Kiskunmajsa - Új Kun-Majsa, 1989 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989-01-06 / 1. szám

II. ÉVFOLYAM 1. SZÁM E 1989 E­ lbúcsúztunk a múlt esztendőtől, ami igen moz­galmas-viharos volt itt, Kiskunmajsán és kör­nyékén is. A városi jogú település tavaly is föliratkozott egy olyan országos névsorba, amit nem a csendes-lendületes építkezéssel, hanem in­kább a lármás zűrzavarkeltéssel lehetett jellemez­ni ilyen, olyan, meg amolyan okok és kevésbé in­dokok miatt. Fölösleges a megtörténteken rágódni, úgy is, hogy fölsorakoztatva az elért eredményeket valamiféle el­lensúly­zópontként, meg úgy is, hogy fölemleget­ve, egymás szemére vetve az egyéni vagy kollektív hibákat, hiányosságokat, egyszóval negatívumokat. Még akkor sem célszerű, mert felesleges ezeket ra­­gozgatni, magyarázgatni, ha az előbbiekből is, s az utóbbiakból is volt bőséges példa, mert nem vinne előbbre semmit, így a meglevő tanulságokat levon­va kell az idei év elé néznünk. Először is kezdjük a legfontosabbal és országos általánossággal: mindennapi életünk színvonala sajnos a legnagyobb törekvések ellenére sem éri el a múlt esztendejét. Továbbra is és mélyebben nyo­maszt bennünket gazdasági helyzetünk, nyomaszt a növekvő infláció és nyomaszt az állampolgár zse­bének legmélyébe is belenyúló adózás, s ne is so­roljuk tovább terheinket. Vagyis: nem lehet külö­nösebb okunk a derűlátásra. De mindez nem lehet indoka a csöndes begubó­­zásnak, cselekvés-visszafogásnak. Tehát beszélni, vi­tatkozni és ezek szellemében dolgozni kell mind­annyiunknak ahhoz, hogy majdan kilábaljunk a je­lenlegi válságból. S ezt fel kell vállalnia az ország bármelyik részében, így Kiskunmajsa és környékén élő állampolgárnak is, mert egyetlen ember sem le­het közöttünk passzív szemlélődő. Azért nem lehet­­ senki közömbös kívülálló, mert noha egy hosszúra­­ nyúlt hibás gazdaságpolitika idézte elő az ország jelenlegi helyzetét, beleértve a tizenhétmilliárdos adósságállományunkat, de végtére is ezt felélte az egész ország, ideszámítva egyformán a soproni, a nyíregyházi, a békéscsabai, a kiskunmajsai, meg a környékbeli lakosokat is. Tehát vállalnunk kell a törlesztést egyformán, mert a tőlünk ugyan függet­len hibákkal kapott pénzt egyformán vagy megkö­zelítően egyformán költöttük el. Vállalni kell az egymással való párbeszédet, vitát és cselekvést. Miért mondom itt ezt másodszor is? Mert nagyon szükséges e tájon is, s megindoklom okát. Több tes­tület — s most itt nem az a lényeg, hogy milyen tes­tület — tanácskozásán is részt vettem az elmúlt időben. Őszintén szólva csalatkozással. Az egyiket a testület tagjainak többsége otthagyott félidőben, a másik vita nélkül befejeződött, a harmadikon egy olyan álvita kerekedett, amiből a résztvevő azt sem tudhatta meg, hogy egy salgótarjáni, ózdi, hódmezővásárhelyi vagy zalaegerszegi tanácskozá­son üldögél, mert olyan általánosságokról szóltak a résztvevők, holott Kiskunmajsa és környéke gond­jai, problémái, mindennapjainak, jövőjének alaku­lása szerepelt a napirenden. Elkeserítő volt mind­ezt hallani-tapasztalni, de azért ne rántsunk kar­dot a tanácskozások résztvevőire. Országosan és itt is most tanulgatjuk a demokráciát, annak elemeit, megnyilvánulásait, ami egyelőre inkább a folyosó­kon, kávézókban gyakoroltatik, s ott megreked. Tovább kell jutni ebben is, egészen a tanácskozó­­termekig, ahol konkrétan, ha szükséges személyre szólóan és jobbító szándékkal mondják el a bírá­latot, a kritikát, s a véleményt, ötletet a megoldás­ra. Ennek megtanulására, gyakorlásának elkezdé­sére, nincs sok idő. És vannak, akik tudják, isme­­rik ezt, s aki szavára oda kell figyelni. másik lényeges szempont: a közös cselekvés. Ennek is nagy hangsúlyt kell kapnia. Mert többen mondogatják, hogy a különböző szin­teken már túl sok a beszéd. Beszélünk és beszélünk Pesten, a Parlamentben, a Központi Bizottságban, a Politikai Bizottságban, a megyei szerveknél, itt, helyben Kiskunmajsán. Az, hogy beszélünk közös dolgainkról nem baj, sőt szükségszerű, különösen most, e helyzetünkben. De az már baj, hogy ennek arányában még mindig nem teszünk dolgaink vég­zésében eleget. S ezt is várja tőlünk az idei esz­tendő. Talán kesernyésre sikeredett eme újévi köszön­tő helyett íródott cikk. De nem baj, tudatos volt, ugyanis nehéz úgy boldog új évet kívánni, ha tud­ja az ember... Tarnai László MEGJELENIK A HÓNAP ELSŐ PÉNTEKÉN ® ÁRA: 6 Ft KISKUNMAJSA, 1989. JANUÁR 6. jAZ ELVONÁSOK MEGÖLIK AZ ÁGAZATOT Borban a (gazdasági...) „Borozgatánk apámmal,/ Ivott a jó öreg,/ S a ked­vemért ez egyszer/ Az Isten áldja meg”. .. — Petőfi Sándor sorai a borozgatást a meghittséggel hozzák egy fedél alá, a meghittséget, mely két ember kapcsola­tában sok mindent eleve meghatározhat, a rokoni kapcsolatoktól függetlenül. A jó öreg korcsmáros, Pet­­rovics István nagyon jól tudta, mivel lehet elsőszü­lött fiát szóra bírni a bor erjesztette hangulattal, melynek valóban szerves tartozéka a meghittség. S megszületett a vers. Melynek egyik örököse minden vonatkozásban a mai Bács-Kiskun megye. Petőfi mai népe (ezt senki sem tagadja) borkedvelő, mert bortermelő. A sorren­det akár megfordíthatjuk, akár beékelhetünk egy jel­zőt, a lényegen nem változ­tat. Első soraimban, Petőfi kapcsán a meghittségről ejtettem szót. Nos, ennek a nagyszerű emberi érzés­nek a gazdasági vetületéről szó sem lehet manapság Bács-Kiskun megyében a bortermelők körében — sok-sok csetepaté után egyelőre (úgy tűnik) meg­merevedett a frontvonal a termelők és felvásárlók kö­zött. Jelezvén: a bor leg­újabban valamilyen gaz­dasági igazság hordozójává nőtte ki magát, csak oda a kell figyelni és lefejteni azt bizonyos igazságot... Mely műveletet a legaján­­latosabb szakemberek se­gítségével elvégezni. A bor kényes termék, a vele kap­csolatos igazság sem lehet különb — nagyon illik pá­tyolgatni, ügyelni, nehogy féligazságot szüljön a nagy akarás... Kiskunmajsán erre vál­lalkoztunk. A Jonathan Mgtsz borá­szati üzemágazat vezető­je Kovács Sándor. Ritkán jár a titkárságon, most — sze­rencsémre — ott kapom, kezében egy táviratot lo­bogtat, nem a várt hírek­kel; ők szállítanak, a meg­rendelő pedig sok alka­lommal bizony a szalma­szálba is kapaszkodik, csak valamiképpen sikerüljön elodázni a fizetést... — Még mielőtt kérdezne, néhány lényeges tudnivaló­ra felhívnám a figyelmét. A szőlőtermelőket immár harmadik éve folyamatos fagykár érte. S a negyedik esztendő sem ígér sok jót. A novemberi fagy előreve­títi a maga kártételét. Azt nem is részletezem, hogy elsősorban a minőségi faj­tákat éri baj.­­z Irsai Oli­vérünk az első számú áldo­zat, de a Rizling Szilváni is megszenvedte az időjá­rást. Ilyen körülmények között merült fel mintegy száz hektárnyi szőlő kivá­gásának a gondolata. — ... S gondolom, egy­úttal az újratelepítésé is... — E vonatkozásban a mostanra, a nyolcvanas évek végére kialakult hely­zet a mérvadó. Tulajdon­képpen várhatnánk gazda­ságilag kedvezőbb körül­ményekre is, de félő, hogy csappan a termelői kedv, s szerintünk kár lenne par­lagon hagyni a majsaiak szakmai tudását. Lényeges szempontnak tartom, hogy a parcellákat minél köze­lebb vigyük az emberekhez. Most már mindenki szá­mára nyilvánvaló: az idő­járás viszontagságait csak a termelői tényező tudja el­lensúlyozni. .. Erre kell ráépítsük a magunk szá­mítását. Oly módon, hogy az embereink is elégedettek legyenek. — Jelenleg mennyit tesz ki a részes művelés? — Háromszáz hektárt. Ugyanannyi a közös tele­pítésünk a pincegazdaság­gal. Az utóbbi időben csendben megosztozunk a veszteségeken... így „fog­juk” egymást... A tagság szőlőjét november közepé­ig kifizettük, 9—10 forint/ kilogrammos áron. Tagsá­gunk, talán a tárolótér hiá­nya miatt, nem foglalkozik a borral, mint a soltvadker­­tiek vagy kiskőrösiek. — Eszerint a gazdaság „fölözi” le ebben a hely­zetben a borászat előnyeit? — A látszat csal. De még mennyire... A termelői adó 15 százalék. A forgalmi adó 25 százalék. A kereskede­lem a maga árrését soha­sem a termelők ínyére ál­lapítja meg. Összességében: míg mi maximum 30 forin­tot kapunk a borért, addig a fogyasztó legalább ötvenet fizet érte — de nyugodtan számíthatunk többet is. — No és a kivitel? — A piac ilyenkor, év végén élénkül meg. Csak reménykedünk. Az export eddig még sohasem hazud­tolta meg rapszodikus vol­tát. Miért pontosan most tenné meg? — Saját erőre nem tá­maszkodhatnak? Mibe ke­rülne ez? — Negyvenmilliós nagy­­beruházásba. Enélkül nem tudunk távlati elképzelést kialakítani. S tovább vi­seljük a termelés minden kockázatát. Végeredmény­ben mint szakember soha­sem azt csinálom, amit szeretnék. Jobban ki va­gyok szolgáltatva, mint a szőlőtőke az időjárás kény­szerének. Az elvonások megölik az ágazatot. Még­is, miben látom a kiutat? Elsősorban a belföldi fo­gyasztói igény alakításáért tehetnénk sokat. Az export bővítése pedig a technikai háttér rendbetételével kép­zelhető el. Ha tíz éven be­lül rendeződnek a dolgok, talán van lehetőség jelenle­gi ellentmondásos helyze­tünk meghaladására... * A kecskeméti borgazda­sági kombinát kiskunmaj­sai üzemegységének Már­ton József a vezetője. Ap­jától örökölte a szakmát, a munkahelyet... Látásmód­ját az utóbbi húsz eszten­dő alakította ki. — Homokon 40—50 má­zsát termelni — ráfizetés. Legalább 70—80 mázsa kel­lene. Lényegében a kevé­sért is megkínlódik a ter­melő, mi pedig olcsón vá­sároljuk fel a szőlőt. A mi konkrét helyzetünkben ez nem terheli a termelőkkel kialakított kapcsolatainkat. Ezt az évtizedek alakítot­ták, mindkét fél javát szol­gálja. Véleményem szerint egy huszárvágással lehetne megoldani a felgyülemlett gondokat. Sajnos, ez nem a pénzügyi szakemberek, ha­nem a termelők malmára hajtaná a vizet. Lényegé­ben arról van szó, hogy a szőlészeti és borászati ága­zat egyesítésével felszámol­nánk a jelenlegi áldatlan állapotot, mely a szőlésze­tet egyértelműen vesztesé­gessé, a borászatot pedig nyereségessé teszi, így egyesülve, az érdekek kö­zös nevezőre jutnának. Együtt sírnánk, együtt ne­vetnénk. .. Az is igaz, ak­kor az elvonások mértékét csökkenteni tudnánk a ter­melés javára... * Márton József megadta két termelő címét is. Útra­­valóként pedig jelezte: a véleményüket kezeljem mérvadó tényként. Nos, a helyzet mást diktált. Kiss József a gyümölcsösben dolgozott, s mint felesége jelezte, estig nem is várja haza... Molnár Benjámin is a szőlejére gondolt — trágyát szerezni és szállí­tani indult otthonról az idős férfi... Nos, vélemé­nyek helyett a „tettek me­zejéről” van alkalmam je­lezni a termelői hozzállás­­minőségét — amellyel, s ez nyugodtan lehet jelen írá­sunk „eszmei mondanivaló­ja”, nem érdemes packáz­ni. .. P. S. Félmillió pár cipőtalp Az elmúlt évben a Kiskunfélegyházi Kiskun Cipő­gyár jászszentlászlói telepének hatvan dolgozója félmil­lió pár cipőtalpat készített. A főként nőkből álló kol­lektíva korszerű gépeken dolgozik. A gyár tavaly új üzemcsarnokkal bővítette a jászszentlászlói telepét.

Next