Szekszárd - Családunk, 2004 (10. évfolyam, 38-41. szám)
2004 / 38. szám
Z______________________CSALÁDIM_______________________ BESZÉLGETÉS MAYER_MIHÁLY MEGYÉSPÜSPÖKÜNKKEL Februárban ünnepi szentmisét tartott Szekszárdon Mayer Mihály püspök úr. Ekkor beszélgettem vele az ünnepelt évfordulóról, és az azóta eltelt időről. 15 éve az egyházmegye vezetője, milyen volt ez az idő? 15 éve vagyok püspök, de még nem 15 éve az egyházmegye vezetője. 1989 decemberéig itt voltam Szekszárdon. Akkor költöztem be a püspöki palotába. Nagyon érdekes volt ez az idő, ha csak az évszámokat is egymás mellé rakjuk. 1988-ban neveztek ki segédpüspökké, 1989-ben szenteltek püspökké, decemberben megyés püspök lettem, aztán jött 1990, ez volt a fordulat éve. Azt lehet mondani, hogy ekkor még az egyház a társadalmon kívül volt. Azt szoktam mondani: az első karácsonyon még intézményektől alig kaptam üdvözletet, most pedig már alig tudok a rokonaimnak írni, és annyit kapok, hogy szelektálnom kell. Ez pedig jelzi, hogy a püspök bekerült nem csak a társadalmi szervezetek közé, hanem a társadalmi életbe is. Abból a státuszból, hogy valaki plébános majd segédpüspök, utána pedig az egyházmegye vezetője, meg lehetett élni azt, hogy a püspöknek már társadalmi felelőssége is van. Jelzi azt, hogy a kilencvenes évek után kellett megalapítanunk a különböző intézményeket, elsősorban iskolákra és szociális otthonokra gondolok. Legtöbbször így szokták az egyházat értékelni és minősíteni, mennyi intézménye van, pedig ha azt mondjuk, mennyi intézménye van, azt kell mondanom, a plébániák is azok. Akkor pedig legalább kétszáz intézménye van a pécsi egyházmegyének, noha csak 98 papja, így egy papnak esetleg több plébániát is el kell látnia. Sokan nem tudjuk, hogyan neveznek ki valakit püspökké. Ez nagyon érdekes. A Vatikán ide küldött egy egyszerű verbita papot (Bukovszkit), aki később Bukarestben nuncius is volt. Ekkor Cserháti püspök úr behívatott 15 papot és nekünk kellett információt írni a jelöltekről, az volt a feltűnő, hogy a jelölteknek csak négyről kellett írni, a többieknek pedig ötről. Mindjárt kiderült, kik vannak közöttük: négy pécsi plébános és egy vidéki, én, aki a legkevesebb eséllyel indult. Milyen volt elkerülni Szekszárdról? Kineveztek püspökké, püspöknek fölszenteltek, ekkor már tudni lehetett, Cserháti püspök úr elérte a nyugdíjkorhatárt. Ezt Szekszárdon lassan fel kellett dolgoznom, nagyon pozitív volt, hogy itt maradhattam egy ideig, így nem rögtön kellett beköltözni Pécsre. Mit jelentenek ma a szekszárdiak? A püspök is úgy van, mint egy jó édesapa, mindegyik gyerekét szereti, és ha mindegyiket szereti, meg tudja mondani, melyiket miért szereti. Ott, ahol mint plébános vagy káplán működtem, azok is nagyon kedves helyek. Azok a plébániák, amiket később ismertem meg bérmálások, egyházlátogatások alkalmával, azok is szívemhez nőttek. Az, hogy Szekszárdról kerültem be, és a szekszárdi hívek mellém álltak, ez az, ami egy kicsit nagyobb súlyt ad a többieknél. Mi volt az évek alatt a legszebb élménye? Ezt nem tudnám megmondani. Annyi élmény volt és annnyi pozitív élmény, hogy nem tudnám kiemelni, melyik volt a legszebb vagy a legkeservesebb. Az ilyen évfordulók és ezek megünneplése mindig a legszebb események közé tartoznak. Van, amit másként tenne, ha lehetne változtatni? Biztos. Az ember érik, és mint minden ember, a püspök is bizonyos tapasztalatokat szerez, ezek jelzik azt, hogy másképpen lát dolgokat az egyházmegyében, a plébániákon, és amit másképpen lát, azt biztosan másképpen tenné. Ha ezekkel a tapasztalatokkal indulhattam volna a 90-es években, egy-két dologban diplomatikus lettem volna, más dolgokban pedig következetesebb. Mi volt akkor és mi ma a legfontosabb kérdés az egyházmegyében? Annak idején az volt a legfontosabb, hogy az egyház megint helyet kapjon a társadalomban. Ne uralkodni akarjon, hanem szolgálatot lásson el, és ez a szolgálat elsősorban Isten felé vezető legyen. Nagyon sokan nem értették meg ezt, mert az elmúlt évtizedek történelemkönyvei másképpen manipulálták őket. Az egyház szolgálatát uralomnak tekintették, és ezért fenntartással voltak vele szemben. Most eljutottunk oda, hogy Magyarországon 136 elismert vallás van, és ezeket a kis vallási csoportosulásokat mind egy név alatt gyűjtik: egyház, vagyis aki összeteszi a kezét, és imádkozik, az már annak számít. Nem tudják megkülönböztetni és elválasztani egymástól a történelmi egyházakat és ezeket. A mai időben, az egyházat csak a teljesítménye szerint akarják értékelni, a külső teljesítménye alapján és nem a belső tartalmáért. Ezért a külső teljesítmény mindig azt jelenti, mit tesz az ember - a belső tartalom - az emberi méltóság, Istentől ered. Ebben a kevert világban van ma a legnagyobb kihívás. Az utolsó kérdésem az lenne - mivel én is fiatal vagyok - mit üzen az ifjúságnak? Az ifjúságnak csak azt tudom üzenni, ami a püspöki jelmondatom is: A mi örömünk az Úr. Sok mindent próbálnak elénk rajzolni, manipulálni minket, ha talpon akarunk maradni, nem szabad a tekintetünket elfordítani Jézus Krisztusról és mindig látnunk kell, hogy Jézus az út, az igazság és az élet. Keller Kata ÉJSZAKAI LEERESZTETT Lassan hagyománnyá váló éjszakai túrára gyűlt össze egyházközségünk kis közössége. Az enyhe tavaszi éjszakában, csillagos égbolt alatt évről-évre szinte ugyanazok az ismerős arcok üdvözölték egymást. Nem akármilyen túra kezdődött, az Úr Jézus keresztútját jártuk végig a Szekszárd körüli dombokon. Gyerekek, fiatalok és lélekben fiatalok vágtak neki a nehéz terepnek, hogy valamiképpen kivegyék részüket Jézus gyötrelmes keresztúti szenvedéséből. A Remete kápolnából, plébános atya vezetésével indult több, mint 30 fős csoportunk. S hogy valami kézzelfogható hasonlóság legyen Jézus és a mi keresztutunk között, felváltva 2-2 ember vitte a fából ácsolt nehéz keresztet. A hosszú, fárasztó emelkedővel kezdődő köves út, később változatos földútba ment át, amelyen a stációknál megpihenve, mindig más valaki imáját és könyörgését hallhattuk. A stációk között énekszó és 1-1 tized rózsafüzér hangzott a csendes éjszakában. Messziről látszottak a város fényei, ahova 2 és fél óra gyaloglás után érkeztünk vissza. A 12. állomásra a Kálvária dombon emlékeztünk, ahonnan rövid úton ereszkedtünk le a Belvárosi Templomhoz. Az utolsó stáció után fáradtan, de szívünkben örömmel búcsúztunk egymástól, hogy jövőre újra vállalni fogjuk ezt az utat Jézus szenvedésére emlékezve. V.L.