Kiskunmajsa - Bácskapocs, 1990 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1990-01-09 / 1. szám
„NEM SZERESSÜK AZ ELFERDÍTETT DOLGOKAT!” Az önkéntes adja, az MSZMP könyveli Meglehetősen lehangoló, hogy az olyan humanitárius cselekedetekből, mint amilyen az önkéntes véradás, egyesek politikai előnyöket kovácsolnak. A közelmúlt tragikus romániai eseményei minden jóérzésű emberben felébresztették a segítő szándékot, ki-ki adott, amit tudott, tehetsége szerint. Sorra jelentek meg a felhívások, a különböző pártok, szervezetek tájékoztatták a tagságot, a szimpatizánsokat, a „függetleneket”, hová forduljanak az adományokkal, a pénzzel. Természetesen szükség volt (van!) vérre is. A Kecskeméti Városi Televízió képújsága folyamatosan közölte a véradásra szóló felhívásokat, december 27-ei számában pedig a megyei napilap is. Az MSZP-ét és az MSZMP-ét. Miért baj ez - kérdezheti bárki, joggal. Hiszen nemes ügyet szolgáltak. Na de, az már enyhén szólva gusztustalan, ahogy az eredményes akciót az MSZMP kecskeméti városi szervezete a saját sikereként elkönyvelve veri nagydobra, a Petőfi Népe december 30-ai számában. Kisajátítva magának az összes véradót, aki az ominózus napokon megjelent az állomáson. Mert hogy Kecskeméten csak egy helyen lehet vért adni . . . Sérelmezik ezt azok, akiknek saját ötletként villant az agyukba a véradás gondolata. Még inkább azok, akik - mint egy nem névtelen olvasónk írta - un szimpatikus gyülekezetnek tartják az MSZMP-t. Milyen alapon ékeskednek tehát mások tollával? Milyen jogon kovácsolnak politikai tőkét olyan polgárok érdemeiből, akiknek távolról sincs közük az MSZMP-hez? A Móricz Zsigmond utcai véradó állomáson az égvilágon senki sem kérdezte az önkénteseket: kiknek a színében és bíztatására jelentkeztek. Dr. Borka István vezető főorvos sem tartja tisztességesnek, hogy politikai pártok küzdőterévé teszik az egészségügyet. Alapállásunk, hogy nem nézzük, ki kapja majd a vért: román, magyar vagy szekus, s természetesen azt sem, ki adja, mármint ami a politikai hovatartozását illeti. Minden jószándékú ember segítségére szükségünk van. Itt nem is tudakolta senki, hogy a véradó milyen pártállású. Karácsony első napján egyik orvos kollégám keresett telefonon, hogy az MSZP közzétenne egy felhívást. A legalkalmasabb időpontok iránt érdeklődött. Személy szerint engem azóta egyetlen párt képviselője sem kérdezett a véradók számáról. Ügyelnünk kell arra, hogy az önkéntesek hozzáállása ne változzon. Az effajta megnyilatkozások nem használnak nekünk. Megvetendő dolognak tartom, hogy a véradást a választás előtti csatározások eszközének tekintik. Ne éppen a mi ügyünk essen ennek áldozatul! Dr. Szűcs Miklós, röntgen főorvos telefonon elmondta, hogy ők nem számolták, hányan adtak vért az MSZP „nevében”. Bennünket is fölháborít, hogy az MSZMP a saját sikerének tekinti az akciót. Egyébként, nem akarjuk kommentálni a dolgot. Az MSZMP társadalmi munkása, Szénási László nem tartja magát kompetensnek nyilatkozni. - Konkrétumokkal nem tudok szolgálni - mondja. - A kampány alulról jövő kezdeményezésre indult. Tagságunk nyugdíjasokból áll, pénzük nincs, vérük igen. (Igaz, hogy csak 65 éves korig lehet vért adni! - K. E.) Az első három napon a véradók nyilván az MSZMP sugallatára keresték föl az állomást. Mi ezt a sikert nem akarjuk kisajátítani. Ez ügyben nem kért tőlünk információt senki. - Hogyan vélekedik akkor a Petőfi Népében megjelentekről? - Nem olvasom, nem pazarlom rá az időm. Később egyébként lesz itt más, aki érdemben tud nyilatkozni. Később. Hívom megint a Budai utcai pártházat. A nagy keservesen bemutatkozó úr, Mihalik Ferenc kerek-perec közli: - A Bácskapocsnak nem nyilatkozunk. (Ezt Szénási úr bizonyára nem tudja! - K. E.) Lehet, hogy később, majd ha elbeszélgetünk, s írásban kikötjük, miről írnak. Mi ugyanis nem szeressük az elferdített dolgokat! Mit mondjak? Mi sem szeretjük. K. E. PÁLYÁZAT A HÉT SZLOGENJÉRE! Nettó 300 forintot fizetünk minden héten a legfrappánsabb, legszellemesebb, kvázijelmondat beküldőjének. (Bácskapocs, Kecskemét, Szabadság tér 1/A) A téma kötetlen, fő, hogy aktuális legyen, rövid és találó. A hét szlogenje: :1 (Indításként, saját kútfőből) OCSAI PEDAGÓGUS: „Tőlünk mélyebbről nem jöhet bírálat” Állítólag Kalocsára is ellátogat dr. Glatz Ferenc művelődési miniszter. „Ha jön, hát jön - mondja egy idős tanító én gyerekkoromban kisbéres voltam, azóta kis béres vagyok, ki tudja, hány miniszter alatt”. Miniszter Úr! Vegyes érzelmekkel fogjuk üdvözölni Kalocsán. Emlékeztetnünk kell Önt arra, hogy számos elődjének számtalan nagyszerű gondolata bukott meg a magyar ugaron, az elmúlt évtizedekben. Fájó nosztalgiával tudjuk csak tanulmányozni, milyen szépen indult az iskolareform 1947-ben, a Köznevelési Tanács gondozásában. Hová lettek azóta Nagy Öregjeink? Sokan külföldre menekültek, mert a felszabadulás helyett új diktatúra lett úrrá itthon. Mások börtönbe kerültek, a szerencsésebbek csak hallgatásra ítéltettek. Kitűnő professzoraink tanítása helyett befogadtuk Jeszipov-Goncsarov-Kairov pedagógiai elméletét. Nyakatekert „szocialista” dialektikával internacionalista jó magyar hazafiakat próbáltunk nevelni. Közben a pedagógiánk borzalmas lejtőre került. A pálya presztízse destruálódott, a társadalom elvesztette hitét az iskolában. A ránk szakadó politikai és gazdasági csőd miatt a hangzatos jelszavak prostituálták a valódi nemes elméleteket. Eredmény: élen állunk a gyerekkori betegségekben, öngyilkosságban. A 18 év alattiak mintegy harminc százaléka neurotikus bajokkal küszködik, legalább százötvenezer a veszélyeztetett fiatalok száma. Félelmetesen nő a fiatalkorú bűnözés. Az utóbbi harminc évben több mint négymillió terhességmegszakítás történt. Döbbenetes az ideg- és elmebeteg fiúk és lányok száma. Jó nevű iskolákat szüntettek meg kényszerrel, nagyszerű tudósok hagyták el a pályát. Kalocsán tanító- és óvónőképző intézeteket számoltak fel, hogy majd képesítés nélkülieket dobjanak be a „mélyvízbe”. Pedig jöttek a jelzések! A szakma szegényedett, elvesztette vonzását, egyszerűen megszűnt családfenntartó foglalkozás lenni. 1975-ben Háber Judit (Szociológia, IV. szám) meglepő őszinteséggel mutatott rá: a pályát elhagyó nevelőkből szenvedéllyel tör elő a személyük és szakmájuk vonatkozásában megfogalmazott panasz. A morális és anyagi elismerés hiánya viszonylag egységes csoporttudatot hozott létre, aminek „domináns eleme a társadalom lebecsülésének tudatosítása és igazságtalanként való elutasítása.” Igen, ez a szegénység szülte egység: megjelent a hobbizó, másod- és harmadállást vállaló, „kérges kezű”, szabad időben munkát vállaló tanár, egyetemi végzettséggel. Tudomásul vesszük, hogy voltunk és leszünk a nemzet napszámosai. De azért már mégse kelljen harcolni, hogy becsüljenek is bennünket úgy, mint egy napszámost! Aki erre ráfizet: az iskola és a gyerek. Nem ritka jelenség a túlérzékenység, a perspektívátlanság, a kiszolgáltatottság érzése sem. Ez főleg azokat sújtja, akik munkájukat hivatástudattal akarják végezni. A tanítás és nevelés megszűnt alkotó elfoglaltság lenni; a nevelők az utasítások végrehajtóivá degradálódtak. A felügyelők és igazgatók a hierarchia sajátos diktatúrájával a beosztottakra kényszerítik elképzeléseiket. Az értékelésben pedig fő szempont (volt?!) a jól végzett mozgalmi és pártmunka, legkevesebbet számított az, hogy mit tudnak a gyerekek. És az a bizonyos „személyi anyag” - igen, a „káderlap”?! Sokan már húsz éve nem látták. Te jó ég! Mi lehet abban?! Felügyelők és igazgatók jöttek és mentek. Sokukról kiderült: már régen el kellett volna kergetni őket a pályáról. Hányan végezték dicstelenül, az általuk írt minősítés mégis maradt! Miniszter Úr! Kik és mikor vizsgálják felül a lebukott apparátcsikok által szült, kétes értékű minősítéseket? Miért nem adják oda legalább a nyugdíjba menőknek? „Alkotóik” talán attól félnek, hogy az érintetteknek nem lesz nyugtuk még a sírban sem? Mikor lesz vége egy önmagát túlélt, de még mindig élni akaró diktatúrának, melyben eleve elbukott, aki megtagadta a gondolkodás nélküli szolgalelkűséget? Tudjuk, ott tartunk, amit Illyés Gyula megjósolt: „Eljön az idő, mikor emlékezni bátrabb dolog lesz, mint előre tervezni”. Emlékezni már tudunk és merünk. De jaj annak a generációnak, melyet hitehagyott emberek próbálnak hitre nevelni. Keserű sorstragédiák várhatók, ha szétrobbantjuk a családot. Ha az anyát elvesszük a gyerektől, mert előbbi belekényszerül a nagy társadalmi taposómalomba. Mikor értjük meg saját gyermekeinket, hisz „olyan is egyedül érzi magát, akit ugyan sokan szeretnek, de nincsen, aki számára ő a legkedvesebb”. (Anna Frank) A nevelők is sikerrel „átnevelődtek” - ugyan mit veszíthetnek? Ez a demoralizált réteg félelmetes egység lehet mindennel és mindenkivel szemben. A leghatásosabb fegyver van a kezében: a jövő nemzedéke. Vigyázat, közülük is lesznek nevelők, a pedagógia megszállottjai! Mivel indítjuk őket? Mi lesz belőlük? Konzervatív? Szocialista? Fehér vagy vörös? Hogy ússzák meg ezt a nagy nemzeti káoszt? Óvatosak lesznek és álszentek? Rájönnek, hogy térdelve inkább előre lehet jutni, mint állva? Mert: „A ház összeomlott, de a kulcsát kézről kézre adják. Aki nem tartja a kulcsot használhatónak, vagy látni akarja a házat, az megbízhatatlan” (Ernst Fischer). Talán együtt, egy jobb korszakban megújulva még a nevelői pálya is vonzóbb lesz. De ne feledjük Gárdonyi Géza intelmeit: „Lehet, hogy Jézus Krisztus is tanító volt. De nem volt magyar néptanító. Ha annak kellett volna lennie, sohasem jött volna le a mennyek országából.” Itt élünk Bács-Kiskunban. Legyökereztünk. Tűrjük, szenvedjük a megye szuperlojális beállítódását, szolgálatkészségét a „kormányzópárttal” szemben. Ide minden késve érkezik. Itt „erkölcstelen” a pedagógussztrájk. Innen kitiltatott Tompa László népművelő műsora Tamási Áronról. Itt segítették halálba Zám Tibort, a Tanya bejárójával együtt. Még a „vörös zászló egy darabjára”, a nyakkendőre esküsznek az úttörők egy ávósról elnevezett iskolában. Van azonban valaki, aki velünk maradt, bár nagy fájdalommal kísértük utolsó útjára: Raffai Sarolta. „Össze kellene tartanunk, senkinek úgy, mint nekünk. Egyetlen fallá fogózni, anélkül kétszeresen szabad préda vagyunk . .. Mindenki következmény nélkül belénk marhat... Mi hibáztuk volna el? Nem, ezt nem mi.” (Egyszál magam) Várjuk a minisztert. Kérdések és kérések özönével. Talán bírálhatunk is, hisz’ - régi igazság - meg kell hallgatni az alulról jövő bírálatot. Pedagógusok vagyunk. Manapság tőlünk mélyebbről nem jöhet javaslat, bírálat. Lakatos László 1990: már nem „az árta(t)lanság kora”!