Kiskundorozsma - DorozsMa, 2003 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2003-11-14 / 11. szám
I. „Tavasszal téglaházhoz mentünk!” - mondta nagyapám, és még sokan mások is Dorozsmaszerte, amikor a paprikahasítási szezonnak végére értek, és tavasszal bedeszkázták házai nyitott ajtajait és ablakait. Aztán elindultak családostól egy-egy téglagyár vagy téglaház felé, nyári szezonmunkára. Vitték magukkal még a karonülő csecsemőt is. Minden holmijukat belepakolták a nagy utazóládájukba, és csapatostól, lovas szekerekkel, fogatokkal mentek messzi vidékre a jó kereset reményében. Maga a kubik munka, az agyag előkészítése nem volt ismeretlen számukra, mert akkoriban, azaz a 19. században főleg pelyvás-törekes agyagból vert vályogtéglából építkeztek környékünkön. Ennek az alapanyag-előkészítése hasonló a tégláéhoz, annyi a különbség, hogy amíg a téglát kiégetik, addig a vályogot csupán szárítják a napon. Bár az adatközlők szerint a vályogvetést Dorozsmán a helyiek cigányokkal végeztették. A téglaverő, téglakészítő családokról Papp Imre pékmester, amatőr néprajzkutató így ír: „Régen, úgy tavasz táján megjött a téglagyárak megbízottja. Dorozsmán kézi téglaverésre, vidéki munkára szerződtette az arra vállalkozókat. Ezt a szerződtető utat a helybéliek már nagyon várták, ez beszédtéma volt, mert ilyenkorra már elfogyott minden tartalékuk a családoknak. A szerződtető előleget, foglalót adott, így ezzel ki tudták húzni addig, amíg el nem utaztak a megadott téglaházhoz. Mentek csapatostul, családostul, a kenyérkereset elűzte őket téglát verni távoli vidékekre. A Dorozsmára települt jász-kunok bérföldeken gazdálkodtak, cselédeskedtek régente. A magas árendák miatt egymás után hagyták el a földművelést. Megélhetésük bizonytalanná vált és ekkor tértek át a téglaverésre és kubikmunkára. Országos hírűvé váltak a dorozsmai téglaverők és kubikusok. Tavasszal családostól költöztek a déli határtól a Kárpátokig, sőt külföldre is eljutottak, ahonnan csak késő ősszel tértek haza, megkeresve a télirevalót” - írja Papp Imre. A téma ismeretéhez álljon itt még néhány adalék az 1995-ben megjelent Kiskundorozsma tanulmánykötetből Katona Imre tollából: „Nálunk a téglakészítés voltaképpen a római kortól mutatható ki, ha nem is az ország egész területén és időben sem folyamatosan. Századokon keresztül inkább csak templomok, várak, előkelőbb kastélyok stb. építőeleme maradt a tégla, egészen a 19. századig. Előbb tábori kemencékben, majd téglaházakban égették, csak kis távolságra szállították, úgyhogy hálózatuk országszerte elég sűrű volt. A nagyobb központokban alakultak ki a modern téglagyárak, elsősorban a körkemencék és a téglagépek feltalálása tette lehetővé a tömegtermelést, a vasút pedig a nagyobb távolságra való elszállítást. A gyári téglakészítés sem tette feleslegessé a korábbi megoldásokat, és a téglásokat is be tudta kapcsolni az előkészítő munkálatokba, valamint az anyagmozgatásba is, ellenben az égetést - miként már korábban is - mesterekre bízta. A tégla építőanyagként csak a 19. században, sőt inkább a 20. században vonult be a paraszti építőgyakorlatba, sokhelyütt vályoggal váltakozva raktak vegyes falat, ellenben olyan városok esetében, mint Szeged is, már a múlt század második felétől uralkodóvá vált, az 1879- es árvíz pedig szinte eltüntette a dőlékeny városi vályogházakat. Hirtelen megnőtt a tégla iránti kereslet, melyet a helybeliek mellett a dorozsmaiak is igyekeztek nagyobbrészt üzemi kereteken kívül, kisebb részben téglagyári keretek között dolgozva kielégíteni.” Továbbiakban azt is megtudhatjuk Katona tanulmányából, hogy az 1930-as válságévekben körülbelül 1600 téglás volt a községben. Egy adatközlőnktől, Ördögh Istvánnétól azt is tudjuk, hogy e családok jó esetben egy szezon alatt 4000 pengőt is megkerestek. A megsárgult fotókat nézegetve ma már nosztalgiával gondolnak azok az idős emberek a fiatalságukra, a téglaháznál töltött kemény, embert próbáló munkával teli időkre. Vass József Múltidéző TÉGLÁSOK A KÉPEN A PÉTER CSALÁD LÁTHATÓ, HIDEGKÚTON, 1938-BAN. A KISGYERMEK AZ ASZTALON PÉTER FERENC, DOROZSMA, VÁNDOR UTCAI LAKOS. Olajos Ágnes A szerelem? Rám talál-e valaha? Tűzvörös szívemet érinti a tavasz, érinti s átsuhan egy pillanat alatt. Tavasz és szerelem izzítja lelkemet, bárcsak megtalálna valaki engemet. De vágyam, csak álom. Nem teljesül soha, majd ha a déli oldalamon nő ki a moha. Nos, ez lehetetlen, teljességgel álom, bele is őrülök amire kivárom. Bele is őszül majd minden hajam szála. A szerelem? Rám talál-e valahára? Ezt a kérdést nem kell eldönteni nekem, mert majd jön valaki, aki boldog lesz velem.