Szekszárd - Családunk, 2010 (17. évfolyam, 64-68. szám)

2010 / 64. szám

! Folytatás az 1. oldalról Böjt az evésben és ivásban. A böjt nem­csak az élelemről való lemondást jelenti, hanem azt is, hogy a kenyeret nagynak tartjuk. Úgy vesszük, mint Isten aján­dékát, amikor csak kenyeret és vizet ve­szünk magunkhoz. Amikor az egész tes­tünket érinti ez a kevés étkezés, akkor önmagamat, az egész testemet adom oda a Jóistennek áldozatul. Ezeket a felsorolt böjti fegyelmeket együtt kell gyakorolni. Ha valaki elha­tározza, hogy ő ételben, italban böjtölni fog, de elfelejti a beszédben való böjtöt, nem lesz egyensúlyban. Együtt próbál­junk tehát egy egységben böjtölni a fül­lel, a szemmel, az ízleléssel, a beszéddel, a látnivalókkal. És sokkal könnyebb lesz akkor majd böjtölni a szó szerinti böjttel: ételben, italban. A böjttel és lemondással, valamint a mindennapi ima révén Istenben igaz békére találunk. Olyanok leszünk, mint akik szárnyat kaptak, és tudunk szár­nyalni a Jóisten felé. Ha tehát a böjt ilyen széles körben ilyen hatalmas eszköz, és benne élhetünk Istenben, miért ne hasz­nálnánk. Elgondolásom szerint az egy alaptétel, hogy én Istennek élő temploma vagyok. Bennem él a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A bennem lévő Szent­­háromságot kiszolgálom, hódolok neki, örömködök neki. A Szűzanya mai üzenete: komolyan kezdjetek el böjtölni. Csak így lesztek képesek arra, hogy minden rosszat fel­ismerjetek. Felismerjétek magatokban is a rosszat, és Istennek tudjátok szabadon átadni az életeteket. „Mert arra kérlek benneteket, mától kezdve komolyan böj­töljetek”. Amen. Lejegyezte: Visontai L. CSALÁDUNK VOLTAM IPOLYTÖLGYESEN! „Ezeket a gyermekeket szeretni és támo­gatni kell.” Én már voltam a Vakok Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthonban,­­Budán, a Mátyás király úton jó pár évvel ezelőtt. Az egy csendes gyermekotthon. Igen, láttam, és könnyes szemmel öleltem magamhoz őket. Szomorú látvány volt! Mindig az volt a „kívánságom”, hogy va­lahogy eljussak az Ipolytölgyesi Árpád­házi Szent Erzsébet szeretetotthonba. Elérkezett a várva várt idő, 2009. no­vember 14-e. Az egyik barátom kislánya ott van az intézetben. Reggel indultunk, és már 10 órakor ott is voltunk Ipolytöl­­gyesen. Nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak?! (Gyenge idegzetem végett is, én már 80 éves vagyok...) Akkor volt az otthon Szent Er­­zsébet-búcsúja. Ott már zajo­sabb az élet. Hal­mozottan fogya­tékosak intézete! De maga a látszat fájó és siralmas. Ennyi fogyaté­kos gyermek egy helyen? Sok, 150-en vannak. A folyosón van Szent Erzsébet szobra. Olyan vigasz­­talóan, szánalmasan néz az intézet gyer­meklakóira! A szívem a torkomban dobo­gott a gyermekek láttán. Sírni kezdtem. Nagy volt a készülődés, hiszen dél­ben érkezett a váci püspök, Beer Miklós atya. Ő celebrálta a szentmisét. Érdekes, ahogy megérkezett a tornaterembe - mert a kápolna kicsi lett volna. Hiszen a szü­lők, rokonok, testvérek, a vendégek, a sok kerekesszékes gyermek, alig fértünk el. Nagy ováció, lárma, de szeretet is fogad­ta a püspök urat! Az atya láttán, nagyon örültek, persze aki tehette - a másik része hallgatott. Könnyes szemű édesapák, síró édes­anyák. Bizony a meghatottságtól sok könnyes és síró embert lehet ott látni. Is­tenem, ennyi ártatlan gyermek! Igen, ez valóban egy igazi zarándokút volt! Sok búcsúhelyen jártam a környék orszá­gaiban, de itt az ember leborul és sírva mondja Szent Tamással: én Uram, én Is­tenem ! Nehéz pillanatok voltak... A püspök atya, ahogy végigment a termen, ujjongás fogadta. Áldást osztott minden hívőre. A gyerekek körülvették persze. Fehérbe öltözött „angyalkák” vet­ték körül, tízen valahányan ministráltak. Egy nővér irányította őket. Szépen felol­vastak. Megható volt a püspök atya prédiká­ciója. Itt csak szeretetet lehet érezni. Ezek a gyermekek, Krisztus igazi követői, szol­gái. Szeressük őket, mert ők is szeretetre vágynak, ők a földön járó „angyalkák” és élő szentek, mert ők ártatlanok. Mi a szenvedő Jézust látjuk őbennük. Szép és jó volt látni, ahogy a püspök úr a székek között ment, és áldoztatta a tolószékben ülő, illetve fekvő gyermekeket. Amit én ott láttam és átéltem, azt le­írni nem lehet. Mise után megnéztük a kevésbé fogyatékos gyermekek által ké­szített kiállítást. Gyöngyfűzés, agyagfor­málás, faragás, rajzolás, festés, varrás és szövés. Hihetetlen!! Vettünk az általuk készített tárgyakból, ezzel is segítettük az intézetet. Ebédeltünk, utána szülői értekez­let volt. Az igazgató az elvonásokról be­szélt... Az ember szíve összeszorul ezek hallatán. Végül Szent Ferenc életéből adtak elő egy részletet.. Ügyesek voltak, csodálatos volt! Antal Béla

Next