A Hét, 1893. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1893-07-02 / 27. szám
Idill. Zöld erdő alján, üde parton Árván vár titkos kis lakunk. Jer, izzón lángol már az alkony, Minek tovább bolyonganunk? Kék fenyves zsongó, méla lombja . . . Tánczoló csillám a tavon . . . Jer, merüljünk még a habokba És térjünk haza, angyalom. Lenn az öbölben hús gyepágy van, Ott dús a moh, sűrű a loncz. Öved megoldom s a magányban Te még egyszer kebledre vonsz. Így, édes! — Hattyúink se látnak, Ölelj csak, mig a hold kiszáll; Akkor neki a csábos árnak! Mintha ölembe siklanál. Legyen övé villogó tested, Bontsd bele csillogó hajad! Minden kis csepp tobzódva reszket Mint mikor mell mellhez dagad. Hulláma ölel, habja csókol . . . Ah, nyújtsd karod — úgy féltelek . . . Édes teher, ha rám fonódol E sóvár mélységek felett. A partra is im karomon szállsz . . . Hadd a lepett! Sietni kell. Köszönt láprózsa, liliom, sás — Úgy viszlek kis kunyhónkba fel. Az éj legszebb órája fogytán, Egész világ nászéji ágy: Kígyó, galamb, tündér, boszorkány, Pokol s menny most mind csókra vágy. Mig ajkam hő ajkadban éghet, Hadd a hattyúdalt odakint! E dalban tovaszáll egy élet, Mást, újat szítnak csókjaink. Lágy selyempillád már lehunyva — A jövőről szősz álmokat . . . S utolsó dalként száll a múltba Lelkemből érzés, gondolat. Telekes Béla. »Minden változik, minden elmúlik* * ezzel vigasztalják rendszerint a szomorkodókat, gyakran éppen ez az, ami bánatukat okozza. Louis Dépret.* Mikor egy asszonynak a neve elé a »szép« jelzőt teszik, nagyon könnyen hozzáadják a »lehetséges«-t is. Ernie Berr. Halvér. Irta : KÓBOR TAMÁS. Azt mondták szegény Kondri Istvánról, hogy vér helyett állott víz kering az ereiben. Talán úgy is volt. Zömök, erős gyerek volt. Koromfekete haja odatapadt erős homlokához, mely alól két elzsírosodott apró fekete szem kifejezéstelenül, álomszerűen tekintett a távolba. Az arcza sötétbarna, tömpe orra alatt sűrű, erős bajusza erélytelenül kunkorodott le. A termete is csupa erő és csupa álmatagság. Rövid, izmos lábain inkább czammogott, mint járt; karjai, melyekkel vasrudakat tördelhetett, gyámoltalanul, lustán lógtak alá. De csak vérében volt a hiba. Az ő érzéstelen, lomha lelkületével a legcsökönyösebb akaraterő párosult. Nem látta senki, hogyan támadnak az ő elhatározásai, készen pattantak azok elő és amit Kondri István meg akart cselekedni, azt meg is cselekedte, minden habozás nélkül, szinte plasztikusan. Amikor Einjährig Freiwilliger Stephan Kondri volt, az ő halvére miatt sokat szenvedett. A hadnagy urak megennék egymást unalmukban, ha nem akadna minden esztendőben egy-egy emberük, akin spleenes rosszkedvűket nyargaltathatnák. Természetes, hogy ez a nevetségesen komoly fekete gyerek mindjárt első nap a legjobb médiumnak kínálkozott. A leglázítóbb szekatúráknak volt kitéve egész esztendőn keresztül, de Kondri István távolba vesző tekintetéből nem látszott, hogy neki valami köze volna a dologhoz. Midőn azután novemberben először öltötte magára a hadnagyi egyenruhát, felrándult Budapestre és sorra bemutatta magát tiszttársainak, hajdani félebbvalóinak. — Tschau, mondotta neki az ő volt hadnagya. — Tschau, mondotta ő, de nem fogadta el a feléje nyújtott kezet. — Kamerad, mondotta azután, te önkéntesig esztendőm alatt a leggyalázatosabban bántál velem. Én ezért gazembernek tartalak mostan. Aztán a Károly-kaszárnyában összecsapott vele komisz huszárkarddal és az első összecsapásnál széthasította a koponyáját. Aztán hazacsammogott az ő somogyi udvarházába és a legszebb rendben tartotta a gazdaságot. Az emberei rettenetesen féltek tőle. Mindent látott és semmiért sem pörölt. Egyszerűen oda ment a ludashoz és azt mondta neki: — Barátom, maga el van bocsátva. Hordja el magát. És ez ellen nem volt apelláta. A kis város társas életében pontosan részt vett, róla nem lehet mondani, hogy élénken. Ott volt minden városi ülésen, rendesen eljárt a kaszinóba, minden mulatságra megvásárolta a maga jegyét, el is ment, be is ült egy kuczkóba és onnan nézte a zajos sokadalmat. Ha tánczosra volt szükség, tánczolt, ha negyedikre volt szükség, tarokkozott. Ha a jókedv a kaszinó tetejéig ért, csapkodta ő is az üvegeket a falhoz, de mindig azzal a kifejezéstelen komolysággal az arczán. Dorbézolni mindenki látta, örülni senki. Egyike volt a város leggazdagabb urainak, a háza pedig a legelegánsabb. Renaissance-frontja hivalkodva vált ki a kopott barna, roskadozó utczasorból és belül minden csupa szőnyeg, selyem volt. Egész villamos drótháló fonta keresztül-kasul a házat, a gázt ő vezettette be elsőnek a szobái világítására. Volt billard-szobája, vivó-terme, és hálószobája oly nőies elegancziával volt berendezve, mintha asszonyé volna. Innen való az is, hogy az ő halvérüégét sokan gőgből magyarázták, bár nem volt a 1* 3