Helikon, 2014 (25. évfolyam, 639-662. szám)
2014-01-10 / 1. szám (639.)
tét nehéz ettől elválasztva szemlélni, a kettő együtt nekem olyan, mint egy halálosan szép performansz. Mesélnél róla? - Egyetemre jártunk, amikor elkezdtünk egyáltalán barátkozni. Egyszer csak ott volt ez a mesélő tekintetű fiú a maga közgázos tanulmányaival a magyar szakos egyetemisták között, olvasottsága lazán lekörözött jópárunkat, visszaadhatatlan, sajátos humora pedig egyértelműen mindenkit. Jó időbe telt, míg kiderült, maga is ír, és még többe, míg meg is mutatott valamit ebből. Szerényen és alázattal viszonyult az irodalomhoz, de szinte minden máshoz is, és nem rejtegette démonait, nem mentegetőzött miattuk - ebben is eléggé egymásra találtunk. És az ő legendás bon moz-i! A második „hivatalos” könyvem címét például tőle kaptam: hiba nincs - persze ezt az ő hangján, azzal az egyedi tónussal kellene hallanod. Vagy ezt: „aki táncol, az fizet!” És sorolhatnék még párat, ahogyan az ezekhez tartozó anekdoták száma is elég magas. Jó lenne megírni ezeket egyszer, akár a tervezett Másik Roland Emlékkönyvbe. Nem hiszem, hogy bárki látná előre sorsát, így nem gondolom, hogy Roland a sajátját írta volna meg előre — annál hátborzongatóbb most, innen olvasni például a tengerre, a fulladásra utaló mondatait. Na igen, „szubjektív mitológia”, de abban biztos vagyok, hogy Roland szövegeinek is rosszat tesz a legendaképződés, mert prekoncepciót alakít ki az olvasás előtt. Neki, a nevének, a hírének adott esetben jót tehet, nem kérdés, de a szövegek a legendák árnyékában tompulnak és sok minden elsikkad bennük - épp a legenda kialakította előzetes elvárások miatt. - Van neked szubjektív mitológiád? Látható, hogy igyekszel elkerülni az ilyet, például a különböző nézőpontok beiktatásával, ám az ugyanezekkel és a nyelvvel való játszadozás, az intertextusok eredete, a visszatérő motívumok mintha mégis azzá állnának össze... - Ami összeáll, azt nem nevezném mitológiának - bár szubjektív, az biztos. De jól látod, kerülöm a mítoszképződést, ahol lehet, keresztbe teszek neki. Mondhatjuk úgy is, hogy önarcképrombolásban elég jó vagyok. - Visszatérve a Halott ember című filmhez, számomra roppant izgalmas, hogy a William Blake nevű karakterben két, egymástól idegen kultúra találkozik és teremt feszültséget. Egyik az európai referencialitás, a név mint brand, mint hagyaték: a halott nevet a kultusz kelti életre és emeli általánossá. Ez esetben William Blake-ről és a nevét övező kultuszról van szó. A másik az amerikai indiánok világa, ahol a név misztérium, a lélek közvetlen megragadásának eszköze: a halott kultuszt a név kelti életre és teszi személyessé. Ha a név az egyetlenséget hivatott kifejezni, az indián szemében az, aki előtte áll, halálos sebet kapott és William Blake a neve, nem lehet más, mint a költő, aki már meghalt, ám kultusza annál nagyobbra nőtt, így hősünk kétszeresen is halott ember, sorsát megpecsételik a körülmények és a név is. Mítosz és név, általános és személyes egyesülés átértelmeződik. Mi köze ennek a karakternek kábai lóránthoz? — Szerencsére az én nevem nem hordoz semmit, én hordozom legfeljebb - de látom azt az oppozíciót, amiről beszélsz, nagyon másképp kezeljük mi, európaiak a nevet, konkrétan a név nem sok minden, „előnytelenül villogó matrica a makulátlanra szándékolt szélvédőn (mellette — fölötte — friss galambfos)”, ahogy írtam egy versben. Vagy vegyük a te neved: amikor a JAK-ba jelentkeztél, nem nagyon tudták a közgyűlésen, ki az a Horváth Előd Benjámin , amikor viszont elhangzott, hogy Benji, rögtön leesett nekik. Nagyon bízom abban, hogy a név nem determinál, nem határoz meg semmilyen értelemben a címke, amit vinnyogó vekni korában vágtak hozzá az emberhez. Az más, ha az ember nevet ad valakinek, mondjuk a kedvesének, ami csak az övé, így „igazi” név — ott már van felelősség. — Maradjunk a neveknél. Kik hatottak vagy hatnak számottevően rád? — Itt nagyon hosszú névsor következhetne... nyilván az első (és ilyenként talán a legfontosabb) lökést az jelentette, hogy a bátyám is ír, és elmehettem az Új Bekezdés (a 90-es évek első felében Miskolcon működött irodalmi egyesület, ő ennek alelnöke volt) táborába, majd rendszeres heti találkozóikra, ahol aktív műhelymunka folyt, egymás szövegeit beszéltük át és meg. Később nagy lépés volt Zemlényi Attilával, Nyilas Atillával jobban megismerkedni, amikor bevettek a Bruthalia Alkotókör tagjai közé. Közben megismerkedtem a Magyar Műhely alkotóival és munkáival (a neoavantgárd azóta is fontos nekem), de a legmeghatározóbb irodalmi hatások Tandori Dezső és Kemény István felől értek a kortársak közül, miközben rajongok a trubadúrokért, Dantéért, igen nagyra tartom Arany Jánost, Komjáthy Jenőt és Erdély Miklóst - ez utóbbiak tényleg csak közvetve érhetők talán tetten a verseimben, viszont felismerhető még, nyilván, az elkerülhetetlen József Attila és Pilinszky János, illetve az elkerülni-sosem-akartam Petri György és Oravecz Imre. Hajas Tibor először a performanszaival és body art műveivel fogott meg, a kérlelhetetlenségével, melyet most már irodalmi műveiben is sokkal jobban látok. A képzőművészek közül Cy Twomblyt kell említenem (bár nekem kissé csalódás volt megtudnom, milyen nagy méretűek a képei), Peter Greenaway festményeit és kollázsait (igazi felszabadító élmény volt látni a kiállítását 2002-ben), és persze mindenképp meg kell említenem Seres Lászlót is - mindenkitől elnézést kérek, ha kihagytam valamelyik felsorolásból... Zene: Dvorák, Tool, John Cage, Nick Cave, Liszt és a Wu-Tang Clan, Brahms és a Beat Disna, ez jó hülye lista lett, és nagyon nem teljes, a kedvenc filmjeimbe inkább bele se kezdek. - A Bruthalia Alkotókörnek újabban én is tagja vagyok, ám a történetéről nem sokat tudok azon túl, hogy bizonyos értelemben underground volt és egy időben Megásban nyomtátok ki. Hogy is volt ez akkoriban? - ’90-ben, a rendszerváltás eufóriájában alapította a miskolci Bölcsész Egyesület négy lelkes fiatalembere: Béki István, Oz Zsolt, Tamás Róbert és Zemlényi Attila - felolvasó- és performanszesteket, kiállításokat szerveztek, és az azonos nevű fanzint szerkesztették (a Thalia istennőre utaló név így valamiféle kegyetlen virágzást, véres virulást jelent). A fanzint szó szerint értsd: a fénymásolatokban terjesztett lapot kézzel állították össze, jellemzően kéz- és gépiratokból. (Az árat a Borsodi Világos mindenkori korsóára szabta meg.) A hősidőkben évi két-három szám is megjelent, óva őrzöm e példányokat ma már jóval egyszerűbb mindent számítógépen megcsinálni, így állítottuk össze már együtt a 16-os lapszámot. Jó lenne egyszer visszatérni a „klasszikus” módszerhez... Magam ’97- ben, elsőéves egyetemistaként kaptam meghívást a Bruthaliába, akkor még nagy lendülettel csináltunk néhány lapszámot és jó néhány felolvasást, majd egyre ritkultak a megjelenések, de még mindig nincs vége! (Még ha Atis rendre el is mantrázza: „Az Alkotókor végnapjai!”) Nemrég Erdélyben jártatok a Műút szerkesztőivel. Jó volt? - Szégyen vagy sem, először jártam Erdélyben, ahová a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet vezetőjeként Lakatos Mihály hívta meg a Műút szerkesztőségét, és csak pozitív élményeim voltak — annál jobban sajnálom, hogy csak három és fél napunk volt ott, háromestés villámturnéval, így valamivel jobban csak Székelyudvarhelyt tudtuk megnézni magunknak, holott... A visszhangról és hangulatról a Műút portálon adtunk összefoglalót — inkább csak személyes benyomásaimról tudnék beszélni, de arról is nehezen. Kicsit olyan ez, mint az ottani szerpentinek: ahogy megindulsz lefelé egyenesben, rögtön kanyarodnod kell, megakadsz (fölfelé mentebben eleve kaptatsz, még nehezebb). Annyit tudok csak mondani most, hogy: igen. Meg hogy: még egyszer. HORVÁTH ELŐD BENJÁMIN HELIKON