Helikon, 2019 (30. évfolyam, 759-782. szám)
2019-01-10 / 1. szám (759.)
HEGEDŰS IMRE JÁNOS Edentől Nyugatra John Taylor, eredeti nevén Szabó János, levelet kapott otthonról, a községközpont, Nagyalmás — Mereni Máré polgármesteri hivatala értesítette, hogy nagynénje, Béres Regina meghalt, ő volt a szomszédos kicsi falu, Kisalmás - Mereni Mic utolsó lakója, végrendeletét náluk helyezte letétbe, amit csak személyesen vehet át. Különös álmokba zuhant John, amióta megérkezett a román nyelvű levél. Lefordíttatta egy irodában angolra, de három változat kavargóit a fejében, a nem létező magyar szöveg is közbetolakodott, mert Regina nénje ezt az egy nyelvet beszélte, bizonyára a végrendeletét is így írta, de ő, John majdhogynem elfelejtett magyarul, ezért hiányzó vagy rosszul illesztett toldalékokkal jelent meg az agykéreg képernyőjén a rövid értesítés: „meghalni Béres Regina, végrendeletnek átveheti, volt ő utolsó faluból lakó.” Olyanok voltak az álmai, amilyen csonkák, nyomorékok a szavak, a mondattörmelékek, amelyek felbukkantak a kisgyerekkor mélyéről. New Yorkból csak a Wall Streetet és környékét ismerte, ez volt az ő világa, élete, szenvedélye, a számok nem hazudnak, vallotta, a bank az ország szeme, anélkül vak koldus, tévelygő csavargó a nemzet. Itt, Dél-Manhattanben gondoskodnak gyémánteszű emberek arról, hogy az USA acélkarjai átöleljék a világot, hogy repülőgép-anyahajók járják az óceánok vizét, hogy rakéták, űrhajók szakadjanak ki a gravitáció nyűgéből, hogy megvívja - természetesen igazságos - háborúit a világ különböző térségeiben. Pénz, pénz, pénz kell ehhez, dollár a fundamentuma mindennek, a forrás itt buzog a Wall Streeten, és a tőzsde gondoskodik arról, soha ne legyen zavaros, pállott, hínáros ez a forrás. Van ennek az utcának egy állandó moraja, szebb az, mint a fenyves erdők zúgása, ami felderengett gyermekkorából, emberhangok ezrei, nyelvek bábeli zűrzavara, gépzaj, csilingelés, kiabálás, reklámozán. Azt álmodta, hogy ő, John Taylor, ebben a sűrű embertömegben gyúródik előre, hirtelen szembejön vele Godzilla, feje a felhőkarcolók magasságában imbolyog, szórja a tüzet, fogalma nincs, hányszor nézte meg ezt a filmet, de az álom zavaros, a dinoszauruszfej átváltozott és kedvenc sztárhősének, Michael Douglasnek pengeéles arca jelent meg, a Tőzsdecápákban szeretett bele a színészbe, ez volt a másik film, amit nagyon szeretett, függőségben élt mindkettővel, összekötötték, pontosabban behelyezték, beillesztették New Yorkba, általuk vált tősgyökeres amerikaivá. Imádta az erőt, a hatalmat, úgy érezte, ő is cápa, vagy talán Godzilla, pedig csak egyszerű bankhivatalnok egy üvegtorony 29. emeletén. De volt még egy bálványa. Ha ideje engedte, ami ritkán történt meg, mert sokszor 24 órából huszonnégyet dolgozott, elzarándokolt a Broadway elején lévő Bowling Green Parkba, hogy megsimogassa a Charging Bull, a Támadó Bika fényesre sikált bronz tökét. Nemcsak ő, hanem a sok százezer turista is hitte, hogy az szerencsét hoz, erővel tölti fel az embert. Az erőt úgy mutatta fel a szobrász, Arturo Di Modica, hogy a bika feje a föld szintjén szinte érinti a kövezetet, de a fara, a hátulja két nagy tökével, amit simogatni kell, magasabban áll, ez a pozíció előlegezi az erő robbanását, olyan a sziluettje, mint a szörnyű dübörgéssel fölszálló Gripen vadászgépeké. Azt is megtapasztalta, hogy az álmait ébren csak nehezen tudja felidézni, még nehezebben tudja azokat összerakni, a Godzilla-szörny, a színészarc és a bika hol együtt, egymásra tekeredve jelennek meg, mint Laokoón és gyermekei, hol külön-külön, egymás után. S volt még egy alak, aki vagy ami a levél után kísérteni kezdte: a nagynénje arca és a fejkendős feje. Erősebb, élesebb és sokkolóbb volt az, mint a három másik, ezt már nemcsak álmodta, hanem fáradt, kábult, ébrenléti állapotában is látni vélte. Nyugtalanító, sőt sértő kihívás volt számára a román nyelven írott levél, úgy érezte, terrortámadás érte, egy személyre irányuló terrortámadás, ő, John Taylor öntudatos és büszke polgár ebben a hatalmas országban, nem kíván visszavedleni Szabó Jánosnak. Nincs már köze sem a faluhoz, sem a vidékhez, sem az országhoz, ahonnan eltávozott, habár, amikor a szüleit kiengedték, hogy a rokon nagy vagyonát megörököljék, őt, a hatéves gyereket túsznak otthon tartották, ő volt a garancia, hogy Szabóék a dollárszázezreket hazahozzák a román államnak. Nem lett ebből semmi, az apja New York legjobb ügyvédeit fogadta meg, volt miből, mert Szabó Mihálynak, az elhalt rokonnak három konzervgyára volt, s örököse Amerikában egy se. A háború emelte az egekig annak idején a konzervek árát, kellett a jól tárolt étel a katonáknak, a nagybácsi szerződést kötött a hadügyminisztériummal, hatalmas teherautók hordták a raktáraiból egyenesen a frontra a konzerveket, nem kellett piacra dobja azokat. Az örökösödési perbe még az USA elnöke is beleavatkozott, s családegyesítés jogán - Románia is aláírta a genfi konvenciót - kétévi hercehurca, huzavona után Szabó Jancsikát kiengedték: egy ondolált hajú légikisasszony jött utána, s vitte az óceánon túli újvilágba. Ez volt az a két év, hat éves korától nyolc éves koráig, amikor már-már elfeledte a szüleit, s összenőtt Béres Reginával, az anyja testvérével. S mi áll a levélben? Az, hogy az ő nevelőanyja volt a faluban az utolsó. Hogyhogy az utolsó? Mit jelent az, hogy utolsó? Hogy lehet valaki utolsó a sorban? Azzal, mint bankhivatalnok, tisztában volt, hogy nincs olyan szám, amihez ne lehetne még egyet hozzáadni, vagy abból egyet kivonni. Nincs mese! A számok sora mindkét irányba végtelen! Egyedül csak a számok ismerik a végtelenséget. — Regina néném megcáfolt volna egy ilyen szigorú törvényt? Képes lett volna a lehetetlenre? - töprengett. Emlékezett az arcára. Napbarnított, barnás-piros volt a bőre, mert tavasztól őszig kinn dolgozott a mezőn, a haját és a fejét soha nem láthatta, mert mindig kendőt hordott, aminek két csücskét bogra kötötte az álla alatt, de világoskék szemének a ragyogása és az állandó mosoly megmaradt. Most ez bukkant fel álmában, a fejkendős, falusi asszony mosolygós arca, hol megelőzte Godzillát, Douglast, a Charging Bullt, hol utánuk következett, de olyan furcsának tűnt, s olyan távolinak, hogy az volt az érzése, talán nem is ezen a bolygón, nem a Földön élt Béres Regina, annyi legalábbis bizonyos, hogy a Wall Street, a Broad Street, de különösen a Broadway élőlényeitől teljesen elütött. Az álomalakok belső tartalmukban is különböztek. A nagynénjéhez semmilyen érdek nem fűzte, nem kívánt erőt meríteni belőle, a céljaitól is távol állt, s ami különös, szokatlan volt, a szíve tájékán melegséget érzett, valamikor nagyon szerette a nevelőanyját. S abban is más volt Béres Regina, mint a Godzilla, Douglas vagy a Charging Bull, hogy ő az ég alatt tornyosuló fényes felhőkből tűnt elő, de csak az arca és a fejkendős feje, míg az álmok másik három alakja életnagyságban jelent meg, s mindig az ő kedves utcájában, a Wall Streeten. Szenvedett, ami ismeretlen érzés volt számára mostanig. Csak a sikert ismerte. Miután megtanult angolul, úgy vetette bele magát ebbe a sűrű életbe, mint a rozmárok a tengerbe, mint a krokodilok a folyó vizébe. Percig sem gondolkodott, amikor pályát kellett választani, bankhivatalnok lesz, idővel talán bankár, ők, a pénz emberei állnak minden földi halandó fölött a piramis csúcsán, tőlük függ az ország, a világ sorsa. »»A folytatás a 6. oldalon Fekete Zsolt: Iacob 2019/1. SZÁM - JANUÁR 10. 1 5