Helikon, 2008 (19. évfolyam, 495-518. szám)

2008-01-10 / 1. szám (495.)

HELIKON SZŐCS ISTVÁN JEGYZET Ismerjük meg egymást, de „ne a gyerek előtt”! Az is jellemző, hogy a népek hogy csúfolódnak, bizonyára vannak is kiadós tudományos munkák, amelyek számbaveszik, osztályozzák és minősítik az egymásról „alkotott” (kiagyalt, koholt) csúfneveket, szólásmondásokat és anekdotákat, s nagyon helyes, hogy ezek nem forognak közkézen; az viszont már vitatható, hogy a közmondásgyűjteményeinket a demokrácia több mint fél évszázada alatt ugyancsak szőrtelenítettük. Ahogy nem lehet a nőgyógyászati szakkönyveket pornográfiának minősíteni, úgy nyilván a népisme tetén esetleg kiadott kis példányszámú, nagyon apró betűs, sok ijesztő lábjegyzettel és zárójellel, valamint „in.”-nel sűrűn telehintett oldalakra nyomott szólásmondás-gyűjteményeket és magyarázataikat sem lehet sovinizmusnak minősíteni. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy a különböző népek szószólóinak nagyon különböző felfogása van a nacionalizmusról vagy pláne a sovinizmusról, annyira, hogy a kettő között szinte nem is lehet különbséget tenni. Egyszer olvastam egy (akkor még) jugoszláv írónál, hogy mivel a jugó gyerekek is kapnak vásárfiába szív alakú mézeskalácsot, ha egy magyar parasztnak azt mondaná egy jugó gyerek, hogy a mézeskalács szív nem magyar eredetű, akkor a magyar gazda egy hegyes ollóval kiszúrná a jugó gyerek szemét! (Ez különben egy rendkívül felvilágosult, européer író volt!) Meg kell mondanom, én soha magyar „mezőgazda” részéről hasonló megnyilvánulással nem találkoztam, még a sovinisztáknál sem. Azok tudniillik ha le akarják nézni az idegent, a kosztjával gúnyolódnak, hogy mind csak puliszkát esznek vagy galuskát, esetleg kását, macskát vagy csigát. És élénk megjegyzéseket hallatnak más népek lábbelijeiről meg plundrájáról; népi márkavédelemmel azonban magyaroknál, falusi lakosságnál nem találkoztam. Utaztam viszont egyszer egy bukaresti sofőrrel keresztül a Székelyföldön; az ide-oda kapkodva a fejét folyton káromkodott: hogy-hogy, ezek összelopkodják ide a máramarosi, román kapukat és hagyják nekik!? Próbáltam türelmesen magyarázni neki, hogy mi a különbség: pl. a székely kapu fő jellegzetessége, hogy a boltív és a fedél között még egy kis homlokzati rész („architráv”) is van, pl. mint a galambdúc, beszéltem arányokról, díszítmények, kötésmódok különbségeiről; végül odáig fajult a dolog, hogy megszakítottam vele útitársi viszonyomat. Érdekes, hogy „a népek” kis ügyek miatt inkább feldühödnek, mint a nagyokon. Egyszer például egy szerb pópával, könnyű, de nagy mennyiségű homoki borok fogyasztása mellett megoldottuk veszekedés nélkül a szerb és a magyar közös történelem legnehezebb kérdéseit, például, hogy Csernovics Arzén ipeki pátriárka hozta be az Alföldre a szerbeket, vagy az itteni szerbek hozták be, és hogy egyáltalán milyen jó volt a viszony nemzeteink között a karlócai béke előtt, de egyszercsak megjegyzi: „különben is a vályog az szerb szó és nem magyar!” Hát nem, csattantam fel, még Miklosich szerint is észak-középszláv szó, csakhogy abban az értelemben, hogy vályogtégla, míg magyarul a vályog egyszerűen tapasztani való agyagot jelent, formába öntés nélkül, én is vályogházban nőttem fel, s gyerekkoromban eleget gyűjtöttem a lóganél az utcáról, hogy nagyanyám agyaggal összegyúrva, megtapassza a ház oldalán a repedéseket, vagy ünnep közeledtével feltapassza a konyha földjét, mivel az nem volt padolva, s különben is ott van a vásni vásni ige, a vásni vásni párja; de nem és nem, végül úgy megharagudott, hogy bort sem akart már tölteni nekem, ölébe vette a demizsont, és karjaival átölelve védelmezte előlem. Ami a lábbeliket illeti, anyám nagynénje s a férje juhászok voltak valahol a Bekecs oldalában, de anyám nem szívesen engedte be őket a házba, mert bocskorban jártak; én nagyon irigyeltem, amikor mutatták az új, barackszínű bőrbocskorokat, amit a fiaiknak vettek, de anyám nem engedte, hogy felpróbáljam. Később, 1940-ben, egyes „anyaországiak” megjegyzései miatt elhagyták a bocskort, egyben le is tagadták, hogy valaha is lett volna lábukon. Annyira, hogy amikor egyszer megkérdeztem Anikó nénit, hogy hívták azokat a cserépfedőket, amelyek alatt a lángost sütötték, mert emlékszem rájuk gyerekkoromból - Anikó néném elpirult: Te olyant nem nálunk láttál, hanem fenn a havason, a bocskorosoknál! (Mint már megírtam egyszer, egyetemista koromban a „kicsi Kós Károlynak”, a néprajzosnak elmondtam, hogy gyerekkoromban Marosvásárhelytől még nem is olyan messze láttam kenyérsütő harangot. „Maga hazudik”, förmedt rám a professzor „mert olyasmit Erdélyben kétezer éve nem használnak!” Na aztán később egy könyvében beszámol a Hunyad megyei kenyérsütő harangokról, melyeket a XX. század elején még használtak... Mondom neki, hogy né, izé, azt tetszett mondani, hogy kétezer éve.... Megint csak rám förmedt: Magának igaza van, és mégsincs igaza! Mert amit én tudok, az többet ér, mint amennyit maga lát! Érdemes volna tanulmányozni a népek egymásra használt gúnyneveit is. Például mai napig nem tudni pontosan, honnan ered a bangyin és a bozgor? Utóbbi állítólag a budzsáki tatárok nyelvén azt jelentette, hogy „tekergő, bitang”; a németeknek nincs is nálunk csúfneve, a sváb csak a legutóbbi korokban nyert némi enyhe gúnyos színezetet, de még nosztalgikus hangulata is lehet: „Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort!” éppúgy, mint a Vén cigánynak! Egyes népnevek gúnynévvé degradálása többnyire az uszító, diverziót keltő, külső rosszindulat következménye. Például az oláh szó a magyarban az olasz szó egyik alakváltozata; több más nyelvben is eredetileg „latinizált kelta” a jelentése, minden lebecsülő színezet nélkül. A tót népnév eredetileg nemcsak a szlovákok, hanem a szlavóniai horvátoknak is a neve, tövében talán az ógermán tint lappang, ami „nép” jelentésű. Maga a szlavin szó talán a szláva „szó, beszéd” jelentésű és szóból jön (vésd egybe: szól, szóval, szóval él). Már a XVIII. század kiszorította azt a nézetet, hogy a sclavusz „szolga” volna az eredete. Ugyanakkor egy lengyel szerző azt írta, hogy a „szláv” népnév eredetileg azt jelenti, hogy di-