Helikon, 2020 (31. évfolyam, 783-806. szám)

2020-10-25 / 20. szám (802.)

A dekonstrukció a részletekben, az angyal az egészben rejlik Beszélgetés Orbán Jolán irodalom- és művészetteoretikussal - Az interjú mint műfaj különösen alkal­mas a dekonstruálásra, mivel általában te­­leologikusan építkezik. Az Ön pályaképét sem lehetne máshogyan megközelíteni, mint egy nagyszerű konstrukciót (amiben azon­ban nincs eltévelyedés, nincs dekonstruál­­ható pont). Mit gondol erről­? - Az interjú számomra párbeszéd, vá­rakozás, találkozás. A teleológia ellenére van benne egy kiszámíthatatlan mozza­nat, egy váratlan esemény, ami a kérdés­sel érkezik, és a beszélgetésben történik meg. Ezért egyszeri és megismételhetet­len, és pontosan ez benne a dekonstruktív mozzanat. Mondhatnánk azt is, hogy lát­szólag konstrukció, de valójában dekonst­rukció. Az én pályaképem esetében is így van, első rálátásra célirányosan megterve­zettnek tűnik, de tulajdonképpen a véletle­nek szerencsés összjátéka, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak vagy a gondvise­lésnek, személy szerint pedig a szüleimnek, a családomnak, a barátaimnak, a tanára­imnak és a hallgatóimnak. Ez az év a mélyinterjúk éve az én éle­temben. Az elején szokatlan volt nekem ez a műfaj, de mára már megkedveltem, mivel nagyon jó kérdéseket kaptam a beszélgető­partnereimtől. A kérdések megszólítanak, gondolkodóba ejtenek, arra késztetnek, hogy olyasmit fogalmazzak meg, amire ed­dig nem is gondoltam vagy nem így gondol­tam. Nincsenek kész válaszaim, bár tudok „penge” lenni. Ezt a nevet még a kilencve­nes évek elején kaptam a hallgatóimtól, Varga Zoltán volt tanítványom mesélte ne­vetve, amikor kollégák lettünk az egyete­men. A most végzős hallgatóktól a „fekete ciklon” nevet kaptam, ami szintén nagyon tetszik nekem. Harminc év alatt azért sok nevem lehetett, de ezek jutottak el hozzám.­­ Egyik interjúban játékba hozza Jacques Derrida sokat idézett állítását: „amióta csak az eszemet tudom, az írás foglalkoztatott, de mindig a másik történeteként.”A Vilá­­gosságban megjelent Filozófiai önéletraj­zok - Derrida, Nietzsche, Szókratész című tanulmányában is részletesen tárgyalja az önéletrajziságot, önéletírást mint filozófiai és poétikai kérdést. Hogyan vezetett az út­ja az íráshoz? - Nálam az íráshoz az írószereken ke­resztül vezetett az út. Édesapám asztalos­mester volt, ezért a füle mögött mindig ott volt a piros asztalos- vagy ácsceruza, min­dig elnéztem, ahogy a „filungokra” betű­ket ír vele, én is próbáltam vele rajzolgatni, de nekem nem állt kézre, nem azért, mert még akkor nem tudtam írni, hanem azért, mert lapos volt a ceruza hegye is, így nem volt könnyű vele bánni. Az anyai nagyta­tám, aki annak idején a falu bírója volt, és mindig azt mondta, hogy „én akkor is Bí­ró maradok, amikor már nem leszek bíró” - lám-lám, hol kezdődhet a nyelvjátékok iránti vonzalmam -, szóval Bíró nagytatá­nak volt egy gyönyörű bordó tolla, és azt mondta, hogy amikor nyugdíjba megy, ak­kor nekem adja ajándékba, az öcsémnek pedig a gyöngyház nyelű bicskát ígérte. Vártuk is azt a nyugdíjat, de még mennyi­re, hogy vártuk. Amikor eljött az ideje, an­nak rendje-módja szerint megkaptam a tol­lat, az öcsém pedig a bicskát. Nagy becsben is tartottam az üveges szekrényben, bár ír­ni már nem írtam vele, mert addigra volt saját tollam. Balkezes voltam, ezért min­dig vékony hegyű minőségi tollakat kap­tam a szüleimtől, hogy ne maszatolódjon el az írás. Még érettségi ajándékként is tollat kaptam, sőt a férjem is meglepett egy Pe­likán tollal, ráadásul én is egy Montblanc tollal ajándékoztam meg Derridát. De az most engem is meglep, hogy amikor meg­kérdeztem Danikát, a nagyobbik fiamat, hogy mit szeretne az elsőáldozásra kapott pénzéből venni, azt válaszolta, hogy egy Montblanc tollat. Meg is kapta, amiként a karórát is, mert nálunk a családban az volt a szokás, hogy Mikulásra csizmát, húsvét­­ra lakkcipőt, elsőáldozásra pedig órát ka­punk. Tehát a toll már megvolt az íráshoz, a füzetet én vettem, a történetet is én ír­tam. Máig is azon gondolkodom, hogy mi­ért a Mississippi partján játszódik A barát­ság jót tesz című regényem, és miért nem mondjuk a Hargitán. Talán azért, mert Ta­mási Áron azt már megírta? Talán azért, mert a csíkos könyvek jobban érdekeltek, mint a pöttyösek? Talán azért, mert éppen cowboyfilmeket adtak a tévében szerda es­ténként? Talán ezért, mert szerettem volna elmenni Amerikába? Jártam is a Missis­sippi partján a férjemmel évekkel később, még annál is nagyobb volt, mint amilyen­nek elképzeltem. Verset, drámát is írtam, de aztán egy hirtelen gesztussal tűzbe ve­tettem a verseket, a dráma nyomára töb­bé nem akadtam, a regényt megtartot­tam, de a szépírói karrierem ezzel véget is ért. Arra még emlékszem, hogy Barbat Er­zsébet tanárnő a Csíkszeredai Matemati­ka-Fizika Gimnáziumban egy alkalommal felkiáltott egy dolgozatom után: Átok, ne­ked van egyéniséged! Arra is, hogy Molnár Vilmosnak is ugyanezt mondta, ő megma­radt a szépirodalom mellett, én később iro­dalomelméletre váltottam. Ebben Gyime­­si Évának, Láng Gusztávnak és Martinkó Andrásnak is szerepe volt. Kilencedikes koromban, Csíkszeredában a könyvesüz­letben felfedeztem a könyveiket, nagyon tetszett nekem az irodalomhoz való elmé­leti közelítésmód. A tizenegyedikbe va­ló felvételihez fel is használtam Martinkó András Petőfi-értelmezését, Barbat Erzsé­bet akkor is megjegyezte, hogy tetszett ne­ki ez a dolgozat, de ezt csak utólag tudtam meg, mert a sikeres felvételi után átmen­tem az akkor alakult ipari kémia osztály­ba, így már nem ő, hanem Czegő Zenóbia volt a magyartanárnőm. A vegyészi, majd közgazdasági kitérő után visszatértem az irodalomhoz és az íráshoz. Az egyetemen Gyimesi Évánál Sütő András esszéiből ír­tam a szakdolgozatomat, az esszé mint írásmód érdekelt. Gyimesi Éva azt mond­ta a szakdolgozat-készítés közepette, hogy most következne Roland Barthes, így az­tán Zürichben ott folytattam, ahol Kolozs­váron abbahagytuk, Roland Barthes szöve­geivel, hogy mégis Derrida lett belőle, az a Grammatológiának köszönhető, amely az írás kérdésével foglalkozott. - Fel tudja idézni, hol található a forduló­pont, mikor vált az írás a saját történetévé? - Az önéletírás is Derrida történeteként érkezett hozzám, mégpedig akkor, ami­kor 1993-ban meghívtuk Pécsre, ahol a kezdeményezésünkre doctor honoris cau­sa címet kapott. Előzetesen kértünk tőle ORBÁN JOLÁN 1962. február 7-én született Csíkszeredában. Szülővárosában végezte a középiskolát 1981- ben, 1983 és 1987 között a kolozsvári BBTE magyar-orosz szakán szerzett tanári diplomát. Ezt követően irodalomelméletet, filozófiát, esztétikát tanult Zürichben, Párizsban, Boston­ban. 1990 szeptembere óta a Pécsi Tudományegyetemen tanít. Később ösztöndíjjal kutat az Egyesült Államokban, Párizsban és Münchenben. 2011-12-ben vendégtanár a kolozsvá­ri BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékén. Tudományos fokozatai: 1994-ben doktori vizsga az ELTE BTK összehasonlító és világirodalom tanszékén, 1995-ben kandidátusi vizs­ga, 2007-ben habilitáció. A magyar Derrida-kutatás és -fordítás kiemelkedő alakja, több ta­nulmányt, könyvet publikált a témában, és a francia filozófus több könyvének társfordítója. 2 HELIKON —

Next