Helikon, 2015 (26. évfolyam, 663-686. szám)
2015-01-10 / 1. szám (663.)
VALLASEK JÚLIA A lehetetlen kísértése, avagy hogyan (ne) vitatkozzunk az irodalomról „Erdélyi Helikon havonta megjelenő szépirodalmi és kritikai folyóirat. 1. száma 1928 májusában, utolsó száma 1944 szeptemberében jelent meg Kolozsváron.” Ha valaki beírja a Google (lassan mindannyiunk legjobb barátja) keresőjébe a kifejezést, a legelső találat, a Wikipédia (újabb legjobb barát) Erdélyi Helikon címszava ezzel a meghatározással indít. De még mielőtt valaki gyanakodni kezdene, hogy Z-generációs adatkeresést akarok itt modellezni, szögezzük le, az első találat ugyanakkor a lehetséges legerősebb autoritású adat, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikke, Láng Gusztáv szignójával. 1981-ben papíron publikált szöveg, 2014-ben pár másodperc után így landol a képernyőnkön. Könnyű az adatokkal! - mondhatnánk (persze, aki dolgozott velük, pl. írt lexikon szócikket, tudja, hogy ez nem igaz.) Az értelmezéseink, értékeléseink azonban biztosan nem tudnak majd ilyen könnyen átugrani harminchárom évet. A médium rugalmas (ma már az Erdélyi Helikon teljes anyaga digitalizált formában olvasható), és Marshall McLuhan óta médiatudományos közhely, hogy „a médium maga az üzenet”. Másként olvasom az Erdélyi Helikon szövegeit a képernyő üvegén, mint amikor megsárgult, poros (és a mai papírmérethez képest ugyancsak vastag) lapszámokat forgattam? Mi befolyásolja jobban az olvasásom/olvasásunk (és ezzel együtt a múltértésünk)? A közeg? A ma aktualitása szemben az akkor aktualitásával? A korábbiakban kialakult kép? Az Erdélyi Helikon úgy él az irodalmár szakma és az irodalom érettségire megtanultakat felidézni képes olvasók tudatában (vagyis mindazokéban, akiket e kérdés, illetve az itt leírtak érdekelhetnek), mint a két világháború közti időszak (talán) legjelentősebb irodalmi kulturális folyóirata, az „erdélyi gondolat”, illetve a „transzszilvanizmus” fellegvára, afféle kis, Kolozsváron szerkesztett Nyugat. Ha megkérnénk egy irodalomban átlagosan tájékozott embert, mondjon 10 erdélyi írót az 1945 előtti időszakból, nagy valószínűséggel a 10-ből 8, ha nem mindegyik az Erdélyi Helikon szabad írói munkaközösség tagja lesz. A Szépmíves Céh könyvkiadót és 1928-tól a munkaközösség folyóiratát, az Erdélyi Helikont is jegyző írói tömörülés amolyan utópisztikus közösségként indult, amelyben a tagokat főleg a „közös kulturális tevékenység” tartja össze. Emellett azonban összetartó (és alkalmanként bomlasztó) erőnek bizonyult az a politikai, esztétikai, ideológiai és más irányokba ható felfogás, amelyet éppen képlékenysége, sokoldalúsága miatt a tagok nagy része könnyen magáénak tudott vallani: a transzszilvanizmus. A transzszilvanizmus esztétikai megjelenítése természetesen teljesen mást jelentett a „helikoni triász” (alias Aprily, Reményik, Tompa) verseiben, mint Kós Károly regényeiben vagy Tamási novelláiban, az „erdélyi gondolat” is mást jelentett a húszas évek végén Kuncz Aladárnak, mint a harmincas évek végén Szemlér Ferencnek. Az Erdélyi Helikon voltaképpen rendkívül heterogén értékrendet valló, széttartó erők közös fóruma lett, s csupán szerkesztői rátermettségének köszönhető, hogy a kiegyensúlyozásra való törekvésben nem színtelenedett el. A Helikon szerkesztőiben, különösen a szerkesztési mintát megadó Kuncz Aladárban szerencsére megvolt a törekvés arra, hogy a Helikon lapjait az egymásnak ütköző érvek csataterévé tegyék. Az első évfolyama számára még Ravasz László nagy port felverő cikke (Irodalmi schisma) biztosította a megfelelő vitatémát, amelynek kapcsán számos erdélyi író fejthette ki véleményét a magyar irodalom egységéről, illetve az „erdélyiség” irodalmi megjelenítésének mibenlétéről. A későbbiekben azonban maga Kuncz provokálta ki a történelmi regény kapcsán a valóságábrázolás, időszerűség, az irodalom közéleti szerepvállalásának kérdését feszegető Vallani és vállalni vitát. Az Erdélyi Helikon értékrendjére a Nyugat szellemi-esztétikai értékeihez való igazodás jellemző némi (a transzszilvanizmus által kiváltott) önállóságot, másságot hangsúlyozó regionális felhanggal. (Tudjuk azonban, hogy ez az érdeklődés nem volt kölcsönös, az egyetemes értékekre figyelő Nyugat közben egyáltalán nem bizonyult érzékenynek arra a világképváltásra, amely a transzszilvanizmus első nemzedékének műveiben megjelent. Áprily, Tompa, Reményik versei nem szerepelnek a Nyugatban, de a következő nemzedék olyan költői, mint Dsida, Szabédi vagy Horváth Imre sem. A prózaírók sem járnak jobban, Tabéry, Kós, Makkai prózája egyáltalán nem, Tamási Ároné csak két novellaközlés erejéig van jelen. Kivételt a Nyugathoz már korábbról kötődő Kuncz Aladár, és a pályája alakulásában a Nyugat második nemzedékét követő, a transzszilvanizmussal szakító Szemlér Ferenc képez.) Fennállásának rövid tizenhét esztendeje alatt az Erdélyi Helikon közölte a két világháború közti irodalom csaknem minden jelentős és másodvonalbeli szerzőjének műveit. Mondhatni, nem lehet a két világháború közti korszakról beszélni Erdélyi Helikon nélkül. Ha valamilyen szellemi agytornaként megpróbálkoznánk vele, mágneses mezőként akkor is érzékelhető volna a jelenléte abban, ahogyan a korszak irodalmi életéről, a szerzők egymáshoz való viszonyáról, könyvek recepciójáról, de akár magánéletek, barátságok alakulásáról beszélünk. Ugyanakkor, ha lapozgatni kezdjük e tizenhét esztendő jó másfélszáz lapszámát, feltűnő, milyen nagy arányban publikálnak olyan írásokat, amelyek arról szólnak, milyennek kell lennie annak az irodalomnak, amely Erdélyben (és részben az Erdélyi Helikon lapjai számára) íródik. Ide tartoznak a programadó írások, az ankétok, a polémiák, és nagyon gyakran a »»« folytatás a 6. oldalon SIGMOND ISTVÁN Randevú Európának Harangoznak Isten bronzból kiöntött fülbevalói Európa-szerte. Földrengést jeleznek? Örömünnepet? Mindegy, mondják a jelenkor szkeptikus bölcsei, ne erre figyelj, kisfiam. Neked most az a dolgod, hogy randevút adj Európának. S ha sikerülne összehoznod a légyottot, oltsd magadra ünnepi öltönyöd, legyen mosoly az arcodon, légy kiegyensúlyozott, szemeidből lelki béke sugározzák, hit, szeretet és megbocsátás, mozdulataid legyenek magabiztosak, szavaid megfontoltak, okosak. És a gyász? A gyászommal mit csináljak, Uram? Karomon maradt a fekete szalag, bőrömbe ivódott, égett, vésődött, benne feketéllik a múltam, a jelenem s talán a jövendőm. Ünnepi öltönyömet megszaggaták a büntetésből rámrótt lelki zarándoklatok, mosoly helyett undok vigyor virít az arcomon, látszat-kiegyensúlyozottságom mögött éledező vulkánok háborognak, szememből rémület sugárzik, az új Hiroshimát jósolók kétségbeesése, szeretni szeretnék, miközben gyanakvón vizsgálgatom énemet, nehogy kiderüljön, hogy talán önnön magamat is korunk szkeptikus bölcsei közé sorolta végzetem, megbo- HELIK®)N csatás helyett elszabadult indulataimat próbálom európaivá szelídíteni, szögletes, bizarrul kapkodó mozdulataim viszszatetszést keltenek, és a szavak, jaj, a szavak, Uram, hol vannak a megfontolt, okos szavak, ott koppannak valahol a lelkem ösvényeit díszítő fekete kockaköveken. S hogy mindezek mellett megőrizhessek annyi erőt, hogy Európa egyetlen gyűszűnyi darabkáját tovább ápoljam önmagamban, tarts meg bennem, Uram, legalább egy mustármagnyi hitet, őrizz meg bennem legalább egy madárkönnycseppnyi szeretetet, hogy meg tudjak bocsátani azoknak, akik ellenem vétkeztek, hogy bocsánatot nyerjek azoktól, akik ellen vétkeznem kellett. III. ÉVFOLYAM 1992. 1. (105.) SZÁM -JANUÁR 3. 5 HELIKON