Újszászi Híradó, 2018 (28. évfolyam, 1-12. szám)

2018-08-01 / 8. szám

Újszászi Híradó katolikusnak vallotta magát. Mint tudomásomra jutott, gyermek­korában - éveken át - ministrált. Oltárszolgálatot vállalt a temp­lomban. Ennek gyümölcse volt, hogy amikor találkoztunk, rend­szerint „Laudétur"-ral köszönt. Ide tartozik még a Tóth András egykori plébános úrtól kapott információ, amely szerint a polgár­­mester úr mind súlyos beteg édesapjához, mind súlyos beteg édes­anyjához kihívta őt, hogy a szentségekben részesülhessenek.­­Ez utóbbi mondat nem hangzott ugyan el a temetéskor, de úgy gon­dolom, hogy ez a tény beszédesen szól polgármester úr hitéről és szülei iránti szeretetéről­. Az évek során sokszor találkoztunk. Külön gondja volt arra, hogy névnapom táján évről évre köszöntsön. Nem rajta múlt, hogy a templomunk korszerűsítése érdekében benyújtott pályázatunk nem nyert. De meggyőződésem, hogy életünk értékét nemcsak az elért sikerek, hanem a komoly próbálkozások is alkotják. Újból és új­ból megtapasztalhattam nagylelkű jóindulatát, nemcsak az egyház­­község, hanem a rászorulók támogatása, az idősek látogatása, a ta­nulóifjúság iránti figyelem megnyilvánulásában is. A város érdeke állt a szeme előtt akkor is, amikor ezen ravatalo­zó felújításához az itt lévő térköveket többször is előre felajánlotta, majd amikor aktuálissá vált, gondoskodott arról, hogy kiadják ré­szünkre. A város lakói iránti megbecsülését, együttérzését, figyelmessé­gét olvashattuk ki abból, hogy nem ritkán megjelent itt a temetése­ken, és figyelmével belekapcsolódott a szertartásba. Ilyenkor többször is előfordult, hogy az imént elhangzott evan­géliumot (Máté evangéliuma 25. fejezet 31.-46. versig) olvastam fel. Egyik ilyen alkalommal kifejezte tetszését erről az evangéliumról. Ez számomra sokatmondó, hiszen valamiképp arról szól, hogy szí­ven érintette az, hogy Jézus előtt különlegesen kedves, ha jót te­szünk a másik emberrel. Utolsó előtti találkozásunk Péter-napi köszöntés volt e hónap 3-án. Rövid, de kedves légkörű volt ez az együttlét, de egyben fe­lejthetetlen is.­­Utolsó mondatként megkérdeztem tőle: Voltál-e már Rómában? Mire azt válaszolta, hogy nem. Akkor én válaszol­tam, pedig ezt nem kellene kihagyni, mire ő ilyen formán vála­szolt: jó lenne. Sajnos, ez már nem vált valósággá! Két nappal később megdöbbenve szereztem tudomást arról, hogy váratlanul - súlyos állapotban - kórházba vitték. Azonnal ar­ra gondoltam, hogy meg kell őt látogatnom. Erre még aznap sor került. Valóban súlyos állapotban találtam őt, és késlekedés nélkül részesítettem az Úr Jézus feloldozó kegyelmében és a betegek szent kenetében, majd pápai áldásban. Hiszem, hogy az isteni ke­gyelem megérintette lelkét és megtisztította, hogy hazaérkezhes­sen az Örök Szeretethez, az élő Istenhez. Ez az élő, ember szerető Isten vár mindannyiunkra, és magához akar ölelni. Figyeljünk Rá, ismerjük meg őt Egyházában, és szeres­sük, hogy hozzá méltók lehessünk. Teljesen érthető, hogy mindannyiunkat, de különösen elhunyt testvérünk szeretteit mélységes fájdalom tölti el, kell azonban, hogy ezt a fájdalmat felülmúlja a boldog találkozás, a feltámadás és az örök élet reménye. Ezzel a reménységgel búcsúzzunk tőle. Nyugodjék békességben! KÖSZÖNET Szeretném megköszönni mindazok nagylelkű segítőkészségét, akik Molnár Péter polgármester úr temetésének méltó végzésé­hez, mind az előkészítés során, mind a végbevitel során közre­működtek. Köszönet illesse Kalóné Erzsike alpolgármester asszonyt, Ju­hász Józsefet és az általa vezetett városüzemeltetés dolgozóit, az önkormányzat dolgozóit, Nagy Zsoltot és az általa irányított diák munkaerőt, a METAL Bt-t, Szabó János temetkezési vállalkozót és munkatársait, Bujdosó László vállalkozót, aki a ravatalozóhoz ve­zető járda térköveit megvásárolta és egyéb segítséget is nyújtott, a helyi vállalkozókat, Juhász István és Nagy László temető gond­nokot, a városi és egyházi közmunkásokat és minden segítőkész testvérünket. A jó Isten vigasztaló kegyelme legyen mindnyá­junkkal. Miklós János plébános Pócs János búcsúbeszéde Dicsértessék a Jézus Krisztus! Kedves gyászoló család, munkatársak, barátok, ismerősök! Mondják, hogy könnyebb elmenni, mint búcsút venni attól, akit szeretünk, mert a halál hosszú, csendes álom, a búcsúzás szívet tépő fájdalom. Molnár Péter polgármester úr nem búcsúzott, de láthatjuk, mennyien szerették. A számára oly fontos családján túl itt van­nak a határainkon inneni és határunkon túli testvérvárosok képviselői, polgármesterek, országgyűlési képviselők, hivatali munkatársak, intézményvezetők, a városi kitüntettek, kivitele­zők, a barátok. És akik itt vagyunk, csak töredéke annak a sok embernek, akik őt tisztelték és szerették. Emlékszem, mikor első alkalommal Újszász városába érkez­tem, láttam, hogy a központban szép, mutatós, rendezett épü­letek vannak, szép, frissen nyíltan zöld a fű, a fák ápoltak, és az emberek mosolyognak. Majd, mint később is minden alkalom­mal, mielőtt megálltam volna, kerültem egyet az utcákban, és azt láttam, hogy nemcsak a városközpontban ilyen a kép, hanem a város legutolsó utcájában is. Ekkor még nem ismertem Molnár Pétert, de biztos voltam benne, hogy olyan a város, amilyen az első embere. E hét elején újra körbejártam a várost: másként volt zöld a fű, minden fában a szomorúfűzt láttam, és nem mosolyogtak az emberek. A polgármester minden látogatásomkor az ajtó­ban várt, búcsúzáskor kikísért, így volt ez a legutolsó találkozá­sunkkor is. Mindig azt éreztem, hogy bennünket nem a mun­kakapcsolat, hanem a barátság köt össze. Az emberi nagyságát nem az jelentette, hogy íme, milyen jól ismeri a protokollt, hanem hogy láttam nála, ez politikai, vallá­si felekezettől függetlenül mindenkinek kijár. Mert ő ilyen ember volt. Ezen a héten már nem várt az ajtóban, az előtérben a gyász­szalagos fényképe fogadott, mellette a gyász és a szeretet vi­rágcsokrai azt jelezték, hogy nemcsak egy különleges ember ment el közülünk, hanem a Polgármester. Aki ha fele annyit tö­rődött volna a saját egészségével, mint a mások problémáival, még biztos közöttünk lenne. A polgármester, akivel nem voltunk egy politikai platfor­mon, de bármikor magam mögé mertem volna engedni, mert a bizalom és a barátság fontosabb volt neki a pártpolitikánál. A bizalom és barátság tartotta folyamatosan pozíciója csú­csán, függetlenül attól, hogy merről fújt a szél. És az erős, mindig határozott embert csak az viselte meg, mikor valaki a bizalmat és a barátságot fordította ellene. Az utolsó beszélgetésünk arról is szólt, hogy nem a pártpolitika számít, hanem az ember. Mert, ha valaki a sajátjával szembe­fordul, az szembefordul másokkal is. Minden bizonnyal tudnánk sorolni a példákat, hogy mit kö­szönhetünk Molnár Péternek. Én is így vagyok ezzel. Alig telt el egy-két hét egy-egy találkozásunk után, mikor jelezte, hogy jó lenne beszélnünk. Majd mikor a beszélgetések után távoz­tam, néha arra gondoltam, hogy nem is volt semmi olyan so­ron kívülien fontos. Tévedtem. A legfontosabbról szóltak ezek a találkozók. Érezni és éreztetni, hogy törődünk egymással, és ez nemcsak az országgyűlési képviselőnek járt, hanem minden embernek az ő környezetében. Ezért ma itt joggal érezhetjük, hogy mi mindannyian na­gyot veszítettünk. Joggal érezhetjük, hogy ma nem csak Mol­nár Péter polgármesterért szól harang. Ahogy Hemingway írta: „Minden halállal én leszek keve­sebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang, érted szól." Igen, értünk szól a harang, és vigasztaljon a tudat, hogy el­veszíteni csak azt lehet, ami­ aki a miénk volt. És Molnár Péter a miénk volt egészen. Tudjuk jól, a veszteséget elfogadni legnehezebb mindig az itt maradt családtagoknak. Számukra nem lesz majd valaki más, nem lép helyébe valaki új, mert szerető férj, apa és nagyapa csak egy van. 2 2018. augusztus

Next