Szigetbecse - Szigetbecsei Krónika, 2009 (11. évfolyam, 1-6. szám)
2009-01-01 / 1. szám
XI. évfolyam 1. szám 2009. január-február Ismét új naptárt nyitottam. 2009! Nem lehet igaz! És még élek! Kortársaim, akik hozzám hasonlóan átélték az elmúlt szörnyű század több mint kétharmadát is, megértik döbbenetemet. Mi mindent láttak ezek a mára gyengülő szemek! Micsoda utakon botorkáltak lábaink! A gyerekként megélt háború. Az örökös rettegés bombázástól, gépfegyver kattogástól. Kényszerű menekülés anyámmal Bécs felé, ahová három testvérem már kiérkezett. Házunkban néha csak egy-két kilométerrel a front. Feltépett sínek, az országúton menekülők végeláthatatlan sora. Állunk elveszetten az út szélén. A vánszorgó menetben egy sovány gebe húzta szekér, a kocsinak már csak három kereke van, a negyediket egy ferde fatörzs pótolja. Púposan megrakott dunyhák, sok gyerek - és erre a szekérre felvettek bennünket! Sopronban már légiriadó sincs úgy zuhognak a bombák. Halottak, romok, üvegcserepek, menedékül egy pince. Éjfélkor valaki beszól az utcáról, a téren áll egy busz, megy Ausztriába, még van rajta hely. Aztán Bécs után gyalog. Reménytelenül, éhesen. Egy - valószínűleg szökött - katona a közelemben felnyitja konzervét. Meglátja éhes, mohó szememet és odaadja utolsó falatjának felét. Nincs tovább. A réten fut egy apáca, lobog fekete fityulája és kiabál: innen két kilométerre még épek a sínek és megy egy vonat! És még mennyi szép segítő gesztus, a szolidaritás gyönyörű virágai ebben a véres, irtózatos világégésben! Hasonlót azóta 1956 első napjaiban tapasztalhattunk, akik akkor egyek voltunk a lelkesedésben és akaratban. Miért jutott mindez most eszembe? Mert hosszabb, nagy világégések nélkül eltelt évtizedek után, amikor Európában, hazánkban is mindenki így, úgy újra építette életét a romokon, amikor lassan megszokottá vált a viszonylagos jólét, a biztonság, most riadtan és felkészületlenül látjuk közeledni a vészt, amiről ráadásul semmit sem tudunk, hiszen hasonló világválság közel 80 éve volt! Számomra kiderül, hogy minél jobb színvonalon, nagyobb fenyegetettség nélkül élünk, annál inkább elszakadunk egymástól, nő az önzés, a társadalom egyes rétegei közötti ellentét, a dölyfösség, az irigység... Még tart a felszínen a dínom-dánom, még lehet újabb és újabb kölcsönt venni, kifizetetlen drága autókban feszíteni, proccos villákat építeni, a fiatalok tömegének van pénze diszkóba, koncertekre járni, trendi sérót, tetoválást csináltatni, telerakni magukat ékszerrel, testükre varrt karikákkal, megveszik a legdivatosabb cuccokat... Még... De már itt vannak, akik eddig sem dőzsölhettek és most a szakadék széléig jutottak. Itt vannak a hajléktalanok, a lecsúszók, a reménytelenséggel szembenézők. Van-e még az elkényelmesedett társadalomban egészséges veszélyérzet, a részben kiviruló szolidaritás, együttérzés, amit hosszú életem során mindig tapasztaltam, ha nagy volt a baj? Ma egy országnak kellene összefogni, egy végén és nem két oldalról húzni a kötelet. Félek, későn fognak erre rájönni. Kedves kortársaim, akik tanúi, túlélői a nehézségekkel, részekkel, gondokkal teli évtizedeknek! Önök ismernek ezernyi praktikát, amivel át lehet evezni a legviharosabb vizeken, tudják hogyan lehet takarékoskodni, készülni a rosszabbra és a még rosszabbra, tudják hogyan lehet segíteni a nálunknál nehezebb helyzetben lévőkön. Utódaik, gyermekeik, unokáik szinte semmit sem tudnak minderről. Nem kevesen panaszkodnak, miközben minden héten a púposra tömött kukásedények mellett még sorjáznak a pazarlás kidobott szemetével teli zsákok. Szigetbecse eddig még általában jól vizsgázott szolidaritásból, de most valószínűleg olyan nehéz időknek nézünk elébe, amilyet csak az öregek éltek át. Kedves fiatalok! Üljenek le idős szüleikkel, nagyszülőkkel, faggassák ki őket. Tanuljanak tőlük, mert szükségük lesz a tudásukra. Pap Kornélia SZIGETBECSEI KRÓNIKA Szolidaritás A hóvirág hagymája mostan titokzatos hatalmat érez s remegve, könnyekig hatottan ér el a vén föld felszínéhez. 4M ** JJ Ki ott jár, apró motozást hall épp most búvik ki világra! S tele a szív csodálkozással: ily nagy tojásból ily piciny madárka! (Lapunk fotóit Balogh Anikó és Lumei Sándorné készítette)