Visegrád - Visegrádi Hírek, 2001 (17. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1. szám
Visegrádi Hírek VISEGRÁD VÁROS ÖNKORMÁNYZATÁNAK LAPJA 2001. január XVII. évfolyam 1. szám A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁRA Január 22-én, Kölcsey Ferenc Himnuszának születésnapján a magyar kultúrára emlékezünk. Minden megemlékezés tisztelgés is egyben. Nemcsak a művészetek előtt, de a művelők, alkotók előtt is: legyenek a szó, a betű emberei, írók-költők, színészek, a színek és formák mesterei, festők, szobrászok, az emberi hang, a dallamok világába elvarázsoló énekesek, zenészek vagy a mozgást művészi formába áttevő táncművészek. Természetesen a tudomány sem maradhat ki a sorból: a számtalan Nobel-díjast adó kis haza példaként áll a nagyvilág előtt. Gazdagok vagyunk tehetségben. Sok neves embert adtunk az egyetemes kultúrának: Erkel Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Ady Endre, Vörösmarty Mihály, Márai Sándor, Jókai Mór, Blaha Lujza, Bajor Gizi, Latinovits Zoltán, Páger Antal, Munkácsy Mihály, Ybl Miklós, Steindl Imre, Gyurkovits Mária, Basilides Mária, Palló Imre, Simándy József, Lakatos Gabriella, Róna Viktor, Szent-Györgyi Albert, Teller Ede neve mindegyikünk előtt veretesen hangzik, de szerte a világban is elterjedt jó hírük, általuk a magyar kultúra és tudomány elismerést vívott ki az idők folyamán. Szerencsére nagyon hosszú a sor, nagy nevek százait hozhatnánk elő sorban itthonról és a tágabb világból. A fent soroltak mellett a ma élőkkel is méltán büszkélkedhetünk: Sinkovits Imre, Psota Irén, Gulyás Dénes, Tokody Ilona, Kocsis Zoltán, Sütő András, a Petőfit méltató Kányádi Sándor, Faludy György és még sokak. S még nem is beszéltünk a névtelenekről, a népben lakozó tehetségről, faragókról, táncosokról, hímzőkről, mesélőkről, a gazdagon viruló népművészetről, a magyar borkultúráról, a virtusról és a vendégszeretetről, amiről híresek vagyunk. Budapest méltó helyen ad helyt legnagyobbjainknak. Múzeumok, képtárak, kiállítások vallanak róluk: a megszépült Károlyi-palotában helyet kapott Petőfi Irodalmi Múzeumban jelenleg is négy vagyunk: Jókai, Márai, Szabó Lőrinc és Vörösmarty életművét bemutató kiállítás látható. S hogy „ment-e a könyvek által a világ elébb”? Bizonyára. Ahogy haladunk mi is a világgal már ezer éve. Méltó kultúránk, művészetünk arra, hogy egy napot szenteljünk neki. Mert egy népnél sem vagyunk alábbvalóak, sőt, büszkén egyenesíthetjük ki derekunkat, s nézhetünk bárki szemébe. Európa részei vagyunk több mint ezer éve. Visszük magunkkal értékeinket, hagyományainkat, hogy a magyar kultúrával színesebb, gazdagabb legyen a népek közössége. Visszük édes anyanyelvünket, a mindennél drágábbat, melyen olyan jó elmondani: békesség, boldogság, édesanya, élet, haza, hit, szabadság, szerelem. 1823. január 22-én a szatmárcsekei házban Kölcsey szívéből-agyából megszületett nemzeti imánk, a Himnusz: „Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel.” Áldja meg a harmadik évezredben is. Borsody István Kányádi Sándor: TISZTELGÉS Mindmáig a legnagyobb költőnk, pedig azóta remekebbet is termelt a magyar költészet, talán — tennénk hozzá bizonytalanul, ha nem látnám az öreg Arany szemrehányó tekintetét, Ady Endre feddő szemöldökrándulását, József Attila vitára kész neki huzalkodását, Kosztolányi hamiskás mosollyal rázza fejét, Babits oktatóan emeli csontujját: nono, barátom, az én szavam sem szentírás, Kassák avantgarde-plakáton gúnyol ki, Szabó Lőrinc bonckéssel fenyeget, Illyés türelmesen várja a mondat végét, de a „remekebbet” neki sem tetszik: Petőfit ne bántsa senki, még a javunkra sem mondják egyhangúan: Ő a magyar költészet Jézus Krisztusa: a sírjával is úgy vagyunk, mint a názáretivel (valahol csak meg kell gyújtani a kegyelet gyertyáját, valahová csak le kell tenni a hódolat koszorúját); ástam én is egy nyáron, kerestem a koponyáját, szerencsére nem találtuk meg, pedig ott kell lennie - állítják - a fehéregyházi síkon, de a székelykeresztúri temetőben is van sírja és sírköve: a sírt ápoló öreg tanító bácsi egyszer azt mondta, beereszkedvén a szent hantra, hogy itt nyugszik-e, nem tudom, de akkora költő volt, akár minden faluban lehetne sírja: talán nem is a földön, a földben, hanem valahol ott fönn a magasban pihen, s ez rajta a szemfödél: „magasan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet. ” (1969) I