Kiskunmajsa - Bácskapocs, 1990 (1. évfolyam, 1-11. szám)

1990-01-09 / 1. szám

„NEM SZERESSÜK AZ ELFERDÍTETT DOLGOKAT!” Az önkéntes adja, az MSZMP könyveli Meglehetősen lehangoló, hogy az olyan humanitárius cselekedetekből, mint amilyen az önkéntes véradás, egyesek politikai előnyöket kovácsolnak. A közelmúlt tragikus romániai eseményei minden jóérzésű ember­ben felébresztették a segítő szándékot, ki-ki adott, amit tudott, tehetsége szerint. Sorra jelentek meg a felhívá­sok, a különböző pártok, szervezetek tájékoztatták a tagságot, a szimpatizánsokat, a „függetleneket”, hová forduljanak az adományokkal, a pénzzel. Természetesen szükség volt (van!) vérre is. A Kecskeméti Városi Tele­vízió képújsága folyamatosan közölte a véradásra szóló felhívásokat, december 27-ei számában pedig a megyei napilap is. Az MSZP-ét és az MSZMP-ét. Miért baj ez - kérdezheti bárki, joggal. Hiszen nemes ügyet szolgáltak. Na de, az már enyhén szólva gusztus­talan, ahogy az eredményes akciót az MSZMP kecske­méti városi szervezete a saját sikereként elkönyvelve veri nagydobra, a Petőfi Népe december 30-ai számá­ban. Kisajátítva magának az összes véradót, aki az omi­nózus napokon megjelent az állomáson. Mert hogy Kecskeméten csak egy helyen lehet vért adni . . . Sérelmezik ezt azok, akiknek saját ötletként villant az agyukba a véradás gondolata. Még inkább azok, akik - mint egy nem névtelen olvasónk írta - un szimpatikus gyülekezetnek tartják az MSZMP-t. Milyen alapon ékeskednek tehát mások tollával? Milyen jogon ková­csolnak politikai tőkét olyan polgárok érdemeiből, akik­nek távolról sincs közük az MSZMP-hez? A Móricz Zsigmond utcai véradó állomáson az égvi­lágon senki sem kérdezte az önkénteseket: kiknek a színében és bíztatására jelentkeztek. Dr. Borka István vezető főorvos sem tartja tisztességesnek, hogy politikai pártok küzdőterévé teszik az egészségügyet.­­ Alapállásunk, hogy nem nézzük, ki kapja majd a vért: román, magyar vagy szekus, s természetesen azt sem, ki adja, mármint ami a politikai hovatartozását illeti. Minden jószándékú ember segítségére szüksé­günk van. Itt nem is tudakolta senki, hogy a véradó milyen pártállású. Karácsony első napján egyik orvos kollégám keresett telefonon, hogy az MSZP közzétenne egy felhívást. A legalkalmasabb időpontok iránt érdek­lődött. Személy szerint engem azóta egyetlen párt kép­viselője sem kérdezett a véradók számáról. Ügyelnünk kell arra, hogy az önkéntesek hozzáállása ne változzon. Az effajta megnyilatkozások nem használnak nekünk. Megvetendő dolognak tartom, hogy a véradást a válasz­tás előtti csatározások eszközének tekintik. Ne éppen a mi ügyünk essen ennek áldozatul! Dr. Szűcs Miklós, röntgen főorvos telefonon elmond­ta, hogy ők nem számolták, hányan adtak vért az MSZP „nevében”.­­ Bennünket is fölháborít, hogy az MSZMP a saját sikerének tekinti az akciót. Egyébként, nem akarjuk kommentálni a dolgot. Az MSZMP társadalmi munkása, Szénási László nem tartja magát kompetensnek nyilatkozni. - Konkrétumokkal nem tudok szolgálni - mondja. - A kampány alulról jövő kezdeményezésre indult. Tag­ságunk nyugdíjasokból áll, pénzük nincs, vérük igen. (Igaz, hogy csak 65 éves korig lehet vért adni! - K. E.) Az első három napon a véradók nyilván az MSZMP sugallatára keresték föl az állomást. Mi ezt a sikert nem akarjuk kisajátítani. Ez ügyben nem kért tőlünk infor­mációt senki. - Hogyan vélekedik akkor a Petőfi Népében megjelen­tekről? - Nem olvasom, nem pazarlom rá az időm. Később egyébként lesz itt más, aki érdemben tud nyilatkozni. Később. Hívom megint a Budai utcai pártházat. A nagy keservesen bemutatkozó úr, Mihalik Ferenc kerek-perec közli: - A Bácskapocsnak nem nyilatkozunk. (Ezt Szénási úr bizonyára nem tudja! - K. E.) Lehet, hogy később, majd ha elbeszélgetünk, s írásban kikötjük, miről írnak. Mi ugyanis nem szeressük az elferdített dolgokat! Mit mondjak? Mi sem szeretjük. K. E. PÁLYÁZAT A HÉT SZLOGENJÉRE! Nettó 300 forintot fizetünk minden héten a legfrappán­sabb, legszellemesebb, kvázi­­jelmondat beküldőjének. (Bácskapocs, Kecskemét, Sza­badság tér 1/A) A téma kötet­len, fő, hogy aktuális legyen, rövid és találó. A hét szlogenje: :1 (Indításként, saját kútfőből) OCSAI PEDAGÓGUS: „Tőlünk mélyebbről nem jöhet bírálat” Állítólag Kalocsára is ellátogat dr. Glatz Ferenc művelődési miniszter. „Ha jön, hát jön - mondja egy idős tanító én gyerek­koromban kisbéres voltam, azóta kis bé­res vagyok, ki tudja, hány miniszter alatt”. Miniszter Úr! Vegyes érzelmekkel fog­juk üdvözölni Kalocsán. Emlékeztetnünk kell Önt arra, hogy számos elődjének számtalan nagyszerű gondolata bukott meg a magyar ugaron, az elmúlt évtize­dekben. Fájó nosztalgiával tudjuk csak ta­nulmányozni, milyen szépen indult az is­kolareform 1947-ben, a Köznevelési Ta­nács gondozásában. Hová lettek azóta Nagy Öregjeink? So­kan külföldre menekültek, mert a felsza­badulás helyett új diktatúra lett úrrá itt­hon. Mások börtönbe kerültek, a szeren­csésebbek csak hallgatásra ítéltettek. Ki­tűnő professzoraink tanítása helyett befo­gadtuk Jeszipov-Goncsarov-Kairov peda­gógiai elméletét. Nyakatekert „szocialista” dialektikával internacionalista jó magyar hazafiakat próbáltunk nevelni. Közben a pedagógiánk borzalmas lejtőre került. A pálya presztízse destruálódott, a társadalom elvesztette hitét az iskolában. A ránk szakadó politikai és gazdasági csőd miatt a hangzatos jelszavak prostituálták a valódi nemes elméleteket. Eredmény: élen állunk a gyerekkori betegségekben, öngyil­kosságban. A 18 év alattiak mintegy har­minc százaléka neurotikus bajokkal küsz­ködik, legalább százötvenezer a veszélyez­tetett fiatalok száma. Félelmetesen nő a fi­atalkorú bűnözés. Az utóbbi harminc év­ben több mint négymillió terhességmeg­szakítás történt. Döbbenetes az ideg- és el­mebeteg fiúk és lányok száma. Jó nevű iskolákat szüntettek meg kény­szerrel, nagyszerű tudósok hagyták el a pályát. Kalocsán tanító- és óvónőképző in­tézeteket számoltak fel, hogy majd képesí­tés nélkülieket dobjanak be a „mélyvízbe”. Pedig jöttek a jelzések! A szakma szegé­nyedett, elvesztette vonzását, egyszerűen megszűnt családfenntartó foglalkozás lenni. 1975-ben Háber Judit (Szociológia, IV. szám) meglepő őszinteséggel mutatott rá: a pályát elhagyó nevelőkből szenve­déllyel tör elő a személyük és szakmájuk vonatkozásában megfogalmazott panasz. A morális és anyagi elismerés hiánya vi­szonylag egységes csoporttudatot hozott létre, aminek „domináns eleme a társada­lom lebecsülésének tudatosítása és iga­zságtalanként való elutasítása.” Igen, ez a szegénység szülte egység: meg­jelent a hobbizó, másod- és harmadállást vállaló, „kérges kezű”, szabad időben mun­kát vállaló tanár, egyetemi végzettséggel. Tudomásul vesszük, hogy voltunk és le­­szünk a nemzet napszámosai. De azért már mégse kelljen harcolni, hogy becsülje­nek is bennünket úgy, mint egy napszá­most! Aki erre ráfizet: az iskola és a gyerek. Nem ritka jelenség a túlérzékenység, a perspektívátlanság, a kiszolgáltatottság érzése sem. Ez főleg azokat sújtja, akik munkájukat hivatástudattal akarják vé­gezni. A tanítás és nevelés megszűnt alkotó el­foglaltság lenni; a nevelők az utasítások végrehajtóivá degradálódtak. A felügye­lők és igazgatók a hierarchia sajátos dikta­túrájával a beosztottakra kényszerítik el­képzeléseiket. Az értékelésben pedig fő szempont (volt?!) a jól végzett mozgalmi és pártmunka, legkevesebbet számított az, hogy mit tudnak a gyerekek. És az a bizo­nyos „személyi anyag” - igen, a „káder­lap”?! Sokan már húsz éve nem látták. Te jó ég! Mi lehet abban?! Felügyelők és igaz­gatók jöttek és mentek. Sokukról kiderült: már régen el kellett volna kergetni őket a pályáról. Hányan végezték dicstelenül, az általuk írt minősítés mégis maradt! Miniszter Úr! Kik és mikor vizsgálják fe­lül a lebukott apparátcsikok által szült, ké­tes értékű minősítéseket? Miért nem adják oda legalább a nyugdíjba menőknek? „Al­kotóik” talán attól félnek, hogy az érintet­teknek nem lesz nyugtuk még a sírban sem? Mikor lesz vége egy önmagát túlélt, de még mindig élni akaró diktatúrának, melyben eleve elbukott, aki megtagadta a gondolkodás nélküli szolgalelkűséget? Tudjuk, ott tartunk, amit Illyés Gyula megjósolt: „Eljön az idő, mikor emlékezni bátrabb dolog lesz, mint előre tervezni”. Emlékezni már tudunk és merünk. De jaj annak a generációnak, melyet hitehagyott emberek próbálnak hitre nevelni. Keserű sorstragédiák várhatók, ha szétrobbant­juk a családot. Ha az anyát elvesszük a gyerektől, mert előbbi belekényszerül a nagy társadalmi taposómalomba. Mikor értjük meg saját gyermekeinket, hisz „olyan is egyedül érzi magát, akit ugyan sokan szeretnek, de nincsen, aki számára ő a legkedvesebb”. (Anna Frank) A nevelők is sikerrel „átnevelődtek” - ugyan mit veszíthetnek? Ez a demoralizált réteg félelmetes egység lehet minden­nel és mindenkivel szemben. A leghatáso­sabb fegyver van a kezében: a jövő nemze­déke. Vigyázat, közülük is lesznek nevelők, a pedagógia megszállottjai! Mivel indítjuk őket? Mi lesz belőlük? Konzervatív? Szoci­alista? Fehér vagy vörös? Hogy ússzák meg ezt a nagy nemzeti káoszt? Óvatosak lesznek és álszentek? Rájönnek, hogy tér­delve inkább előre lehet jutni, mint állva? Mert: „A ház összeomlott, de a kulcsát kézről kézre adják. Aki nem tartja a kul­csot használhatónak, vagy látni akarja a házat, az megbízhatatlan” (Ernst Fi­scher). Talán együtt, egy jobb korszakban megújulva még a nevelői pálya is vonzóbb lesz. De ne feledjük Gárdonyi Géza intel­meit: „Lehet, hogy Jézus Krisztus is tanító volt. De nem volt magyar néptanító. Ha annak kellett volna lennie, sohasem jött volna le a mennyek országából.” Itt élünk Bács-Kiskunban. Legyökerez­tünk. Tűrjük, szenvedjük a megye szuper­lojális beállítódását, szolgálatkészségét a „kormányzópárttal” szemben. Ide minden késve érkezik. Itt „erkölcstelen” a pedagó­gussztrájk. Innen kitiltatott Tompa László népművelő műsora Tamási Áronról. Itt segítették halálba Zám Tibort, a Tanya be­járójával együtt. Még a „vörös zászló egy darabjára”, a nyakkendőre esküsznek az úttörők egy ávósról elnevezett iskolában. Van azonban valaki, aki velünk maradt, bár nagy fájdalommal kísértük utolsó út­jára: Raffai Sarolta. „Össze kellene tarta­nunk, senkinek úgy, mint nekünk. Egyet­len fallá fogózni, anélkül kétszeresen sza­bad préda vagyunk . .. Mindenki követ­kezmény nélkül belénk marhat... Mi hi­báztuk volna el? Nem, ezt nem mi.” (Egy­­szál magam) Várjuk a minisztert. Kérdések és kéré­sek özönével. Talán bírálhatunk is, hisz’ - régi igazság - meg kell hallgatni az alulról jövő bírálatot. Pedagógusok vagyunk. Ma­napság tőlünk mélyebbről nem jöhet ja­vaslat, bírálat. Lakatos László 1990: már nem „az árta(t)lanság kora”!

Next