Újszászi Híradó, 2018 (28. évfolyam, 1-12. szám)
2018-08-01 / 8. szám
Újszászi Híradó katolikusnak vallotta magát. Mint tudomásomra jutott, gyermekkorában - éveken át - ministrált. Oltárszolgálatot vállalt a templomban. Ennek gyümölcse volt, hogy amikor találkoztunk, rendszerint „Laudétur"-ral köszönt. Ide tartozik még a Tóth András egykori plébános úrtól kapott információ, amely szerint a polgármester úr mind súlyos beteg édesapjához, mind súlyos beteg édesanyjához kihívta őt, hogy a szentségekben részesülhessenek.Ez utóbbi mondat nem hangzott ugyan el a temetéskor, de úgy gondolom, hogy ez a tény beszédesen szól polgármester úr hitéről és szülei iránti szeretetéről. Az évek során sokszor találkoztunk. Külön gondja volt arra, hogy névnapom táján évről évre köszöntsön. Nem rajta múlt, hogy a templomunk korszerűsítése érdekében benyújtott pályázatunk nem nyert. De meggyőződésem, hogy életünk értékét nemcsak az elért sikerek, hanem a komoly próbálkozások is alkotják. Újból és újból megtapasztalhattam nagylelkű jóindulatát, nemcsak az egyházközség, hanem a rászorulók támogatása, az idősek látogatása, a tanulóifjúság iránti figyelem megnyilvánulásában is. A város érdeke állt a szeme előtt akkor is, amikor ezen ravatalozó felújításához az itt lévő térköveket többször is előre felajánlotta, majd amikor aktuálissá vált, gondoskodott arról, hogy kiadják részünkre. A város lakói iránti megbecsülését, együttérzését, figyelmességét olvashattuk ki abból, hogy nem ritkán megjelent itt a temetéseken, és figyelmével belekapcsolódott a szertartásba. Ilyenkor többször is előfordult, hogy az imént elhangzott evangéliumot (Máté evangéliuma 25. fejezet 31.-46. versig) olvastam fel. Egyik ilyen alkalommal kifejezte tetszését erről az evangéliumról. Ez számomra sokatmondó, hiszen valamiképp arról szól, hogy szíven érintette az, hogy Jézus előtt különlegesen kedves, ha jót teszünk a másik emberrel. Utolsó előtti találkozásunk Péter-napi köszöntés volt e hónap 3-án. Rövid, de kedves légkörű volt ez az együttlét, de egyben felejthetetlen is.Utolsó mondatként megkérdeztem tőle: Voltál-e már Rómában? Mire azt válaszolta, hogy nem. Akkor én válaszoltam, pedig ezt nem kellene kihagyni, mire ő ilyen formán válaszolt: jó lenne. Sajnos, ez már nem vált valósággá! Két nappal később megdöbbenve szereztem tudomást arról, hogy váratlanul - súlyos állapotban - kórházba vitték. Azonnal arra gondoltam, hogy meg kell őt látogatnom. Erre még aznap sor került. Valóban súlyos állapotban találtam őt, és késlekedés nélkül részesítettem az Úr Jézus feloldozó kegyelmében és a betegek szent kenetében, majd pápai áldásban. Hiszem, hogy az isteni kegyelem megérintette lelkét és megtisztította, hogy hazaérkezhessen az Örök Szeretethez, az élő Istenhez. Ez az élő, ember szerető Isten vár mindannyiunkra, és magához akar ölelni. Figyeljünk Rá, ismerjük meg őt Egyházában, és szeressük, hogy hozzá méltók lehessünk. Teljesen érthető, hogy mindannyiunkat, de különösen elhunyt testvérünk szeretteit mélységes fájdalom tölti el, kell azonban, hogy ezt a fájdalmat felülmúlja a boldog találkozás, a feltámadás és az örök élet reménye. Ezzel a reménységgel búcsúzzunk tőle. Nyugodjék békességben! KÖSZÖNET Szeretném megköszönni mindazok nagylelkű segítőkészségét, akik Molnár Péter polgármester úr temetésének méltó végzéséhez, mind az előkészítés során, mind a végbevitel során közreműködtek. Köszönet illesse Kalóné Erzsike alpolgármester asszonyt, Juhász Józsefet és az általa vezetett városüzemeltetés dolgozóit, az önkormányzat dolgozóit, Nagy Zsoltot és az általa irányított diák munkaerőt, a METAL Bt-t, Szabó János temetkezési vállalkozót és munkatársait, Bujdosó László vállalkozót, aki a ravatalozóhoz vezető járda térköveit megvásárolta és egyéb segítséget is nyújtott, a helyi vállalkozókat, Juhász István és Nagy László temető gondnokot, a városi és egyházi közmunkásokat és minden segítőkész testvérünket. A jó Isten vigasztaló kegyelme legyen mindnyájunkkal. Miklós János plébános Pócs János búcsúbeszéde Dicsértessék a Jézus Krisztus! Kedves gyászoló család, munkatársak, barátok, ismerősök! Mondják, hogy könnyebb elmenni, mint búcsút venni attól, akit szeretünk, mert a halál hosszú, csendes álom, a búcsúzás szívet tépő fájdalom. Molnár Péter polgármester úr nem búcsúzott, de láthatjuk, mennyien szerették. A számára oly fontos családján túl itt vannak a határainkon inneni és határunkon túli testvérvárosok képviselői, polgármesterek, országgyűlési képviselők, hivatali munkatársak, intézményvezetők, a városi kitüntettek, kivitelezők, a barátok. És akik itt vagyunk, csak töredéke annak a sok embernek, akik őt tisztelték és szerették. Emlékszem, mikor első alkalommal Újszász városába érkeztem, láttam, hogy a központban szép, mutatós, rendezett épületek vannak, szép, frissen nyíltan zöld a fű, a fák ápoltak, és az emberek mosolyognak. Majd, mint később is minden alkalommal, mielőtt megálltam volna, kerültem egyet az utcákban, és azt láttam, hogy nemcsak a városközpontban ilyen a kép, hanem a város legutolsó utcájában is. Ekkor még nem ismertem Molnár Pétert, de biztos voltam benne, hogy olyan a város, amilyen az első embere. E hét elején újra körbejártam a várost: másként volt zöld a fű, minden fában a szomorúfűzt láttam, és nem mosolyogtak az emberek. A polgármester minden látogatásomkor az ajtóban várt, búcsúzáskor kikísért, így volt ez a legutolsó találkozásunkkor is. Mindig azt éreztem, hogy bennünket nem a munkakapcsolat, hanem a barátság köt össze. Az emberi nagyságát nem az jelentette, hogy íme, milyen jól ismeri a protokollt, hanem hogy láttam nála, ez politikai, vallási felekezettől függetlenül mindenkinek kijár. Mert ő ilyen ember volt. Ezen a héten már nem várt az ajtóban, az előtérben a gyászszalagos fényképe fogadott, mellette a gyász és a szeretet virágcsokrai azt jelezték, hogy nemcsak egy különleges ember ment el közülünk, hanem a Polgármester. Aki ha fele annyit törődött volna a saját egészségével, mint a mások problémáival, még biztos közöttünk lenne. A polgármester, akivel nem voltunk egy politikai platformon, de bármikor magam mögé mertem volna engedni, mert a bizalom és a barátság fontosabb volt neki a pártpolitikánál. A bizalom és barátság tartotta folyamatosan pozíciója csúcsán, függetlenül attól, hogy merről fújt a szél. És az erős, mindig határozott embert csak az viselte meg, mikor valaki a bizalmat és a barátságot fordította ellene. Az utolsó beszélgetésünk arról is szólt, hogy nem a pártpolitika számít, hanem az ember. Mert, ha valaki a sajátjával szembefordul, az szembefordul másokkal is. Minden bizonnyal tudnánk sorolni a példákat, hogy mit köszönhetünk Molnár Péternek. Én is így vagyok ezzel. Alig telt el egy-két hét egy-egy találkozásunk után, mikor jelezte, hogy jó lenne beszélnünk. Majd mikor a beszélgetések után távoztam, néha arra gondoltam, hogy nem is volt semmi olyan soron kívülien fontos. Tévedtem. A legfontosabbról szóltak ezek a találkozók. Érezni és éreztetni, hogy törődünk egymással, és ez nemcsak az országgyűlési képviselőnek járt, hanem minden embernek az ő környezetében. Ezért ma itt joggal érezhetjük, hogy mi mindannyian nagyot veszítettünk. Joggal érezhetjük, hogy ma nem csak Molnár Péter polgármesterért szól harang. Ahogy Hemingway írta: „Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang, érted szól." Igen, értünk szól a harang, és vigasztaljon a tudat, hogy elveszíteni csak azt lehet, ami aki a miénk volt. És Molnár Péter a miénk volt egészen. Tudjuk jól, a veszteséget elfogadni legnehezebb mindig az itt maradt családtagoknak. Számukra nem lesz majd valaki más, nem lép helyébe valaki új, mert szerető férj, apa és nagyapa csak egy van. 2 2018. augusztus