Kiskundorozsma - DorozsMa, 2003 (7. évfolyam, 1-12. szám)

2003-11-14 / 11. szám

I. „Tavasszal téglaházhoz men­tünk!” - mondta nagyapám, és még sokan mások is Dorozsma­­szerte, amikor a paprikahasítási szezonnak végére értek, és ta­vasszal bedeszkázták házai nyi­tott ajtajait és ablakait. Aztán el­indultak családostól egy-egy tég­lagyár vagy téglaház felé, nyári szezonmunkára. Vitték magukkal még a karonülő csecsemőt is. Minden holmijukat belepakolták a nagy utazóládájukba, és csapa­tostól, lovas szekerekkel, foga­tokkal mentek messzi vidékre a jó kereset reményében. Maga a kubik munka, az agyag előkészítése nem volt ismeretlen számukra, mert akkoriban, azaz a 19. században főleg pelyvás-töre­­kes agyagból vert vályogtéglából építkeztek környékünkön. Ennek az alapanyag-előkészítése hason­ló a tégláéhoz, annyi a különb­ség, hogy amíg a téglát kiégetik, addig a vályogot csupán szárítják a napon. Bár az adatközlők sze­rint a vályogvetést Dorozsmán a helyiek cigányokkal végeztették. A téglaverő, téglakészítő csalá­dokról Papp Imre pékmester, amatőr néprajzkutató így ír: „Régen, úgy tavasz táján meg­jött a téglagyárak megbízottja. Dorozsmán kézi téglaverésre, vi­déki munkára szerződtette az arra vállalkozókat. Ezt a szerződtető utat a helybéliek már nagyon vár­ták, ez beszédtéma volt, mert ilyenkorra már elfogyott minden tartalékuk a családoknak. A szerződtető előleget, foglalót adott, így ezzel ki tudták húzni addig, amíg el nem utaztak a megadott téglaházhoz. Mentek csapatostul, családostul, a ke­nyérkereset elűzte őket téglát ver­ni távoli vidékekre. A Dorozs­­mára települt jász-kunok bérföl­deken gazdálkodtak, cselédes­­kedtek régente. A magas árendák miatt egymás után hagyták el a földművelést. Megélhetésük bi­zonytalanná vált és ekkor tértek át a téglaverésre és kubik­­munkára. Országos hírűvé váltak a dorozsmai téglaverők és kubi­kusok. Tavasszal családostól köl­töztek a déli határtól a Kárpáto­kig, sőt külföldre is eljutottak, ahonnan csak késő ősszel tértek haza, megkeresve a télirevalót” - írja Papp Imre. A téma ismeretéhez álljon itt még néhány adalék az 1995-ben megjelent Kiskundorozsma tanulmánykötetből Katona Imre tollából: „Nálunk a téglakészítés volta­képpen a római kortól mutatható ki, ha nem is az ország egész te­rületén és időben sem folyamato­san. Századokon keresztül inkább csak templomok, várak, előkelőbb kastélyok stb. építőeleme maradt a tégla, egé­szen a 19. századig. Előbb tábori kemencékben, majd téglaházak­ban égették, csak kis távolságra szállították, úgyhogy hálózatuk országszerte elég sűrű volt. A na­gyobb központokban alakultak ki a modern téglagyárak, elsősorban a körkemencék és a téglagépek feltalálása tette lehetővé a tömeg­­termelést, a vasút pedig a na­gyobb távolságra való elszállítást. A gyári téglakészítés sem tette feleslegessé a korábbi megoldá­sokat, és a téglásokat is be tudta kapcsolni az előkészítő munkála­tokba, valamint az anyagmozga­tásba is, ellenben az égetést - mi­ként már korábban is - mesterek­re bízta. A tégla építőanyagként csak a 19. században, sőt inkább a 20. században vonult be a pa­raszti építőgyakorlatba, sokhe­lyütt vályoggal váltakozva raktak vegyes falat, ellenben olyan vá­rosok esetében, mint Szeged is, már a múlt század második felétől uralkodóvá vált, az 1879- es árvíz pedig szinte eltüntette a dőlékeny városi vályogházakat. Hirtelen megnőtt a tégla iránti kereslet, melyet a helybeliek mel­lett a dorozsmaiak is igyekeztek nagyobbrészt üzemi kereteken kí­vül, kisebb részben téglagyári ke­retek között dolgozva kielégíte­ni.” Továbbiakban azt is megtud­hatjuk Katona tanulmányából, hogy az 1930-as válságévekben körülbelül 1600 téglás volt a köz­ségben. Egy adatközlőnktől, Ördögh Istvánnétól azt is tudjuk, hogy e családok jó esetben egy szezon alatt 4000 pengőt is meg­kerestek. A megsárgult fotókat nézegetve ma már nosztalgiával gondolnak azok az idős emberek a fiatalságukra, a téglaháznál töl­tött kemény, embert próbáló munkával teli időkre. Vass József Múltidéző TÉGLÁSOK A KÉPEN A PÉTER CSALÁD LÁTHATÓ, HIDEGKÚTON, 1938-BAN. A KISGYERMEK AZ ASZTALON PÉTER FERENC, DOROZSMA, VÁNDOR UTCAI LAKOS. Olajos Ágnes A szerelem? Rám talál-e valaha? Tűzvörös szívemet érinti a tavasz, érinti s átsuhan egy pillanat alatt. Tavasz és szerelem izzítja lelkemet, bárcsak megtalálna valaki engemet. De vágyam, csak álom. Nem teljesül soha, majd ha a déli oldalamon nő ki a moha. Nos, ez lehetetlen, teljességgel álom, bele is őrülök amire kivárom. Bele is őszül majd minden hajam szála. A szerelem? Rám talál-e valahára? Ezt a kérdést nem kell eldönteni nekem, mert majd jön valaki, aki boldog lesz velem.

Next