Szekszárd - Családunk, 2007 (13. évfolyam, 50-52. szám)

2007 / 50. szám

13. évfolyam Ötvenedik szám • ZOM. Húsvét Il SZEKSZÁRDI KATOLIKUS KOHÁZKIZSÉO TÁJÉKOZTATÓJA Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek (jn 20.29) Hinni abban, ami van, ami itt van. A hit valamiképpen költőiség. Ál­landó harc azért az érzékenységért, amely által az ember kihallja a dolgok sistergését, a jelen áradó totalitásának csobogását. Hinni nem jelent mást, mint létezésünket megtapasztalva lenni. Nem nehezebb és nem kön­­­nyebb hinni annál, mint ahogy valaki a tésztájához visszatérve látja, megkelt, mert beletette a kovászt. A hit épp azt jelenti, hogy a kovász önmagától megkelesztette a tésztát. Nem kellett kívülről hatást gyakorolni a kovászra, hogy ugyan kezdje már el megkelesz­teni a tésztát. Megkelesztette, mert egész egyszerűen a kovász, önmagát adta. Megkelesztette, mert nem tud más lenni, mint önmaga, mert nem tud nem megkeleszteni egy tál tésztát. Ha nem kelesztette volna meg, nem lett volna kovász. Megkelesztette, mert kovász volt. A kovász működé­se önmagával azonos. Lényege, hogy megkeleszti a tésztát. Ha nem keleszti meg, nem kovász. Ha kovász, akkor nem kérdés, hogy megkeleszti-e. A hit egyszerűsége, titka a jelenlét fájdalmas egyszerűségében van. Csak itt kell lenni. Csak itt kell lenni a tész­tában. Fájdalmas, mert a tészta min­dig itt van, mindig visszajelzi, hogy kovászok vagyunk-e a számára. A tészta nem tud hazudni. Vagy megkel vagy nem. Ha nem kel meg, nem va­gyunk kovász. Ha megkel, kovász va­gyunk. Ebben az egyszerűségben épp ez a fájdalmas. Egy szelíd igen vagy egy szelíd nem. Ereje a szelídségében van: az igazság egyszerűségében van. Hinni azt, ami itt van. Hinni azt, ami épp itt van. Ez a boldogság. Végtelen keménységű szükség­­szerűséggel van jelen az, ami itt van. Elengedem az órámat és leesik a par­kettára. Persze nem az a hit, hogy ha­lott tárggyá válunk, mert egy tárgy valójában se nem halott, se nem élő. Mégis tiszta közvetlenséggel enge­delmeskedik annak, ami van. Mi, emberek lehetünk élők vagy halot­tak, mert nekünk el kell jutni ehhez az engedelmességhez. Az eljutás útja a hit. Bejárni életünket addig, hogy legyen. Eljutni a létig visszaérkezve az elindulási pontunkba, ahol még sohasem jártunk. Sohasem látott ott­honunk, sohasem látott hazánk az, amiért mindig is küzdöttünk. Bejárni életünket addig, hogy ne lehessen élet és megmaradjon az, ami mindig is megvolt, ami mindig is megvan, mert minden megvan. Annak terhével járni az utat, hogy nincs itt, valóban nincs itt, amíg nincs itt. Eljutni önmagunk valóságosan képzeletbeli határáig, ahol már csak kínkeservesen tudjuk tolni a jelent önmagunk előtt. És meg­maradni ebben a kínban. Szüntelenül megmaradni saját határunk kifeszülő tehetetlenségében. Lenni ott, ahol va­gyunk, ahova eljutottunk. Hinni azt, ami van. Mitől személyes mindez? Attól, hogy a saját határomban csak én le­hetek jelen. Egyedüllétem végpontján találkozok az Egyetlennel. Milyen jó tudni, hogy minden embertársam ki van téve saját egyedülléte végpont­jának átkozott áldásosságában an­nak, hogy az Egyetlen egész biztosan megjelenjen az ő számára! Átkozott ez az áldásosság, mert valóban, mert egészen egyedüllét. És áldásos, mert mindenkinek adva van azzal, hogy ő van, mert senki sincs megfosztva at­tól, hogy az Egyetlen megjelenjen neki. Átkozott és áldásos, fájdalmas és csodálatos. Épp úgy, mint amikor eltűnik az Egyetlen Emmauszban, pe­dig már éppen kinyílt a szemük. Igen, a hit titka az, hogy boldo­gok, akik nem láttak, és mégis hittek. Boldogok, akik megpillanthatják az Egyetlent, amikor eltűnik előlük, ami­kor eltűnik előttük. Micsoda öröm egy pillanatra látni, hogy tudván tud­va ugyanabban a pillanatban már semmit se lássunk abból, amit lát­tunk! Micsoda öröm szenvedélyesen futni az után a pillanat után, amely mindig előttünk járva mindig itt van! Amelyben épp elveszítjük, amit lát­hattunk, és megnyerhetjük, amit nem látunk. Fussunk, igen, fussunk illatod, elillanó illatod után! Fussunk tovailla­nó illatod után! Fussunk a többiekhez, hogy futásunk örömében találhas­sunk rá egymásra. Fussunk azokhoz, akiket elhagytunk, mert nem látva valóban nem láttunk. De végigjárva nincstelenségünket beköszöntött az Egyetlen, aki elment, valóban elment, de sohasem hagyott el minket, hanem itt maradt, hogy itt legyünk benne. Cseh Péter kispap A mai kor szentjei, könyörögjetek érettünk! 2005-ben a Belvárosi templom 200 éves évfordulójára készült el az Ir­galmas Jézus oltár többek között Pfaffné Edit közreműködé­sével, amelyet a pápai nuncius és a püspök úr áldott meg. Az oltár közepén az Irgalmas Jézus képe látható, alatta Fausztí­­na nővér ábrázolása és elsőszámú csontereklyéje látható. Az oltár két oldalán az üres keret belőlem előhozta azt az ötletet, hogy oda a mai kor szentjeit helyezzük el, hogy a ma emberének üzenjék azok, akik szinte kortársaink voltak, hogy lehet szentnek lenni. Ha nekik sikerült, nekünk miért ne menne? Az oltár közepén Jézus mint minden szentség for­rása, ahonnan árad a kegyelem, és a szentek közbenjárását kérve ráléphetünk mi is a szentség útjára. A festményeket Boromissza Zsolt festőművész alkotta, és a nagyböjt ideje alatt elmélkedtünk életükről és fokozatosan lepleztük le ké­püket az oltáron. Köszönet annak az Adakozónak, aki hozzá­járult a felmerült költségekhez. (A szentek arcképe és életük leírása a 2­3. oldalon, a teljes oltár a 8. oldalon látható.)

Next