A Hét, 1892. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1892-01-03 / 1. szám
86 г Én neki egy nagyon is tenyeres-talpas fajankó voltam , ő pedig nekem egy hájfejű, elhízott nyárspolgár. Semmi ideálist nem fedeztünk föl egymásban. És most ismét az előbbi eset óta húsz év után, tehát harmincnyolc év múlva, e váratlan dolog újra előfordul. Egy ember azt mondja megpillantásomra: - Ez Staffenberger. Sajátságos valami, melynek mégis kell némi kis alapjának lenni. Venném csak le előtted a kalapomat jó ember, úgy ellátanád bámultodban a szájadat, mint az a debreczeni czivis, aki az utczán a perét sürgette rajtam s folytatásul nem talált hirtelenében más szavakat a köszönésemre : — Teremtő szent isten, ügyvéd úr, tekintetes ur, mi érte, hogy egy hét alatt úgy meg tetszett kopaszodni ?... Tetszett a manónak. Mert kérem a lássan, jártam már én igy másszor is, hogy másnak néztek. Hogy is volt csak. Eredeti volt az is. Mindezt azután egyszerre azon másodperczben, oly gyorsan, mint ahogy a gőzvilághoz illik, újabb dübörgés, prüszkölés, csengetés, fütty kiveri fejemből. Megduplázott lárma, megkétszerezett kapkodás, rohanás__ Ez a gyorsvonat. Rohanok most már én is. És nagyon jó annak, aki elsőnek rohan.... Végig futok a vagyonfolyosón, még üresen találom a legkellemesebb helyet, a kedves kis félkupét, hol legalább szemben nem kell szorongani senkivel. Szemben nincs semmi, csak a tükör. Több tagból álló család ide nem is jön, még úgy is lehet, hogy csak magammal fogok a tükörből társalogni. Egy úr azonban a nyomomban rohan, azt sem várja, hogy elhelyezkedjem, mohó gyorsasággal megkapja kezemet: - Szervusz Kuma!... Nyájaskodik velem__ Csak búcsúzni akartam tőled, sietek, mert elvisz a gőzös, íme ez meg már pláne komáz. Ennek már aztán, ha búcsúzni jött tőlem, illendően leveszem a kalapomat, hadd ébredjen föl a csalódásból. Elnevetem magamat, elneveti ő is, hebeg,, gyorsan visszaszökik, a folyosón beleütközik egy úrba, kinek gyorsan, vígan elbeszéli tévedését. — Téged kerestelek. Másra rontottam. Gondold, egy úr van itt, aki roppantul hasonlít hozzád... Isten veled---- Tehát holnapután__ Ezt hallom mind anélkül, hogy még a másikat látnám. Kezeik rázzák egymást, s a búcsúzó lerohan. És aztán várom őt. Ah! most fog belépni az én Staffenberger barátom. Mert, hogy neki kell lenni itt, az bizonyos. Az én emberem pedig csak megáll ott az ajtóban, nem mozdul, habozik, hogy belépjen-e. Pedig már a gőzös indul. Lesüti a fejét szomorúan, mintha gondolkoznék. Éin udvariasan kínálom kezemmel. — Tessék ! Belép leverten, szótalan elhelyezkedik a másik sarokban és kedvetlen marad, mintha a társaságom nem tetszenék neki. Én néha reá pillantok. Úgy rémlik előttem, mintha már láttam volna valaha, de daczára, hogy arcza oly ismerős előttem, ki nem tudom találni egyszerre, hogy hol, és még este sejteni sem bírom, kicsoda. (Folytatjuk.) Krónika. II. (Charité). — decz. 30. Utálatos időjárás, az ember a kutyáját sem küldené ki. Ülök az én jól sűtött szobámban és dolgoznám. Egyszerre csak megszólal a csöngetyű. Halk suttogás az előszobában, finom kopogás az ajtón. — Szabad. Az ajtó nyílik, én felpattanok és mély hajlongásokban adok kifejezést meghatottságomnak, amiért két ilyen előkelő hölgy látogatásával tisztelt meg. A kis csacsogás, kedves csicsergés és finom parfüm tíz forintomba került. Negyedórás tűnődés a felett, vájjon a jégpálya mikor fog már megnyílni. Aztán újra csöngetés, kopogás, hajlongás, egy unézia parfümmel több a szobámban, újabb tíz forinttal kevesebb a tárczámban. A tűnődés objectuma változott. Vettem négy belépti jegyet két szilveszteresti mulatságra. Melyikre fogok elmenni ? Schwarz Adelgunda úrnő becsületszavamat bírja, hogy a szegény gyermekeket fölruházó egyesület mulatságán ott leszek, de Havas Irén kisasszonytól én bírok egy nyájas mosolyt, mely többet ér az én becsületszavamnál. Csöngetés, kopogás, csicsergés — kezét csókolom. Túlságosan besütött ez a szobalány. Aztán aggódva olvasom tárczám tartalmát: csupa tizes, de nem sok. Ha ez így tovább megy, ma nem lesz vacsora. Pedig tovább megy. Hamarjában leküldöm a cselédet váltani. Kár a tízesekkel úgy dobálózni. A hatodik látogatásnál az a gyanúm támad, hogy ezek a hölgyek mind összebeszéltek. Határozott malicziával szólnak mindnyájan ugyanazon szavakkal a szegénység átkáról s milyen potomság az, a mibe az ő jegyük kerül. A hetediknél már belőlem tör ki a maliczia: — Nagyságos asszonyom, mondom, kezdem irigyelni a szegényeket, a kiknek, ha kevés is a pénzük, de annyi őrangyalaik vannak, hogy már az én szerény lakásom is a mennyország fiókjává változott. A nyolcadik látogatás után fogtam a czeruzámat és alapos revíziónak vetettem alá a jövő havi budgetemet. Ha fagy lesz, akkor még szűkecskén megélek, de ha ilyen locspocs idő marad és én kénytelen leszek itthon ülni, akkor kölcsön után kell néznem. A kilenczedik látogatás után (öreg este volt) diplomata lettem. Eloltottam a lámpát és utasítottam a szolgámat, hogy Gábriel arkangyalnak se nyisson ajtót. Aztán a sötétben végig feküdtem a pamlagon és kezdtem tűnődni. Először is konstatáltam, hogy kiolthatatlan gyűlöletet érzek a Szegények iránt. Milyen hipokrita népség ! Hiszen a mai nap tapasztalatai szerint lehetetlen, hogy minden szegény ember milliomos ne legyen . Budapestnek összes szép hölgyei (és Budapesten nagyon sok szép hölgy van) megsarczolják Budapest összes fegyverfogható férfiak és ez a megsarczolás a végkimerülésig menne, ha az ember nem oltaná el a lámpáját. Aztán (még a sötétben is illő udvariassággal) polemizáltam a jótékony hölgyekkel. Önök, hölgyeim, mind igen jószívűek. Szép önöktől, hogy a helyett, hogy otthon kényelmes szalonjaikban a kandalló mellett kávéznának, ebben az utálatos, csatakos időben ajtótól ajtóhoz lépkednek, mint az apáczák s igy megkímélik a szegénységet a pirulástól. Szép önöktől, hogy a Könyörület nevében szóba állanak idegen emberekkel, akiket máskor szép szemeiknek bizonyos merőleges tekintetével távol tartanak maguktól. Szóval én önöket valóságos angyaloknak tartanám, ha neveiket nem látnám állandóan az újságban a gyűjtők közt fölemlítve és sohasem az adakozók közt. Lássák, hölgyeim, én nem vagyok valami nagy filantrópus. Az én életfölfogásom az, hogy amíg van öröm a földön, addig lesz nyomorúság. Én kívánom a fagyot, hogy a jégre mehessek és nem gondolok arra, hogy hány szegény embernek van ellen