióta földed, sírod sem tied, magad szolgája, koponyád kitedd hazád szélére, hadd kacagjunk még, hogy nem kísért mi eddig el nem ért, de érte szól, a bukott Yorickért, ki víg vala itt és nem ismert vért, csak házat meg hazát, hol az elme, úgy bomlott szét mint finom kelme.