Szekszárd - Családunk, 2004 (10. évfolyam, 38-41. szám)

2004 / 38. szám

Z______________________CSALÁDIM_______________________ BESZÉLGETÉS MAYER_MIHÁLY MEGYÉSPÜSPÖKÜNKKEL Februárban ünnepi szent­misét tartott Szekszárdon Mayer Mihály püspök úr. Ekkor beszélgettem vele az ünnepelt évfordulóról, és az azóta eltelt időről. 15 éve az egyházmegye vezetője, milyen volt ez az idő? 15 éve vagyok püspök, de még nem 15 éve az egyházmegye vezetője. 1989 de­cemberéig itt voltam Szekszárdon. Ak­kor költöztem be a püspöki palotába. Nagyon érdekes volt ez az idő, ha csak az évszámokat is egymás mellé rak­juk. 1988-ban neveztek ki segédpüs­pökké, 1989-ben szenteltek püspökké, decemberben megyés püspök lettem, aztán jött 1990, ez volt a fordulat éve. Azt lehet mondani, hogy ekkor még az egyház a társadalmon kívül volt. Azt szoktam mondani: az első karácso­nyon még intézményektől alig kaptam üdvözletet, most pedig már alig tudok a rokonaimnak írni, és annyit kapok, hogy szelektálnom kell. Ez pedig jel­zi, hogy a püspök bekerült nem csak a társadalmi szervezetek közé, hanem a társadalmi életbe is. Abból a státusz­ból, hogy valaki plébános majd segéd­püspök, utána pedig az egyházmegye vezetője, meg lehetett élni azt, hogy a püspöknek már társadalmi felelőssé­ge is van. Jelzi azt, hogy a kilencvenes évek után kellett megalapítanunk a különböző intézményeket, elsősorban iskolákra és szociális otthonokra gon­dolok. Legtöbbször így szokták az egy­házat értékelni és minősíteni, mennyi intézménye van, pedig ha azt mondjuk, mennyi intézménye van, azt kell mon­danom, a plébániák is azok. Akkor pe­dig legalább kétszáz intézménye van a pécsi egyházmegyének, noha csak 98 papja, így egy papnak esetleg több plé­bániát is el kell látnia. Sokan nem tudjuk, hogyan neveznek ki valakit püspökké. Ez nagyon érdekes. A Vatikán ide kül­dött egy egyszerű verbita papot (Bu­­kovszkit), aki később Bukarestben nuncius is volt. Ekkor Cserháti püspök úr behívatott 15 papot és nekünk kel­lett információt írni a jelöltekről, az volt a feltűnő, hogy a jelölteknek csak négyről kellett írni, a többieknek pedig ötről. Mindjárt kiderült, kik vannak közöttük: négy pécsi plébános és egy vidéki, én, aki a legkevesebb eséllyel in­dult. Milyen volt elkerülni Szek­­szárdról? Kineveztek püspökké, püs­pöknek fölszenteltek, ekkor már tudni lehetett, Cserháti püspök úr elérte a nyugdíj­­korhatárt. Ezt Szekszárdon lassan fel kellett dolgoznom, nagyon pozitív volt, hogy itt maradhattam egy ideig, így nem rögtön kellett beköltözni Pécsre. Mit jelentenek ma a szekszárdiak? A püspök is úgy van, mint egy jó édes­apa, mindegyik gyerekét szereti, és ha mindegyiket szereti, meg tudja mon­dani, melyiket miért szereti. Ott, ahol mint plébános vagy káplán működtem, azok is nagyon kedves helyek. Azok a plébániák, amiket később ismertem meg bérmálások, egyházlátogatások alkalmával, azok is szívemhez nőttek. Az, hogy Szekszárdról kerültem be, és a szekszárdi hívek mellém álltak, ez az, ami egy kicsit nagyobb súlyt ad a töb­bieknél. Mi volt az évek alatt a legszebb élmé­nye? Ezt nem tudnám megmondani. Annyi élmény volt és annnyi pozitív élmény, hogy nem tudnám kiemelni, melyik volt a legszebb vagy a legkeservesebb. Az ilyen évfordulók és ezek megün­neplése mindig a legszebb események közé tartoznak. Van, amit másként tenne, ha lehetne változtatni? Biztos. Az ember érik, és mint minden ember, a püspök is bizonyos tapasztala­tokat szerez, ezek jelzik azt, hogy más­képpen lát dolgokat az egyházmegyé­ben, a plébániákon, és amit másképpen lát, azt biztosan másképpen tenné. Ha ezekkel a tapasztalatokkal indulhattam volna a 90-es években, egy-két dolog­ban diplomatikus lettem volna, más dolgokban pedig következetesebb. Mi volt akkor és mi ma a legfontosabb kérdés az egyházmegyében? Annak idején az volt a legfontosabb, hogy az egyház megint helyet kapjon a társadalomban. Ne uralkodni akar­jon, hanem szolgálatot lásson el, és ez a szolgálat elsősorban Isten felé vezető le­gyen. Nagyon sokan nem értették meg ezt, mert az elmúlt évtizedek történe­lem­könyvei másképpen manipulálták őket. Az egyház szolgálatát uralom­nak tekintették, és ezért fenntartással voltak vele szemben. Most eljutottunk oda, hogy Magyarországon 136 elis­mert vallás van, és ezeket a kis vallási csoportosulásokat mind egy név alatt gyűjtik: egyház, vagyis aki összeteszi a kezét, és imádkozik, az már annak számít. Nem tudják megkülönböztetni és elválasztani egymástól a történelmi egyházakat és ezeket. A mai időben, az egyházat csak a teljesítménye szerint akarják értékelni, a külső teljesítmé­nye alapján és nem a belső tartalmá­ért. Ezért a külső teljesítmény mindig azt jelenti, mit tesz az ember - a belső tartalom - az emberi méltóság, Istentől ered. Ebben a kevert világban van ma a legnagyobb kihívás. Az utolsó kérdésem az lenne - mivel én is fiatal vagyok - mit üzen az ifjú­ságnak? Az ifjúságnak csak azt tudom üzenni, ami a püspöki jelmondatom is: A mi örömünk az Úr. Sok mindent próbál­nak elénk rajzolni, manipulálni min­ket, ha talpon akarunk maradni, nem szabad a tekintetünket elfordítani Jé­zus Krisztusról és mindig látnunk kell, hogy Jézus az út, az igazság és az élet. Keller Kata ÉJSZAKAI LEERESZTETT Lassan hagyománnyá váló éjszakai tú­rára gyűlt össze egyházközségünk kis közössége. Az enyhe tavaszi éjszakában, csillagos égbolt alatt évről-évre szinte ugyanazok az ismerős arcok üdvözölték egymást. Nem akármilyen túra kezdő­dött, az Úr Jézus keresztútját jártuk végig a Szekszárd körüli dombokon. Gyerekek, fiatalok és lélekben fiatalok vágtak neki a nehéz terepnek, hogy valamiképpen kivegyék részüket Jézus gyötrelmes ke­resztúti szenvedéséből. A Remete kápolnából, plébános atya vezetésével indult több, mint 30 fős cso­portunk. S hogy valami kézzelfogható hasonlóság legyen Jézus és a mi kereszt­­­utunk között, felváltva 2-2 ember vitte a fából ácsolt nehéz keresztet. A hos­­­szú, fárasztó emelkedővel kezdődő kö­ves út, később változatos földútba ment át, amelyen a stációknál megpihenve, mindig más valaki imáját és könyörgé­sét hallhattuk. A stációk között énekszó és 1-1 tized rózsafüzér hangzott a csen­des éjszakában. Messziről látszottak a város fényei, ahova 2 és fél óra gyalog­lás után érkeztünk vissza. A 12. állo­másra a Kálvária dombon emlékeztünk, ahonnan rövid úton ereszkedtünk le a Belvárosi Templomhoz. Az utolsó stáció után fáradtan, de szívünkben örömmel búcsúztunk egymástól, hogy jövőre újra vállalni fogjuk ezt az utat Jézus szenve­désére emlékezve. V.L.

Next