Kiskundorozsma - Dorozsmai Napló, 1996 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-19 / 1. szám
2. OLDAL 1996. JANUÁR 19. Szeged: centralizált városállam? A városok az autonómia és a demokrácia zászlaját lengették s eközben kevés figyelmet kapott az a kérdés: a magyar nagyvárosok, mint Szeged is, belső ügyeikben mennyire centralizáltak. Az önkormányzás eszménye ugyanis a városháza privilégiuma maradt, azé a negyven-ötven képviselőé, akik a város minden kicsi, legkisebb és nagy ügyében is maguk akarnak dönteni. A városi demokrácia a négyévenkénti egyszeri aktusra korlátozódik (választás), s azután a tisztelt önkormányzat, párthovatartozástól függetlenül, zárt testületként működik, idegesen reagálva a „külvilágból” (ami „mellesleg” a városi közvélemény) érkező kérdésekre. A városi önkormányzat ülésein rendszeresen szereplő 30—40 napirend jelzi a kóros állapotot és zavart, a megfelelni akarás kényszerét, miközben fel sem merül, hogy ez a helyzet nem normális, hogy talán másfajta belső tagolás kialakítása lenne a megoldás — például kerületek létrehozása —, ahol és amikor csak a legfontosabb ügyek jutnának a városi testület elé, ahol gazdája lenne az egyes városon belüli körzeteknek-kerületeknek. Mert Szeged, történeti fejlődéséből következően sokarcú, sokszínű mozaikegyüttes: a Belváros, Alsóváros, Móraváros, Felsőváros sajátos színeket mutat, de Újszeged is; a Szegedhez csatolt nagy múltú községek: Tápé, Szőreg, Algyő, Dorozsma saját, büszke identitásával egyetemben. Flattyas, Szentmihályfalva, Kecskéstelep, Petőfitelep ugyancsak mutat sajátos arculatot, érdeket, és szándékot ügyei intézésére. A városon belüli „helyi” autonómiák kialakításának lehetőségeit össze kellene és lehetne egyeztetni a közigazgatásiadminisztratív szervezet fenntartandó egységességével, nem emelve a városigazgatás költségeit. Polgármesterünk választási kampányában érzékeny volt a problémákra, s programjában szerepelt is a kerületi önállóság gondolata. Aztán ezt az ideát valahogy elsodorta a mindennapok lapos kényszere. A Csináljuk meg Szegedet!" vita a Délmagyarországban, az ilyen nevű klub megalakulása, a csatolt községekben felfellobbanó indulatok az elszakadásról egyként jelezhetik, hogy a mai belső városszerkezet tagolatlan, a helyi ügyekben való közvetlen lakossági beleszólás-befolyásolás hatékony lehetőségei szinte a nullára csökkentek. A „részönkormányzatok” a jelenlegi szervezeti szabályzat feltételei közepette csak karikatúrái a demokratikus önkormányzásnak. Új városszerkezet kialakítására lenne szükség! Mi most a „csatolt falvak” vonatkozásában vetjük fel e kérdést, s egy szakértő gondolatmenetét idézzük fel. Erdei Ferenc 1972-ben Város és vidéke címmel írt könyvet. A neves faluszociológus-politikus kritikus pillanatban vette vizsgálat alá Szeged és a környező falvak viszonyát. Egy év múlva, 1973-ban megtörtént ugyanis e falvak Szegedhez „csatolása”, bekebelezése. Mit gondolt Erdei minderről? A Makóról indult politikus-tudós az akkor már Szegedhez tartozó Szentmihályfalva esetén vizsgálta meg a periférikus faluk helyzetét, s arra mutatott rá: „nem érdemes egy nagy várossal közös kasszából élni, mert mindig többet kell befizetniük, mint amit kapnak”, és hogy „aránytalanabbá kisebb a részesedésük, mint a belvárosé” — írta. Ez a szentmihálytelki tapasztalat az oka annak, hogy Erdei megvizsgálta, milyen lenne a helyes, egészséges formája a város és csatolt falu kapcsolatának. Három lehetőséget látott: 1. ,,A legegyszerűbb és legáltalánosabb megoldás az egyszerű városhoz csatolás.” „Ekkor azonban könyörtelenül bekövetkezik a közös kassza aránytalansága.” Erdei az ilyen integrációt károsnak tartotta a községek számára. 2. „Van egy másik megoldás is, ami ritkább esetben fordul elő és még kialakulatlanabb is: a városhoz csatolt községi státusz. Ez azt jelenti, hogy megmarad a község önállósága, de felsőbb hatósága... a város, a maga kifejlettebb igazgatási és kommunális szerveivel. Az ilyen összetartozás lehetővé teszi számos kommunális kérdés közös megoldását..., ugyanakkor megtartja a községi önkormányzatot..., ez a szervezeti forma elfogadható... az olyan települési feszültségek feloldására, amilyen Szeged és peremközségei között fennáll.” 3. „De lehetséges egy harmadik, közbeeső megoldás is: mindegyik (falu) kerületi autonómiát és bizonyos kommunális gazdálkodási önállóságot nyerne, illetve megtartana. E szervezeti forma előnye lenne, hogy a városi egység alapján ingalmasabb alkudozási és egyeztetési lehetőség nyílna a központi (városi) szervek és kerületek között, hogy a források elosztása és a fejlesztési irányok-területek tekintetében a viszonylag legtöbb érdeket kielégítő döntéseket alakítsák ki. Ettől azonban az igazgatási bürokraták félnek, mert úgy vélik, hogy csak a kellően uniformizált és hasonló méretű egységeket lehet kellően igazgatni.” Pedig, teszi hozzá Erdei Ferenc, „a történelmi tapasztalat az, hogy minden formális egyesítés és egységesítés több bajt és problémát von maga után, mint a kevésbé szabályos és arányos egységek megtartása.” És folytatja: „Ha az uniformizált sémák féltése nem lenne olyan erős éppen az államigazgatásban, akkor ez a megoldás arra is jó lenne, hogy történelmi-társadalmi-gazdasági jellegük szerint annyira eltérő peremközségek... különkülön bizonyos változatossággal illeszkedhetnének a város szerves egységébe.” A tudósra nem hallgatott a korabeli helyi politikai vezetés. Győztek az „igazgatási bürokraták”! Húsz év után itt lenne az ideje — és a lehetősége is —, hogy szembenézzünk a kérdéssel: a városi autonómia csak „kifelé”, „felfelé” funkcionál-e, vagy belső szervezetében is tagoltabb, a városi kisautonómiák lehetőségeit is biztosító, a részvétel élményét is felkínáló, valóban mindenki számára „szerette város” lesz-e Szeged? Anderle Ádám (Megjelent: a Délmagyarország, 1995. november 20-án)