Dombóvár - Dombóvári Krónika, 1994 (1-8. szám)

1994 / 1. szám

Kró 54/1­20 ft OAJIKA •♦ / tP0LQfl%I, XpZLLfim LWP Lapp­az­da: Falipap Ferenc Mire lapunkat kezébe veheti a Kedves Olvasó, már tudni fogjuk, hogy mikorra tűz­te ki a parlamenti képviselőválasztás napját a Magyar Köztársaság elnöke. Az meg már most, január végén is széltében hosszában beszédtéma az emberek között, hogy kik lesznek a jelöltek a közelgő választáson. A taktikailag úgy gondolkodó pártok pedig máris elérkezettnek látták az időt jelöltjeik megnevezésére, a nevek nyilvánosságra ho­zatalára. Hát így elszaladt ez a négy év? Ilyen hamar újabb esélyt kap a társada­lom? (Vagy nincs is ez olyan hamar?) Már megint elérkezett az idő? Megint jönnek...? Dehát tudjuk-e, tudja-e mindenki, hogy mi a tét, mi következik vagy mi következhet azon a — valószínűleg valamelyik — má­jusi napon? Tudjuk-e mit kell tennünk, mit lehetünk, mi a jogunk és hatalmunk a választásokon? Tudjuk-e, nemcsak azt, amit mindig könnyebb tudni, hogy mit nem akarunk, ha­nem tudjuk-e azt is, hogy mit igen? Mert el kell jönnie egyszer végre annak az időnek is, amikor valamit erősebben, ha­tározottabban vállalunk, semmint hogy csak tagadunk, elutasítunk. Már ez a mostani választás is lehet ilyen. Már most sok minden mérlegelhető, sok­minden tapasztalat megfontolható. És aztán­­ ez lesz az a pillanat, amikor minden, nagyon sok minden megváltoztatható. For­dítható, vagy bizonytalansága megszüntet­hető, tehát stabilizálható, megerősíthető. Sok szereplőjéről, irányzatáról, pártjáról tudható a politikának, hogy mire képes. Nem kell vakon tapogatnunk az éppen hogy csak pirkadó demokráciában. Világos van körülöttünk, csak képesek és bátrak legyünk elhinni azt, amit látunk. S ne légvárakat, álmokat, nosztalgiákat lássunk. Itt egy szocialista rendszer önma­gától összeomlott. Akkor, amikor a legtöb­bet ígérte — és, igen, adta is — az embe­reknek. Kevésbé az ígéreteitől roppannt össze persze, attól már sokkal inkább, amit valóságosan adott mindegyikünknek. Mert erején, lehetőségein, elosztható javain és jö­­vedelmén túl osztott. Kinek-kinek jól jött az az életszínvonal, megélhetés és bizton­ság, amit körénk pólyált a szocializmus, legkevésbé sincs mit tagadnunk vagy szé­gyellnünk ezen. Ám személyes érzelmeink­től, megfontolásainktól függetlenül tény: egyáltalán nem kicsi, korrigálható és meg­bocsátható hiba volt az, ahogyan a mi vi­lágunk „működött”, hanem olyan mérhe­tetlenül és kijavíthatatlanul nagy bűn, amibe egy rendszer, egy önmagát nagyratartó vi­lágbirodalom is menthetetlenül belebukott. Nem véres háború, szerencsére — és egyelőre — még csak nem is ádáz marako­dások közepette, de sokkal inkább fájdal­mak és kínok árán — itt most egy másik nem tökéletes társadalom és gazdaság for­málódik. Amire sokszor azt mondjuk, hogy kapitalizmus, pedig hol vagyunk még at­tól. ..?! Senki se higgye, hogy ez az új rend­­szer most majd hamar olyan jó lesz, amilyen az előző csak szeretett volna! Az esélyünk — a világtörténelem tanúsága és tanulsága szerint — csupán az, hogy a kapitalizmus­ban általában megtermelődik, megteremtő­dik a feltétele egy általános fejlődésnek és felemelkedésnek. Nem az egyenlőségnek, de a túlnyomó többség számára perspektí­vákat adónak, és előbb-utóbb elérhető szin­tek felé nyitva. A szocializmusról szóló mese (ahol a valóság is meseelemekből volt szőve) per­sze sokkal szebb és szerethetőbb volt , mint az a nyomorúságos kapitalizmus-be­járat, ahova a jóságos „létező” szocializmus vezetett el bennünket. Ahol most vagyunk, az nemcsak valamiféle kapitalizmus kez­dete, hanem az eddig nekünk adott szocia­lizmus „csúcsa” is. S most jönnek megint a pártok, a jelöltek, a plakátok, a hirdetések, a kampány, az ígé­retek, a megváltók és az üdvösséghozók. Rosszabbnál rosszabb képviselő-jelöltjeik­kel, — hallani az ítéleteket már itt nálunk is, város- és városkörnyék- szerte. Jönnek az átvedlő-bajnokok, a győzelem- és hata­lom- kábítószer-élvezők, az önmagukat csak a hatalomban és az uralomban otthon­­érzők. Jönnek, akik szerint visszafelé van előre, akik szerint előre van hátra, akik sze­rint nekünk az a legjobb, ha ők, mert nekik az a legjobb, ha nekünk... Jönnek, akik most majd arra számítanak, hogy mindent elfe­lejtünk, mindent megbocsátunk, mindent el­­hiszünk. Jönnek, akik abban bíznak, hogy mi még mindig ügyetlenek, gyávák, tehe­tetlenek és csak őket választani tudók va­gyunk. Jönnek most újból azok, akik min­den eddig volt diktatúránál vadabbá, anti­­humánusabbá és antiszociálisabbá tudták tenni a demokrácia első éveit. Megjavítják, helyrehozzák, visszaállítják, felújítják, tö­kéletesítik, kiöszörülik... Lészen tej, vaj, kánaán, szocializmus, kapitalizmus, jólét, tulajdon, munka, felemelkedés, alagútvége, borbúzabéke... Kérik a voksainkat, támo­gatásunkat... Jönnek. (S nekünk, azon a májusi napon EL KELL MENNÜNK majd, kinyilvánítani az akaratunkat.) -balipap- A (ki)jelöltek gondja A párt — ki támogat. ...De ki támogat? A tartalomból: •+ A város pénze (előterjesztés a 3. oldalon) Konfliktus a fűtőművel (a 4-5. oldalon) Mi a helyzet Gunarassal? (beszámoló a 6-8. oldalon) ++ Beszélgetés a rendőrkapitánnyal (a 10-11. oldalon)

Next