Helikon, 2007 (18. évfolyam, 471-494. szám)

2007-01-10 / 1. szám (471.)

HELIKON 3 azokat a törekvéseit­­ és persze illúzióit amelyekkel a Sarló mozgalmában, a Márciusi Frontban és a Vásárhelyi Talál­kozón a magáévá tett, sohasem adta fel. Ezt a baloldali — és a régió nemzetei­nek összefogására irányuló - eszmeisé­get és stratégiát igen korán, 1930-ban lejegyzett Emigránsok és új arcú magya­rok című írásában a következőképp jel­lemezte: „A kisebbségi magyar fiatalok az utódállamokban sorakoznak haladás­ra... Jövőnk a kisebbségi magyar népé, s a szlávok és románok új értelmiségé­nek történelmi munkájával fog összekap­csolódni. Másfelől azok a hagyományok, amelyek nemzetiségünknél fogva a ma­gyarországiakhoz kötnek, arra predeszti­nálnak bennünket, hogy híd legyünk a magyarság egyeteme s a szomszéd álla­mokban szlávokkal, románokkal együtt élő kisebbségek között. Kelet-Európában - éppen kisebbségi önvédelmünkön és egészséges kibontakozásunkon át — mire­­ánk vár a szláv, magyar és román mun­kásság s parasztság, valamint kispolgár­ság érdekeinek összeegyeztetése.” Az új, a közép-európai nemzetek össze­fogására épülő „dunavölgyi” gondolat a kisebbségi helyzetbe került fiatal ma­gyar értelmiségben jelölte meg a korsze­rű magyar nemzeti stratégia kialakító­ját és hordozóját. Eredendő bűn című 1938-as eszmefuttatásában (éppen a Márciusi Front fellépését kommentálva) Balogh Edgár a következőket jelentette ki: „A már kisebbségi sorban felserdült csehszlovákiai és romániai magyar ifjú­ság szerzi meg legelőször az új magyar történelmi eszmélkedéshez szükséges új helyzetismeretet. (...) Közben a történel­mi megrázkódtatás szétveti a kisebbségi­vé vált magyarság régi társadalmi szerke­zetét, elválik egymástól állam és nemzet azelőtt szétválaszthatatlannak hitt fogal­ma, és az új életlehetőségeket kutató fi­atal nemzedék a nemzeti fennmaradás egyetlen biztosítékát a magyar munkás­ság, iparosság és földművesség feltörekvő tömegeiben találja meg. A kisebbségi ma­gyar ifjúság legelső öntudatos megmoz­dulásaiban bekövetkezik már az örökölt nemzeti történelemszemlélet kettős reví­ziója: a magyar nép felé és a nemzetisé­gekből önálló nemzetekké vált szomszéd népek felé. Az erdélyi és a szlovenszkói magyar fiatalságot az élet kemény iskolá­ja váltotta ki negyvennyolc és hatvanhét önrévületéből. Ösztönösen elölről kezdik a magyar polgáriasodást: feléled bennük a népi magyar és egyetemesen emberi el­ső március, Petőfi és Táncsics álomban re­kedt magyar valóságérzése.” Az új „dunavölgyi” kiegyezés, Balogh Edgár szerint, a korábbinál hitelesebb valóság- és történelemismeretet köve­telt. Azt, hogy a fiatal magyar értelmiség megismerje és megértse a szlovák és a ro­mán népi életet, nemzeti múltat és nem­zeti törekvéseket, vegye tudomásul azt, hogy Hodza és Hurban negyvennyolcas szlovák nemzeti mozgalma nem egysze­rűen a császári udvar ármányainak kö­vetkezménye volt, hanem valóságos népi akaratot szólaltatott meg, s hogy Avram lancú román mozgalmában is az erdélyi románság érdekei jelentek meg. Ugyan­akkor, miként íratlan dunai történelem című 1938-as írásában beszél erről, azt is elvárja, hogy a szlovák és a román tör­ténetírásnak és szociológiai irodalomnak tudomásul kell vennie a Kárpát-medencé­ben szinte mindenütt jelenlévő magyar­ság létét, történelmi teljesítményeit és kulturális értékeit. „Itt volna már az ide­je - fejti ki ebben a kis tanulmányában, mondhatnám: alapvetésében -, hogy fel­duzzadt nemzeti történelemtudománya­ink bőséges anyagával kiegészítsük egy­mást, s egységes iskolát teremtsünk a kelet-európai történelemkutatásnak! Mi­lyen más következtetésekhez jutna el pél­dául a román közvélemény a székelykér­désben, ha a népek egyenrangúsága s a parancsoló közös dunai érdek alapján tu­domásul venné a magyar tudományosság eredményeit is.” Balogh Edgár nemcsak a „dunavölgyi” népek egymásrautaltságát és kiegyezé­sének, majd összefogásának parancso­ló szükségességét hangsúlyozta, hanem a követésre méltó nagy történelmi pél­dák felmutatását is javaslatba hozta, így mindenekelőtt az erdélyi példát, amely­nek nemzeti megbékélésre és együttmű­ködésre mutató tanulságait korábban (még a húszas években) az „erdélyi gon­dolat” hívei: Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor és mások fogalmazták meg. A transzszilvanizmus hívei az erdé­lyi magyar közösség kisebbségi sorsának megpróbáltatásain kívántak enyhíteni az erdélyi együttélés eszmei örökségének felidézésével. Balogh Edgár egy más tör­ténelmi helyzetben, Észak-Erdély és a Székelyföld visszatérése után, egy távlato­­sabb magyar nemzetstratégiai gondolko­dás jegyében javasolta a magyar-román kiegyezést. Erdélyi történetírás című, 1940 augusztusában jegyzett tanulmá­nyában a következőket jelentette ki: „Má­sutt a nagy nemzeti egységeket meghala­dó szélesebb szemlélődésből fakadnak az összehasonlítások, Erdély azonban éppen zárt kicsinységében ajánlkozik egy nem­zeti kizárólagosságokat feloldó egyeteme­sebb történelmi felfogás kifejezésére, így kap Erdély új jelentőséget ma, amikor az ellentétes nemzeti iskolák huzavonája egységes képletét is felőrléssel fenyegeti. Hagyományos mivoltának tudatos védel­mében Erdély a népek egymásrautaltsá­gának eszmei bástyája lehet.” Az észak-erdélyi és különösen a kolozs­vári magyar irodalmi és tudományos in­tézményektől Balogh Edgár azt várta, hogy ennek a kiegyezéses stratégiának a műhelyei legyenek. Kolozsvárra új sze­rep vár című 1940 októberében lejegyzett program-tanulmányában a következők olvashatók: „itt Kolozsvárt most nyílik alkalom ama kisebbségi humánum tel­jes érvényesítésére. Ha az erdélyi ma­gyar értelmiség hű marad önmagához, most valósítja meg a régóta hangozta­tott román-magyar kultúrérintkezést, s megfelelő intézményt is állít e cél szolgálatába. Új tudományos szerv­re gondolunk, amely magyar-román összehasonlító munkára vállalkozik, ter­mészetesen nem alá- és fölérendelések, hanem a népi egyenrangúságon alapu­ló tárgyilagosság szellemében. Nemzeti egyoldalúságok helyett végre a kölcsönös megismerésnek s a közös érdek belátásá­nak kell itt uralkodnia.” Mindazokból az írásokból, amelyeket az imént felidéztünk, és az idézést sokáig lehetne folytatni, természetesen a negyve­nes évek második felének és a nyolcvanas éveknek a tanulmányaival is, kitetszik, hogy a kolozsvári tudós és közíró milyen következetesen képviselte a „dunatáji” nemzetek kiegyezésének és összefogásá­nak eszményeit. Ezek az eszmények ak­kor (és részben azóta is) nemes, de végül is megvalósulatlan, következésképp súly­talan illúzióknak bizonyultak. Valójában lekerültek a történelem napirendjéről, he­lyettük a tágasabb európai egység gon­dolata kapott stratégiai szerepet és erőt. Tapasztalataink szerint ez az uniós stra­tégia itt, a Duna-tájon azóta is csak rész­leges eredményekkel járt, és szüntelenül korszerűtlenül államnacionalista kihívá­sokkal kell szembesülnie. Talán illúzió, talán nosztalgikus ér­zés, amikor végezetül annak adok han­got, hogy talán hasznosabb lett volna az uniós elhelyezkedés előtt létrehozni, köl­csönös kompromisszumok árán (ilyen kompromisszum lehetett volna román részről a székelyföldi területi autonó­mia felállítása) a közép-európai megegye­zést. Ez kétségtelenül elmaradt, és most egymással szemben bizalmatlan és egy­mással versengő országok kerültek az unióba. Ugyanakkor talán az uniós elhe­lyezkedés előbbre fogja vinni a regionális együttműködés ügyét, és akkor jó szívvel remélhetjük, hogy Balogh Edgár egyszer felállítandó kolozsvári emlékművénél el­helyezhetjük a dunai népek nemzeti szí­neiből fonott koszorút.

Next