Csór - Krónika, 2003 (3. évfolyam, 1-12. szám)

2003-01-08 / 1. szám

Krónika 2 2003. január 8. Beszélgettem... ... dr. Kisari Sándorné dr. Pap Kovács Magdával, Dusi nénivel, akit talán még jó páran ismernek. Felkerestem lakásán, ahol a nemrég befejezett munkájáról érdeklőd­tem. Tavaly volt húsz éve, hogy nekifogott Csór történeté­nek megírásának. 2001-ben fejezte be, majd reménykedve kiadót keresett. Eddig sajnos nem szegődött szerencse eme tevékenysége mellé. Mi most magánemberként faggattuk. Fogadják szeretettel! Meséljen Dusi néni egy kicsit magáról! 1923-ban születtem szüret napján, a csóri református parókián. Édesanyám délelőtt még kivitte az otthon sütött kalácsot a szőlőbe, ott kint megfőzte a szüreti gulyást, kiválogatta a fel­kötözésre alkalmas szőlőket, majd hazament. Édesapám éjsza­kára kint maradt a szőlőbe, a préselés miatt, reggel pedig, mikor hazatért, egy egészséges leánygyermek fogadta. Boldog gyerekkorom volt Csórón. Az elemi iskolát is itt végeztem, majd Fehérváron érettségiztem, később pedig pedagógus pá­lyára léptem. Első munkahelyem a Várpalotán volt, ahol osz­tályfőnöke lettem a Jezsó Irmának és a Németh Istvánnak. 1945-öt nehezen éltük meg a háborús riadalmak miatt. Hete­ken keresztül egy pincében éltünk, majd a front közeledtével elmenekültünk egészen Bajorországig. Édesapám itt maradt, hiszen vigyázni akart az itthon hagyottakra és a gazdaságra. Bajor földön nyolc hónapot töltöttünk, ahol nagyon csodálatos módon segített bennünket az Isten, mert mellettünk haltak meg százan, nekünk meg a hajunk szála sem görbült. Egy órára vesztettük el egymást, de az is szörnyű volt. Apám nem tudta megtartani a javainkat, a falu javait, mert az oroszok első dolga az volt, hogy kisöprűzték a házakat, elvittek mindent, amit értek. Kémkedéssel vádolták, amiért Fehérvárra vitték börtönbe. Halálra ítélték, de szerencsére kiderült az ártatlansá­ga. Hazajöhetett, de itt meg kellett látnia azt a pusztítást, amit a két háborús fél okozott. Negyven évi munkája ment tönkre. Mi történt 1945 után? Húsvétra hevenyészve kitakarították a templomot és újra­kezdték az életet. Én Alapra mentem férjhez 1946-ban. Négy esztendeig éltem ott, majd kénytelen voltam férjemet ott hagyni, aki nem jöhetett velem, mert rendőri felügyelet alá helyezték, mivel saját cséplőgépét eladta, ahelyett, hogy azt felajánlotta volna az államnak. Felsőnyéken kaptam pedagó­gus állást, majd később a férjem is utánam jöhetett, magával hozva a rendőri felügyeletet. Nagyon jól és szorgalmasan kellett dolgoznom ahhoz, hogy megbocsássák nekem, hogy a férjem apjának régen vagyona volt. Férjem, aki jogi doktorá­tussal rendelkezett, állást nem kapott, személyi igazolványába az volt beleírva, hogy napszámos. Később hazakerültem Fejér megyébe egy olyan községbe, ahol nem volt rendes út, nem volt világítás, sem vasútvonal. Én voltam a kétszemélyes is­kolai vezetésben az igazgató. Azt javasolták, ha megérkezem, látogassam meg a párttitkárt és mondjam meg, én vagyok az új, kinevezett igazgató. Megtettem. Egy nagyon kedves, idős házaspárral kerültem szemtől szembe, akik kérdezősködtek családomról, pályafutásom állomáshelyeiről. S a párttitkár végezetül megkérdezte, hova valósi vagyok. Mondtam neki, Csórón születtem. „Ki volt az édesapám?” -kérdezte. Gon­doltam, ha elmondom, rögtön kikerülök a kegyeiből. De nem próbáltam tagadni. Erre aztán váratlanul nagyon megörült. Kiderült, hogy az apámhoz járt ki a szőlőbe, mert Csórón a jegyző kocsisa volt. „A kedves tisztelendő úr megbecsülte a szegény embert. Sok jó pohár borral megkínált engem.” Így kerültünk sínre. A férjem mindjárt kapott állást, mint admi­nisztrátor. A végén pedig, a sok keserű esztendő után férjem a székesfehérvári vágóhíd jogásza lett. Én is bekerültem Fehér­várra. Először a Május 1. téri iskolában tanítottam 10 évig. Életem legszebb időszaka volt, mert már mindent tudtam a szakmából és még semmit sem felejtettem. Majd a Zentai úti Általános Iskolában lettem igazgatóhelyettes. Ez a feladat nagy munkabírást követelt tőlem. Innen mentem nyugdíjba. Végre hozzáláthattam ahhoz a feladathoz, amit édesapám még fiata­labb korában hagyományozott rám, miszerint írjam meg ennek a falunak a történetét, néprajzát. Beleléptem a nyolcvanadik életévembe, különböző nyavalyák gyötörnek, de azért még mindig dolgozgatok. Az édesapja Édesapám 1905-ben került Csórra, ahonnét 1950-ben ment nyugdíjba. Ő volt az, aki a leghosszabb ideig szolgált refor­mátus lelkészként Csórón. Megbecsült tagjának ismerte el a falu, hiszen nem csak prédikált, hanem 60 kataszteri holdon gazdálkodott is. Számos újítást hozott a köztudatba. Ő volt az, aki megmutatta a műtrágyázás előnyeit, aki elsőként permete­zett. A Nyírségből rendelt burgonyavetőmagot, amit aztán sikeresen alkalmaztak is a helyiek. Elsőként tenyésztett egy nem szokványos fajta mangalica malacot, aminek két csüngő függött a pofája alatt. Ennek az állatnak a zsírja értékesebb volt, mint a húsa, mert nem tartalmazott annyi koleszterint. De tartott yorkshire-i hosszútestű, kese színű is, aminek zsírja alig, ellenben húsa sok volt. Számos előadást tartott a helyi gazdák­nak, ahol az újításokat szemléletesen bemutatta, így úttörőként első lehetett a sorban, aki kipróbálhatta. Az ő lelkészkedése alatt kapott a templom egy oldalhajót és orgonát. Nagyon szerette a zenét és értett is hozzá. Mindig arra törekedett, hogy tökéletes orgonát produkáljon, ami valódi élményt nyújt a híveknek. Sajnos 1945-ben az oroszok szétszedték és a csö­vekkel, pikulázva hagyták el a németek által lerontott templo­mot. Nehezen élte meg a pusztítást. Nyugdíjba vonulása után már csak a torony helyreállítását hagyta utódjára. Szívügye, az orgona, már nem lehetett olyan, amilyennek elképzelte. 1956- ig együtt éltek velünk édesanyámmal. Az ’56-os forradalom hatalmas reménykedéssel töltötte el, szinte újjászületett. Az intervenció és a megtorlás lelkileg kikészítette Elment egy agyvérzés következtében. Édesanyám Fehérváron ebben a házban halt meg. Egy nagy tudású, kiváló humorérzékkel megáldott asszony volt, akit az unokák nagyon szerettek. Lé­lekben gazdagodtak azzal, hogy itt élt velünk. Munkássága 1981-től nem csak a helytörténettel, hanem a családom törté­netével is foglalkoztam. Mindkét szülőm ágát kutattam. Érde­kes dolgot tudtam meg, anyám szülőfalujáról, a Komárom megyei Csépről. Ez a kis falu a XX. század derekáig még őrizte a feudális rendszer vonásait. Csak urak és jobbágyok éltek benne. A múlt század elején sem volt még középparaszt­ság. Apai ágon szinte mindenki értelmiségi volt. Vagy papok, vagy tanítók. Mint már említettem, neki köszönhetem azt az örökséget, amit most megírtam, megfoghatóvá tettem ugyanis. (folytatás a 3. oldalon)

Next