Helikon, 2020 (31. évfolyam, 783-806. szám)
2020-10-25 / 20. szám (802.)
A dekonstrukció a részletekben, az angyal az egészben rejlik Beszélgetés Orbán Jolán irodalom- és művészetteoretikussal - Az interjú mint műfaj különösen alkalmas a dekonstruálásra, mivel általában teleologikusan építkezik. Az Ön pályaképét sem lehetne máshogyan megközelíteni, mint egy nagyszerű konstrukciót (amiben azonban nincs eltévelyedés, nincs dekonstruálható pont). Mit gondol erről? - Az interjú számomra párbeszéd, várakozás, találkozás. A teleológia ellenére van benne egy kiszámíthatatlan mozzanat, egy váratlan esemény, ami a kérdéssel érkezik, és a beszélgetésben történik meg. Ezért egyszeri és megismételhetetlen, és pontosan ez benne a dekonstruktív mozzanat. Mondhatnánk azt is, hogy látszólag konstrukció, de valójában dekonstrukció. Az én pályaképem esetében is így van, első rálátásra célirányosan megtervezettnek tűnik, de tulajdonképpen a véletlenek szerencsés összjátéka, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak vagy a gondviselésnek, személy szerint pedig a szüleimnek, a családomnak, a barátaimnak, a tanáraimnak és a hallgatóimnak. Ez az év a mélyinterjúk éve az én életemben. Az elején szokatlan volt nekem ez a műfaj, de mára már megkedveltem, mivel nagyon jó kérdéseket kaptam a beszélgetőpartnereimtől. A kérdések megszólítanak, gondolkodóba ejtenek, arra késztetnek, hogy olyasmit fogalmazzak meg, amire eddig nem is gondoltam vagy nem így gondoltam. Nincsenek kész válaszaim, bár tudok „penge” lenni. Ezt a nevet még a kilencvenes évek elején kaptam a hallgatóimtól, Varga Zoltán volt tanítványom mesélte nevetve, amikor kollégák lettünk az egyetemen. A most végzős hallgatóktól a „fekete ciklon” nevet kaptam, ami szintén nagyon tetszik nekem. Harminc év alatt azért sok nevem lehetett, de ezek jutottak el hozzám. Egyik interjúban játékba hozza Jacques Derrida sokat idézett állítását: „amióta csak az eszemet tudom, az írás foglalkoztatott, de mindig a másik történeteként.”A Világosságban megjelent Filozófiai önéletrajzok - Derrida, Nietzsche, Szókratész című tanulmányában is részletesen tárgyalja az önéletrajziságot, önéletírást mint filozófiai és poétikai kérdést. Hogyan vezetett az útja az íráshoz? - Nálam az íráshoz az írószereken keresztül vezetett az út. Édesapám asztalosmester volt, ezért a füle mögött mindig ott volt a piros asztalos- vagy ácsceruza, mindig elnéztem, ahogy a „filungokra” betűket ír vele, én is próbáltam vele rajzolgatni, de nekem nem állt kézre, nem azért, mert még akkor nem tudtam írni, hanem azért, mert lapos volt a ceruza hegye is, így nem volt könnyű vele bánni. Az anyai nagytatám, aki annak idején a falu bírója volt, és mindig azt mondta, hogy „én akkor is Bíró maradok, amikor már nem leszek bíró” - lám-lám, hol kezdődhet a nyelvjátékok iránti vonzalmam -, szóval Bíró nagytatának volt egy gyönyörű bordó tolla, és azt mondta, hogy amikor nyugdíjba megy, akkor nekem adja ajándékba, az öcsémnek pedig a gyöngyház nyelű bicskát ígérte. Vártuk is azt a nyugdíjat, de még mennyire, hogy vártuk. Amikor eljött az ideje, annak rendje-módja szerint megkaptam a tollat, az öcsém pedig a bicskát. Nagy becsben is tartottam az üveges szekrényben, bár írni már nem írtam vele, mert addigra volt saját tollam. Balkezes voltam, ezért mindig vékony hegyű minőségi tollakat kaptam a szüleimtől, hogy ne maszatolódjon el az írás. Még érettségi ajándékként is tollat kaptam, sőt a férjem is meglepett egy Pelikán tollal, ráadásul én is egy Montblanc tollal ajándékoztam meg Derridát. De az most engem is meglep, hogy amikor megkérdeztem Danikát, a nagyobbik fiamat, hogy mit szeretne az elsőáldozásra kapott pénzéből venni, azt válaszolta, hogy egy Montblanc tollat. Meg is kapta, amiként a karórát is, mert nálunk a családban az volt a szokás, hogy Mikulásra csizmát, húsvétra lakkcipőt, elsőáldozásra pedig órát kapunk. Tehát a toll már megvolt az íráshoz, a füzetet én vettem, a történetet is én írtam. Máig is azon gondolkodom, hogy miért a Mississippi partján játszódik A barátság jót tesz című regényem, és miért nem mondjuk a Hargitán. Talán azért, mert Tamási Áron azt már megírta? Talán azért, mert a csíkos könyvek jobban érdekeltek, mint a pöttyösek? Talán azért, mert éppen cowboyfilmeket adtak a tévében szerda esténként? Talán ezért, mert szerettem volna elmenni Amerikába? Jártam is a Mississippi partján a férjemmel évekkel később, még annál is nagyobb volt, mint amilyennek elképzeltem. Verset, drámát is írtam, de aztán egy hirtelen gesztussal tűzbe vetettem a verseket, a dráma nyomára többé nem akadtam, a regényt megtartottam, de a szépírói karrierem ezzel véget is ért. Arra még emlékszem, hogy Barbat Erzsébet tanárnő a Csíkszeredai Matematika-Fizika Gimnáziumban egy alkalommal felkiáltott egy dolgozatom után: Átok, neked van egyéniséged! Arra is, hogy Molnár Vilmosnak is ugyanezt mondta, ő megmaradt a szépirodalom mellett, én később irodalomelméletre váltottam. Ebben Gyimesi Évának, Láng Gusztávnak és Martinkó Andrásnak is szerepe volt. Kilencedikes koromban, Csíkszeredában a könyvesüzletben felfedeztem a könyveiket, nagyon tetszett nekem az irodalomhoz való elméleti közelítésmód. A tizenegyedikbe való felvételihez fel is használtam Martinkó András Petőfi-értelmezését, Barbat Erzsébet akkor is megjegyezte, hogy tetszett neki ez a dolgozat, de ezt csak utólag tudtam meg, mert a sikeres felvételi után átmentem az akkor alakult ipari kémia osztályba, így már nem ő, hanem Czegő Zenóbia volt a magyartanárnőm. A vegyészi, majd közgazdasági kitérő után visszatértem az irodalomhoz és az íráshoz. Az egyetemen Gyimesi Évánál Sütő András esszéiből írtam a szakdolgozatomat, az esszé mint írásmód érdekelt. Gyimesi Éva azt mondta a szakdolgozat-készítés közepette, hogy most következne Roland Barthes, így aztán Zürichben ott folytattam, ahol Kolozsváron abbahagytuk, Roland Barthes szövegeivel, hogy mégis Derrida lett belőle, az a Grammatológiának köszönhető, amely az írás kérdésével foglalkozott. - Fel tudja idézni, hol található a fordulópont, mikor vált az írás a saját történetévé? - Az önéletírás is Derrida történeteként érkezett hozzám, mégpedig akkor, amikor 1993-ban meghívtuk Pécsre, ahol a kezdeményezésünkre doctor honoris causa címet kapott. Előzetesen kértünk tőle ORBÁN JOLÁN 1962. február 7-én született Csíkszeredában. Szülővárosában végezte a középiskolát 1981- ben, 1983 és 1987 között a kolozsvári BBTE magyar-orosz szakán szerzett tanári diplomát. Ezt követően irodalomelméletet, filozófiát, esztétikát tanult Zürichben, Párizsban, Bostonban. 1990 szeptembere óta a Pécsi Tudományegyetemen tanít. Később ösztöndíjjal kutat az Egyesült Államokban, Párizsban és Münchenben. 2011-12-ben vendégtanár a kolozsvári BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékén. Tudományos fokozatai: 1994-ben doktori vizsga az ELTE BTK összehasonlító és világirodalom tanszékén, 1995-ben kandidátusi vizsga, 2007-ben habilitáció. A magyar Derrida-kutatás és -fordítás kiemelkedő alakja, több tanulmányt, könyvet publikált a témában, és a francia filozófus több könyvének társfordítója. 2 HELIKON —