Szekszárd - Családunk, 1999 (5. évfolyam, 20-22. szám)

1999 / 20. szám

z CSALÁDUNK Búcsú Merk Mihály atyától „Mindenki mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek”­.Kor. 9,22-23. Tegnap gyors lábakon járt a szomorú hír: Merk atya meghalt. Elárvult a Szent­lélek plébánia, gyászol a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye, a család. Veszte­ségünket kellene hangoztatnunk, de ehe­lyett azért adunk hálát Istennek, amit ál­tala adott nekünk, a híveknek az egyház­nak... Ft. Merk Mihály, a Szentlélek egy­házközség plébánosa, tb. kanonok, 1942. október 13-án született, Szatmárnémeti­ben. Elemi iskolai tanulmányait az 5. sz. Általános Iskolában, a középiskolát a gyulafehérvári kántorképzőben, a teoló­giát ugyanott végezte. Isten szolgája, Márton Áron püspök szentelte pappá 1966. április 24-én. Gondviselőnk rendkívül mély lelkü­letű ifjúval gyarapította az egyház mun­kásainak a sorát. Segédlelkészként a Szent János apostol és evangélista (Hilde­­árda) templomban tevékenykedett. Plé­­ánosként előbb Nagybocskón (1969- 1973), majd Sárközújlakon (1973-1976), Szinfaluban (1976-1987), Mezőteremen (1977-1990) szolgált. Azt követően került Szatmárnémetibe, előbb a Szent Család plébániára (1990-1994). Amikor megnyílt a lehetőség arra, hogy a Szamos negyed 16-os lakótelepén templom épülhessen, magára vállalta az azzal járó kegyelmet is. Ha gondokat, terheket említenénk, maga tiltakozna a legjobban, hisz rendkí­vüli örömmel látott munkához, az alapá­sástól a szentelésig. Számára a fizikai megvalósulásnál is fontosabb volt a léle­­képítés, a közösségformálás. Ezt tette a Szentlélek plébánián, ezt tette mindenütt, ahol szolgálnia adatott. Isten kiváló szó­noki képességgel áldotta meg, karizmati­kus egyénisége vonzotta az embereket, a fiatalságot. Az általa vezetett lelkigyakor­latok eseményszámba mentek. Nagy­­nagy szeretettel ment mindenüvé, ahova hívták. Ám ő sem mentesülhetett az örök törvény alól: a gyertya, míg másoknak vi­láguk elfogy, maga is elég. De a világossá­­gt, amit ő gyújtott a lelkekben, őrzik a ívek, őrzik a fiatalok, akiket oly szeretet­tel karolt fel. Sosem kívánt számot vetni, mindig előre tekintett s újabb s újabb terveket szőtt. A dicséreteket elhárította, a temp­lomszenteléskor adományozott Tisztelet­beli Kanonok címről is hallgatott. Fiatal­jaiban, kikben oly sok öröme telt, a ke­resztény értékeket ültette el, bennük látta a jövő hitvalló keresztényeit, akik a kő­rengetegben valóban a Szentlélek fényé­ben élnek majd. A Kolping családban a keresztény családeszményt kívánta hir­detni, továbbörökíteni a morális értéke­ket az anyagiaktól megszédített, oly kö­zömbös világban. Az egyházközséget úgy tekintette mint egy nagy családot, amely­ben a házi áldás nemes eszményei való­ban eleven, meghatározó erőként működ­nek. Arról álmodott, hogy ki kellene adni egy olyan lapot, amely a szeretetről szól. Ezt szolgálta a plébániai kiadvány, ame­lyet híveivel szerkesztett és adott ki, a könyvnaptár, amelyet ugyanilyen céllal szerkesztett. Életműve maga a szolgálat, az Isten kegyelméből való harminchárom év, amelynek minden percét, sóhajtásnyi ide­jét egyháza, hívei lelki gondozására fordí­totta. Amit tőle kaptunk, az kifej­ezhetet­­len, tanítása, életpéldája itt marad, to­vább munkál mindazokban, akik ismer­ték őt. Paptestvérünk földi maradványait a Szentlélek templomban ravatalozzuk föl; lelki üdvéért szerdán 12 órakor mutatunk be szentmiseáldozatot; a templomból kí­sérjük a Szamos-híd melletti római kato­likus temetőbe. Irgalmas Jézus, adj neki örök nyugo­dalmat! A szatmárnémeti Püspökség (Szatmári Friss Újság 1999. január 26. kedd) Mi lesz bérmálás után? ... A bérmálás után jobban fogom szeretni Is­tent és mindent megteszek azért, hogy sze­ressek minden embert akár jóakaróm, akár rosszakaróm, mert Isten példát mutatott rá, hogy minden embert szeretnünk kell. Bér­málás után is fogok járni templomba, és min­den nap fogok imádkozni Istenhez. Ifjúsági hittanra is majd szeretnék járni. Nem szeret­nék azokhoz az emberekhez tartozni, akik miután megbérmálkoztak nem is tudják, hogy keresztény emberek. Mert vannak akik csak azért bérmálkoznak, hogy bérmaaján­­dékot kapjanak, és igy nem várnak krisztu­siba emberré. A Szentlélekkel együtt kell működni, azt kell várni a bérmálástól, amit a Szentlélek kínál: kegyelmi erőt a tanúságté­telhez. Aki mindezt nem akarja, az mihez kapjon Szentlelket? A bérmálás után szeret­nék életemmel és szavaimmal is tanúságot tenni az evangélium, a krisztusi út, igazság és élet mellett. Nemcsak magamért, hanem más emberekért is felelős vagyok, mivel a bérmálás szentségében a Szentlélek nagyko­rúvá tesz bennünket. Jauch Éva A bérmálás a nagykorúság szentsége. Én még sokszor nagyon is kisgyermeknek ér­zem magam és nem nagykorúnak. Az vigasz­tal, ami a Szentírásban olvasható: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem men­tek be a Mennyországba. Szívem tisztaságát, ártatlanságát gyermeki egyszerűségét szeret­ném bérmálás után is megőrizni. Ezért min­dig megválogatom a barátnőimet, de legjobb barátnőm mindig anyu marad. Hinni mindenek fölött Istenben,Jézus Krisz­tusban és a Szentlélekben, hűséges akarok maradni halálomig. Bízni, remélni az ő vég­telen jóságában és remélni mindenek felett. Koller Melinda ...Komoly feladatot kap mindenki, ki e szent­ségben részesül hogy saját élethivatásának megfelelően kiálljon hite mellett. Hogy majd egyszer egy kívülálló is meg tudjon külön­böztetni minket, keresztényeket, és ezen pél­da nyomán ők is vágyódjanak a krisztusi életre. Azonban sokan nem veszik komolyan küldetésüket. Elhitetik magukkal, hogy nem Isten szeretete az élet értelme, (pedig ez messze nem így van) Vajon miért? Csak egy­szerűen elszoknak Istentől? Vagy nincs elég idejük? Nem igaz! Mac Picard írja: „Az atomizált embernek nincs ideje, mert nincs szeretete. A szeretet és az idő összetartozik. A szerető ember meg­áll a másik ember és a dolgok előtt, és időt szán rájuk - és ez a szeretet.” Tehát csak sze­retnünk kell Istent és felebarátainkat és időnk lesz. Amit igazán szeretnénk, arra mindig van időnk. Én nem szeretnék az iménti csoportba tartoz­ni. A bérmálkozás után nem szabad eltávo­lodni Istentől. Sőt ellenkezőleg, éppenhogy közelednünk kell, mivel most már az Egyház „felnőtt” tagjai vagyunk. Célunk, hogy Isten szemében napról napra jobbak legyünk, mindig tanuljunk valami hasznosat az élet­ből. Továbbra is járni fogok hittanórákra, szent­misére, közösségbe. Imádkozni rendszere­sen is szeretnék. De hisz ez talán előtte is meg­volt. Akkor mi teszi különlegessé ezt az időszakot? A következőkben úgy kell élnünk, ahogy Is­ten parancsait betartjuk, és jót cselekszünk. Nem szabad őt megbántani, annak ellenére, hogy megbocsát nekünk, ahányszor elfordu­lunk tőle. „Büszkén vallom, hogy hívő vagyok, hiszek az imádság erejében,...” (G. Marconi) ________________________Novák Tulianna

Next