Szekszárd - Családunk, 2010 (17. évfolyam, 64-68. szám)
2010 / 64. szám
! Folytatás az 1. oldalról Böjt az evésben és ivásban. A böjt nemcsak az élelemről való lemondást jelenti, hanem azt is, hogy a kenyeret nagynak tartjuk. Úgy vesszük, mint Isten ajándékát, amikor csak kenyeret és vizet veszünk magunkhoz. Amikor az egész testünket érinti ez a kevés étkezés, akkor önmagamat, az egész testemet adom oda a Jóistennek áldozatul. Ezeket a felsorolt böjti fegyelmeket együtt kell gyakorolni. Ha valaki elhatározza, hogy ő ételben, italban böjtölni fog, de elfelejti a beszédben való böjtöt, nem lesz egyensúlyban. Együtt próbáljunk tehát egy egységben böjtölni a füllel, a szemmel, az ízleléssel, a beszéddel, a látnivalókkal. És sokkal könnyebb lesz akkor majd böjtölni a szó szerinti böjttel: ételben, italban. A böjttel és lemondással, valamint a mindennapi ima révén Istenben igaz békére találunk. Olyanok leszünk, mint akik szárnyat kaptak, és tudunk szárnyalni a Jóisten felé. Ha tehát a böjt ilyen széles körben ilyen hatalmas eszköz, és benne élhetünk Istenben, miért ne használnánk. Elgondolásom szerint az egy alaptétel, hogy én Istennek élő temploma vagyok. Bennem él a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A bennem lévő Szentháromságot kiszolgálom, hódolok neki, örömködök neki. A Szűzanya mai üzenete: komolyan kezdjetek el böjtölni. Csak így lesztek képesek arra, hogy minden rosszat felismerjetek. Felismerjétek magatokban is a rosszat, és Istennek tudjátok szabadon átadni az életeteket. „Mert arra kérlek benneteket, mától kezdve komolyan böjtöljetek”. Amen. Lejegyezte: Visontai L. CSALÁDUNK VOLTAM IPOLYTÖLGYESEN! „Ezeket a gyermekeket szeretni és támogatni kell.” Én már voltam a Vakok Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthonban,Budán, a Mátyás király úton jó pár évvel ezelőtt. Az egy csendes gyermekotthon. Igen, láttam, és könnyes szemmel öleltem magamhoz őket. Szomorú látvány volt! Mindig az volt a „kívánságom”, hogy valahogy eljussak az Ipolytölgyesi Árpádházi Szent Erzsébet szeretetotthonba. Elérkezett a várva várt idő, 2009. november 14-e. Az egyik barátom kislánya ott van az intézetben. Reggel indultunk, és már 10 órakor ott is voltunk Ipolytölgyesen. Nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak?! (Gyenge idegzetem végett is, én már 80 éves vagyok...) Akkor volt az otthon Szent Erzsébet-búcsúja. Ott már zajosabb az élet. Halmozottan fogyatékosak intézete! De maga a látszat fájó és siralmas. Ennyi fogyatékos gyermek egy helyen? Sok, 150-en vannak. A folyosón van Szent Erzsébet szobra. Olyan vigasztalóan, szánalmasan néz az intézet gyermeklakóira! A szívem a torkomban dobogott a gyermekek láttán. Sírni kezdtem. Nagy volt a készülődés, hiszen délben érkezett a váci püspök, Beer Miklós atya. Ő celebrálta a szentmisét. Érdekes, ahogy megérkezett a tornaterembe - mert a kápolna kicsi lett volna. Hiszen a szülők, rokonok, testvérek, a vendégek, a sok kerekesszékes gyermek, alig fértünk el. Nagy ováció, lárma, de szeretet is fogadta a püspök urat! Az atya láttán, nagyon örültek, persze aki tehette - a másik része hallgatott. Könnyes szemű édesapák, síró édesanyák. Bizony a meghatottságtól sok könnyes és síró embert lehet ott látni. Istenem, ennyi ártatlan gyermek! Igen, ez valóban egy igazi zarándokút volt! Sok búcsúhelyen jártam a környék országaiban, de itt az ember leborul és sírva mondja Szent Tamással: én Uram, én Istenem ! Nehéz pillanatok voltak... A püspök atya, ahogy végigment a termen, ujjongás fogadta. Áldást osztott minden hívőre. A gyerekek körülvették persze. Fehérbe öltözött „angyalkák” vették körül, tízen valahányan ministráltak. Egy nővér irányította őket. Szépen felolvastak. Megható volt a püspök atya prédikációja. Itt csak szeretetet lehet érezni. Ezek a gyermekek, Krisztus igazi követői, szolgái. Szeressük őket, mert ők is szeretetre vágynak, ők a földön járó „angyalkák” és élő szentek, mert ők ártatlanok. Mi a szenvedő Jézust látjuk őbennük. Szép és jó volt látni, ahogy a püspök úr a székek között ment, és áldoztatta a tolószékben ülő, illetve fekvő gyermekeket. Amit én ott láttam és átéltem, azt leírni nem lehet. Mise után megnéztük a kevésbé fogyatékos gyermekek által készített kiállítást. Gyöngyfűzés, agyagformálás, faragás, rajzolás, festés, varrás és szövés. Hihetetlen!! Vettünk az általuk készített tárgyakból, ezzel is segítettük az intézetet. Ebédeltünk, utána szülői értekezlet volt. Az igazgató az elvonásokról beszélt... Az ember szíve összeszorul ezek hallatán. Végül Szent Ferenc életéből adtak elő egy részletet.. Ügyesek voltak, csodálatos volt! Antal Béla