Helikon, 2019 (30. évfolyam, 759-782. szám)

2019-01-10 / 1. szám (759.)

HEGEDŰS IMRE JÁNOS Edentől Nyugatra John Taylor, eredeti nevén Szabó Já­nos, levelet kapott otthonról, a község­központ, Nagyalmás — Mereni Máré pol­gármesteri hivatala értesítette, hogy nagynénje, Béres Regina meghalt, ő volt a szomszédos kicsi falu, Kisalmás - Mereni Mic utolsó lakója, végrendeletét náluk helyezte letétbe, amit csak szemé­lyesen vehet át. Különös álmokba zuhant John, amióta megérkezett a román nyelvű levél. Lefor­­díttatta egy irodában angolra, de három változat kavargóit a fejében, a nem léte­ző magyar szöveg is közbetolakodott, mert Regina nénje ezt az egy nyelvet beszélte, bizonyára a végrendeletét is így írta, de ő, John majdhogynem elfelejtett magya­rul, ezért hiányzó vagy rosszul illesztett toldalékokkal jelent meg az agykéreg kép­ernyőjén a rövid értesítés: „meghalni Bé­res Regina, végrendeletnek átveheti, volt ő utolsó faluból lakó.” Olyanok voltak az álmai, amilyen cson­kák, nyomorékok a szavak, a mondattör­melékek, amelyek felbukkantak a kisgye­rekkor mélyéről. New Yorkból csak a Wall Streetet és környékét ismerte, ez volt az ő világa, éle­te, szenvedélye, a számok nem hazudnak, vallotta, a bank az ország szeme, anél­kül vak koldus, tévelygő csavargó a nem­zet. Itt, Dél-Manhattanben gondoskod­nak gyémánt­eszű emberek arról, hogy az USA acélkarjai átöleljék a világot, hogy repülőgép-anyahajók járják az óceánok vizét, hogy rakéták, űrhajók szakadja­nak ki a gravitáció nyűgéből, hogy meg­vívja - természetesen igazságos - hábo­rúit a világ különböző térségeiben. Pénz, pénz, pénz kell ehhez, dollár a fundamen­tuma mindennek, a forrás itt buzog a Wall Streeten, és a tőzsde gondoskodik arról, soha ne legyen zavaros, pállott, hínáros ez a forrás. Van ennek az utcának egy állandó mo­raja, szebb az, mint a fenyves erdők zú­gása, ami felderengett gyermekkorából, emberhangok ezrei, nyelvek bábeli zűr­zavara, gépzaj, csilingelés, kiabálás, rek­lámozán. Azt álmodta, hogy ő, John Taylor, eb­ben a sűrű embertömegben gyúródik elő­re, hirtelen szembejön vele Godzilla, feje a felhőkarcolók magasságában imbolyog, szórja a tüzet, fogalma nincs, hányszor nézte meg ezt a filmet, de az álom zavaros, a dinoszauruszfej átváltozott és kedvenc sztárhősének, Michael Douglasnek pen­geéles arca jelent meg, a Tőzsdecápák­ban szeretett bele a színészbe, ez volt a másik film, amit nagyon szeretett, függőségben élt mindkettővel, összekötötték, pontosab­ban behelyezték, beillesztették New York­ba, általuk vált tősgyökeres amerikaivá. Imádta az erőt, a hatalmat, úgy érezte, ő is cápa, vagy talán Godzilla, pedig csak egyszerű bankhivatalnok egy üvegtorony 29. emeletén. De volt még egy bálványa. Ha ideje engedte, ami ritkán történt meg, mert sokszor 24 órából huszonnégyet dolgo­zott, elzarándokolt a Broadway elején lé­vő Bowling Green Parkba, hogy megsimo­gassa a Charging Bull, a Támadó Bika fényesre sikált bronz tökét. Nemcsak ő, hanem a sok százezer turis­ta is hitte, hogy az szerencsét hoz, erővel tölti fel az embert. Az erőt úgy mutatta fel a szobrász, Arturo Di Modica, hogy a bika feje a föld szintjén szinte érinti a köveze­tet, de a fara, a hátulja két nagy tökével, amit simogatni kell, magasabban áll, ez a pozíció előlegezi az erő robbanását, olyan a sziluettje, mint a szörnyű dübörgéssel fölszálló Gripen vadászgépeké. Azt is megtapasztalta, hogy az álma­it ébren csak nehezen tudja felidézni, még nehezebben tudja azokat összerakni, a Godzilla-szörny, a színészarc és a bika hol együtt, egymásra tekeredve jelennek meg, mint Laokoón és gyermekei, hol kü­­lön-külön, egymás után. S volt még egy alak, aki vagy ami a le­vél után kísérteni kezdte: a nagynénje ar­ca és a fejkendős feje. Erősebb, élesebb és sokkolóbb volt az, mint a három má­sik, ezt már nemcsak álmodta, hanem fá­radt, kábult, ébrenléti állapotában is látni vélte. Nyugtalanító, sőt sértő kihívás volt számára a román nyelven írott levél, úgy érezte, terrortámadás érte, egy személyre irányuló terrortámadás, ő, John Taylor öntudatos és büszke polgár ebben a ha­talmas országban, nem kíván visszaved­­leni Szabó Jánosnak. Nincs már köze sem a faluhoz, sem a vidékhez, sem az ország­hoz, ahonnan eltávozott, habár, amikor a szüleit kiengedték, hogy a rokon nagy va­gyonát megörököljék, őt, a hatéves gyere­ket túsznak otthon tartották, ő volt a ga­rancia, hogy Szabóék a dollárszázezreket hazahozzák a román államnak. Nem lett ebből semmi, az apja New York legjobb ügyvédeit fogadta meg, volt miből, mert Szabó Mihálynak, az elhalt rokonnak há­rom konzervgyára volt, s örököse Ameri­kában egy se. A háború emelte az egekig annak idején a konzervek árát, kellett a jól tárolt étel a katonáknak, a nagybácsi szerződést kötött a hadügyminisztérium­mal, hatalmas teherautók hordták a rak­táraiból egyenesen a frontra a konzerve­­ket, nem kellett piacra dobja azokat. Az örökösödési perbe még az USA elnö­ke is beleavatkozott, s családegyesítés jo­gán - Románia is aláírta a genfi konven­ciót - kétévi hercehurca, huzavona után Szabó Jancsikát kiengedték: egy ondolált hajú légikisasszony jött utána, s vitte az óceánon túli újvilágba. Ez volt az a két év, hat éves korától nyolc éves koráig, amikor már-már elfe­ledte a szüleit, s összenőtt Béres Reginá­val, az anyja testvérével. S mi áll a levélben? Az, hogy az ő ne­velőanyja volt a faluban az utolsó. Hogy­hogy az utolsó? Mit jelent az, hogy utolsó? Hogy lehet valaki utolsó a sorban? Azzal, mint bankhivatalnok, tisztában volt, hogy nincs olyan szám, amihez ne lehetne még egyet hozzáadni, vagy abból egyet kivon­ni. Nincs mese! A számok sora mindkét irányba végtelen! Egyedül csak a számok ismerik a végtelenséget. — Regina néném megcáfolt volna egy ilyen szigorú törvényt? Képes lett volna a lehetetlenre? - töprengett. Emlékezett az arcára. Napbarnított, barnás-piros volt a bőre, mert tavasz­tól őszig kinn dolgozott a mezőn, a haját és a fejét soha nem láthatta, mert min­dig kendőt hordott, aminek két csücskét bogra kötötte az álla alatt, de világos­kék szemének a ragyogása és az állan­dó mosoly megmaradt. Most ez bukkant fel álmában, a fejkendős, falusi asszony mosolygós arca, hol megelőzte Godzillát, Douglast, a Charging Bullt, hol utánuk következett, de olyan furcsának tűnt, s olyan távolinak, hogy az volt az érzése, talán nem is ezen a bolygón, nem a Föl­dön élt Béres Regina, annyi legalább­is bizonyos, hogy a Wall Street, a Broad Street, de különösen a Broadway élőlé­nyeitől teljesen elütött. Az álomalakok belső tartalmukban is különböztek. A nagynénjéhez semmilyen érdek nem fűzte, nem kívánt erőt meríteni belőle, a céljaitól is távol állt, s ami külö­nös, szokatlan volt, a szíve tájékán meleg­séget érzett, valamikor nagyon szerette a nevelőanyját. S abban is más volt Bé­res Regina, mint a Godzilla, Douglas vagy a Charging Bull, hogy ő az ég alatt tor­nyosuló fényes felhőkből tűnt elő, de csak az arca és a fejkendős feje, míg az álmok másik három alakja életnagyságban je­lent meg, s mindig az ő kedves utcájában, a Wall Streeten. Szenvedett, ami ismeretlen érzés volt számára mostanig. Csak a sikert ismer­te. Miután megtanult angolul, úgy vetet­te bele magát ebbe a sűrű életbe, mint a rozmárok a tengerbe, mint a krokodilok a folyó vizébe. Percig sem gondolkodott, amikor pályát kellett választani, bank­hivatalnok lesz, idővel talán bankár, ők, a pénz emberei állnak minden földi halan­dó fölött a piramis csúcsán, tőlük függ az ország, a világ sorsa. »»A folytatás a 6. oldalon Fekete Zsolt: Iacob 2019/1. SZÁM - JANUÁR 10. 1­ 5

Next