Helikon, 2017 (28. évfolyam, 711-734. szám)
2017-01-10 / 1. szám (711.)
afféle padlássöprésbe kezdtem, és kiderült, hogy egy csomó szöveg van elfekvőben, amit életre kéne masszírozni, és csak egy karnyújtásra van attól, hogy könyv legyen belőle. Azt nem mondom, hogy feltétlen jó könyv, de könyv. Ekkor kezdett el foglalkoztatni újra a monográfia kérdése is. Nem szeretném veszni hagyni, azt hiszem, hamarosan újra előveszem. - Kézikönyv határátlépéshez című kritikaköteted válogatást nyújt eddigi kritikáidból - a kötet fülszövegében arról az örömről írsz, amit az olvasás és az írás jelent számodra. Ez az öröm egyébként érződik szövegeiben, amelyek valahol kritika és esszésszubjektív olvasónapló határán ingadoznak. Mennyire van ma tétje szerinted a kritikának? - Ha a tétet általános értelemben veszem, akkor nem tudom, van-e tétje, de azt se tudom, hogy az irodalomnak van-e. Akkor már inkább nincs. Igazából minél többet foglalkozom egy korszak irodalmával, történetével, mindenféle viszonyaival, csak annál nehezebb megítélnem a korszak milyenségét. Akármennyit olvashatok róla, akkor sem tudom, milyen volt akkor, ott élni. Egy nap élet valószínűleg többet mondana, mint a könyvek, tanulmányok. Ezért aztán mondhatom, hogy innen nézvést úgy fest, lényegesen nagyobb súlya lehetett a hetvenes-nyolcvanas években az akkori kritikának, mint ahogy magának az irodalmi műnek is az volt, igazából mégsem tudom. Manapság az egész inkább magánügynek tűnik. A kritikus megírja, a szerző még talán figyeli, de akkor jön a fogósabb kérdés, hogy érdekli-e mindez az olvasót. Én bizony elég sok könyvet olvastam már el kritikák alapján, de nem feltétlen tudnám megmondani, melyik kritikus követte el a kritikát, amely alapján nekiálltam az olvasásnak. - A Kemény Zsigmond-díjat a Helikon sci-fi számában megjelent fantasztikus novelládra is kaptad. Kritikát általában penzumként, megrendelésre írunk - de hogyan is állsz a novellaírással? Ha jól tudom, ez az első sci-fi novellád. Mi inspirált A Kreón bolygó költői megírásakor? - Furcsa dolog ez, hogy miközben, ha van valamilyen identitásom az irodalmat illetően — amit persze sosem írnék ki magamra —, akkor az inkább szépírói, már csak azért is, mert mire az első kritikáim megjelentek, számos vers- és prózapublikáción, közte néhány reprezentatív antológián, egy önálló köteten, de még szépirodalmi ösztöndíjon is túl voltam, mégis minden bizonnyal kritikát írtam a legtöbbet, és még a tanulmány is szinte fej-fej mellett halad a prózával a mennyiséget illetően. Mindenesetre egészen más érzés valóban a magam terveit követni, amelyek alapvetően szépíróiak. Jelen novella esetében inspirálni a felkérés és a határidő inspirált. Mire kiderült, hogy inkább eszszére, kritikára gondolt a szerkesztőség tőlem, addigra már belemerültem a novellaírásba. Régi vágyam volt kipróbálni magam a zsáner területén. Na igen, az írással kapcsolatban szinte minden vágyam régi. Kísérleteztem már tehát ilyesmivel korábban, de valóban nem fejeztem be egyetlen ezirányú munkát sem. írás során rájöttem, hogy számomra használhatatlanok a zsáner sablonjai. Nem is feltétlen a rövid formához találták ki azokat, meg különben is. Nagyon jó lenne, ha olyan leleményes lennék, mint Szabó Róbert Csaba, aki a Fekete Daciában éppen hasonlóval próbálkozott — zsánereket venni alapul, azokba beleírni —, de hát nem vagyok olyan leleményes. Inkább próbáltam keresni egy lyukat a sci-fikben, amit nem vagy nem nagyon szoktak kitalálni a sci-fi írók. Vagy közülük azok legalábbis, akiket olvasok, így jött az irodalomról szóló irodalom ötlete. - 2003-ban jelent meg Öreg című prózaköteted, amelyet több évig írtál. Azóta a novellákban lecsapódó világod, amely valamiképp határvidék, s ahova, hogy a könyv fülszövegét író Kemény Istvánt idézzem, „öregen kerülnek a tárgyak és a szavak is”, miként alakult? - A doktori éveim egy kicsit hazavágták a prózaírói terveimet. De nem akarnám csak erre fogni. Különben sem cserélném el erdélyi vagy a Kárpátokon túli csatangolásaimat, barátaimmal töltött hosszú-hosszú csapszéki óráimat meg nem írt könyvekért. Alapvetően lusta is vagyok az írást illetően. Vagy talán túl türelmes. Vagy hogy is. Peer Krisztián mondta egyszer, hogy az emberben fiatalon munkál valami olyasmi, hogy kötetdüh. Könyvet kiadni, de iziben. Belőlem az első könyvemmel ez elmúlt. Mostanában már kapargattam magamat, hogy valami kicsike düh mégiscsak jó lenne talán. A kritika, a tanulmány határidős, felkéréses dolog, egy szerkesztőségnek dolgozol, meg kell csinálni. A szépírás nem határidős. Jobban mondva a legtöbb esetben nem az. Ilyenformán leginkább a határidős munkák mögé szorul. Mert ráér. És akkor legtöbbször annyira ráér, hogy végképp el is marad. Az Öreg írásának évei óta regény, regények jártak a fejemben. De ez a hosszú, türelmet és lehetőleg egybefüggő, nyugalmas időt igénylő, és nagyjából csak a végén visszajelző munka egyelőre meghaladta a képességeimet. Úgyhogy gondoltam egyet, és visszatértem a novellához. S a magam számára mindenképpen siker, csöndes siker, hogy az utóbbi 2-3 év alatt annyi szöveget tudtam befejezni, mint a megelőző 10 évben. Talán az a baj, hogy a megírás, a befejezés élményén túl nincsenek különösebb karrierálmaim az írással kapcsolatban. Úgy rémlik, régebben még derengett valami előttem e téren. De már rég nem. Legfeljebb a gyerekeimnek mutatom meg, ha megjelenik valami. Meg a szüleim elolvassák. Régebben jobban izgatott az irodalmi közélet, ma már nem. A barátságok voltak mindig is fontosak, és azok maradtak is, de ezen kívül inkább kimaradnék mindenből, ami „odakint” történik. Miközben persze mindaz mégiscsak hatással van arra, megjelenhet-e, amit írok, vagyis nem vonhatom ki magam a dologból. De azért megpróbálhatom. Mindennek ellenére, ha jól tudom, jövőre két köteted is megjelenik, egy próza- és egy verseskötet. Mit lehet tudni a kötetekről, mennyiben kapcsolódnak első szépírói munkádhoz? — Azért azzal nem szaladnék előre, hogy valóban megjelenik-e kettő, hiszen jelenleg, decemberben még nem lehet tudni az őszi NKA-pályázatok végeredményét. De egy novelláskötet nagyon úgy néz ki, hogy lesz. Nem gondolkodtam rajta, mennyiben kapcsolódnak az írások, javarészt egészen másféleképpen születtek ezek a szövegek, mint a korábbi kötetemnél, bár egyik-másik még abból az időből való, ám mivel azt a könyvet koncepció vezette, eleve tudtam, hogy nem fognak benne szerepelni. Na, ez egy különbség, hogy mindenféle koncepció nélkül egyszerűen csak novellákat írtam egymás után, és azokat most beledobálom ebbe a könyvbe. Több téma, többféle megszólalás, több helyszín - amit egy gyűjteményről el lehet mondani. A verseskötet pedig a régi álom. Először verseket kezdtem írni én is, mint annyian mások, akik végül egészen más szövegtípusoknál kötnek ki, igen régen, de mindig is kényelmes tempóban fejeztem be valamit. Húsz év alatt lett egy kötetre való. Azt megint nem merném megkockáztatni, hogy jó kötetre való, de kötetnyi legalábbis. Azt hiszem, elég eklektikus gyűjtemény lesz ez, hogyha egyszer majd megjelenhet. Minél később, annál eklektikusabb. Főállásban a Nyíregyházi Egyetem oktatója vagy a mennyire érdeklődnek a diákok az erdélyi irodalomról, van-e lehetőséged műhelymunka keretében felhívni a figyelmüket az Erdélyben íródott irodalmi alkotásokra? — Alapvetően nincsen külön erdélyi vagy akár határon túli irodalomról szóló kurzusom. A szerzők és a művek a második világháború utáni és a kortárs irodalmi órákon kapnak helyet (magam jártam külön határon túli irodalom kurzusra az ELTE-n, és hát még egy olyat semmiképp sem!). Bodor Ádámot persze minden elsős olvassa nálam az irodalomtudományi proszemináriumon, vagy legalábbis úgy tesz. Tudományos diákköri dolgozatot valóban írtak már kezem alatt Bodor Ádámból kiindulva a hetvenes évek Forrás-könyveiről, de szemináriumi témának ritkán választanak ilyesmit. Ebben alapvetően azt látom, hogy a hallgatók nem szívesen írnak arról dolgozatot, amit a tanár kutat, de azt gondolom, a magyarországi közéletet átható fiktív Erdély-képek s fiktív vagy valós magyarságnarratívák sem használnak az ügynek. DEMETER ZSUZSA 2016/1. SZÁM - JANUÁR 10. 3