Szigetbecse - Szigetbecsei Krónika, 2008 (10. évfolyam, 1-5. szám)

2008-01-01 / 1. szám

X. évfolyam 1. szám 2008. január-február SZIGETBECSE SZIGETBECSEI KRÓNIKA József Attila TÉL Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, Gyermekjátékot,­­ ó, boldog fogócs­ka!­­S rászórni szórva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földjét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hisz zuzmarás a város, a berek... Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni És rakni, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek! „.. .Hogy meregednének az emberek” Néha rég nem hallott verssorok merülnek fel az emlékezés mély kútjából. Ringatnak, andalítanak elfeledettnek hitt ritmusok, rímek. Miért éppen akkor? Miért éppen azok? Ez a valaha olvasott, hallott, valamiért megkedvelt versek életre szóló ajándéka. Értékesebbek mint trezorban őrzött kincsek, mint a bankban kamatozó tőke. Ilyen ajándékként jutottak eszembe József Attila Tél című versé­nek kezdő sorai: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy mele­gednének az emberek.” Miért éppen most? Miért éppen ezek? Vízkereszt táján mindig elhangzanak a tanácsok, mit tegyenek a karácsony óta egyre dísztelenebbül, egyre szárazabban a szoba sar­kában árválkodó fenyőfával. Vigyük gyűjtőhelyre, tegyük a kukák mellé... Ez a sorsuk ünnepeink díszleteinek, az elszikrázott csillag­szóróknak, az ajándékok díszes csomagolópapírjainak, dobozainak, a szilveszteri konfettinek, papírcsákóknak, trombitáknak. Az ünnepek szemetét talán éppen úgy elégetik valahol, mint a kidobott karácsonyfákat. Tél van és sokan fáznak. Nemcsak az utcára szorult hajléktalanok, a fűtetlen zugokban didergők. Fáznak sokan a meleg szobában élők, a jóllakottak is. Tél van, „zúzmarás a város, a berek”, de nem a tél hi­dege diderget bennünket fázókat - belülről árad a hideg. Szorongás, félelem árasztja ezt, oly sok a világban az indulat, a gyűlölet! A kidobott fenyőfákról gondolkozva egy tágas teret láttam, ahová elviszik ezeket a fákat az emberek, a lakást meggyújtják, aztán kör­­beállva ott „kezén fogná mindenki földjét”. Új szokást, hagyományt kéne teremteni ezzel a vízkereszti tűzgyúj­tással és kézfogással. Mert még soká szükség lesz a tűz melegére, a közösség biztonságát adó kézfogására, arra, hogy az ünnepek szemét­té silányult maradékával együtt kiégessük magunkból az emberhez méltatlan indulatokat. így és ezért jutottak eszembe József Attila sorai. A verset tovább­gondolkodásra im átnyújtom Önöknek. Pap Kornélia

Next