A Hét, 1899. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1899-07-02 / 27. szám

11­­ .­­—- LILI JL-12 Waldemár (folyton izeg-mozog a helyén): Most már el muszáj mennem, drágám! . . . Mimi: Úgy? Waldemár : Igen, igen, mennem kell öltözködni! Mimi (ámbár jól van informálva): Hisz nem ma van az a találkozás! . . . Waldemár (tétovázva): Nem ma van csütörtök? Mimi : N... de, igen. Waldemár : Akkor mégis ma kell mennem . . . Mimi (zordonan): Hisz tegnap is velük voltál . . . Waldemár : Persze, de szombatig itt maradnak. Mimi: Mit keresnek itt azok a bolond svédek? Waldemár (megbotránkozva): Édes fiam, azok mind profeszszorok Lundból meg Upszalából. Mimi : Mert épp neked kell velük szaladgálnod ?! . .. Waldemár: Tudhatod, hogy mi hívtuk meg őket, hát nekünk kell velük szaladgálnunk. Mimi: Ma hova mentek? Waldemár: A két órai vonattal megyünk Frederiks­­borgba. Azután hét órakor ebéd Tivoliban. Mimi (egy kis hallgatás után, hízelkedve): Engem is elviszel, ugy­e drágám? Waldemár : De fiam, asszonyok nem lesznek velünk. Mimi (szelesen): Hát mit csináltok ott ? Waldemár : Megnézzük a templomot meg a múzeumot. Mimi : Meg egy kicsit kirúgtok a hámból ? Mi ? Waldemár: Édes fiam, micsoda szókat használsz te?... Mimi (alázattal): Persze, hisz te oly finom egy ember vagy, te olyan distingvált egy családból való vagy! A Waldemár (tombolva): De Mimi! . . . Mimi (fölkel és a lábával nagyot toppant): Jaj, csak sohase mentem volna férjhez. Waldemár (meg akarja ölelni): Mimi (ráüt a kezére): Pusztulj! Gyűlöllek. Vetted volna el a Cantu Caesar világtörténetét. Waldemár (ügyetlenül): De édes kis galambom . . . Mimi : Eredj, eredj! . . . Ne nyúlj hozzám avval a nyomorult tintás ujjaddal . . . (Kivesz a czukortartóból egy marék koczkaczukort és avval dobálja Waldemárt.) Pusztulj, pusztulj! Waldemár (az arczát a tenyerével védve): Mimi ne bolondozzál, még a szemembe dobod . . . Mimi: Bárcsak! Waldemár (mérgesen): De most már hagyd abba ! Az egész szőnyeg teli van czukorral. Mit szól majd a cseléd ?! Mimi (henczegve): Bánom is én, hogy mit szól hozzá a Mari. A múltkor is pofon ütöttem. (Abbahagyja a dobálást.) Waldemár (elszörnyüködve): Te ?! Ezt az öreg asz­­szonyt ! Mimi : Igenis !! Hát mi van abban ? Mért boszantott föl?! (Hirtelen a tenyerébe rejti az arczát és sírva fakad.) De ebben is te vagy a hibás! Te nevelsz engem ilyen kiállhatatlanná! Senki sem törődik velem, aztán még legyek szeretetreméltó! . . . Waldemár (mosolyogva átöleli): Édes kis Mimim, te jól tudod, hogy ez nem így van. De légy csak jó és szer . . . Mimi (kibontakozik az ölelésből): Nem! Waldemár (leveszi ő nagysága tenyerét az arczáról): így ni, drágám! Azért te vagy az én legdrágább kincsem. Mimi (mogorván): Igen, mindjárt Chlodwig király után. Waldemár (megcsókolja): Ugy­e már nem haragszol drágám ? Mimi : Szabad most veletek mennem ? Waldemár (komolyan): Mimi kérlek, légy már okos! Mimi (borzasztóan pofon vágja Waldemárt): Ez a tied! Waldemár (képtelen egy szót is szólni.) Mimi (meg van ijedve, hogy mit csinált, de igyekszik ezt elpalástolni): Azt mondtam, hogy ez a tied. Waldemár (egy fenyegető lépést tesz Mimi felé, de aztán visszafordul, kimegy a dolgozószobájába és becsapja az ajtót). Harmadik fejezet. Egy óra múlt el. Mimi ő nagysága a kis szobában ül és állítólag vánkost stikkel. De tulajdonképpen az ura lépteit lesi. Hallja, hogy Waldemár kitolja maga alól a széket, bemegy a hálószobába és a ruhaszekrényben turkál. Bejön-e majd elbú­csúzni ?! Ne jöjjön, gondolja ő nagysága. Úgysem szándékozik vele megbékülni. De talán mégis jó volna behívni, mert úgy­sem tudja megkötni a nyakravalóját. Elmúlik egy negyedóra. Walde már már az előszobában van, s a kalapját veszi. Most mindjárt bejön. Mimi ő nagy­sága szigorú ránczokba szedi a homlokát, hogy az urát mél­tón fogadhassa. Ekkor hatalmas dördülés hallatszik. Waldemár elment, becsapta az előszobaajtót. Mimi­­fölugrik, eldobja a hímzést s az ablakon át az ura után akar nézni, csakhogy odakünn még nagyon lombos a sövény, a távozót nem lehet látni. Erre a csöngettyű-gombhoz szalad s behívja Marit.) Mari (bejön.) Mimi (hevesen): Ki ment most el? Mari (mélyen elcsodálkozva): A nagyságos úr ment el! Nem méltóztatik tudni? Mimi : Szaladj utána! Jól nézhet ki, ha megint vala­mit elfelejtett. Mari: A nagysága nem segített neki öltözködni? Mimi: Persze, hogy nem. Mari (összecsapja a kezét): Hajjé! . . . Akkor alig­hanem itthon felejtette az ingét vagy a pantalonját! (Ki akar rohanni.) Mimi (nagyot dobbant a lábával): Itt maradsz. Mari (megáll): De, kérem . . . Mimi : Hadd szaladjon . . . Mari : De ha tán . . . Mimi : Bánom is én, semmi közöm hozzá . . . Mari: De ha megint lelóg a hózentrágerje, mint a múltkor. Mimi (a szoba közepén áll és oly energikus, mint egy ellentengernagy): Csak hadd lógjon... Meg a nadrágja is... Meg az inge is... Meg a Jägeringe is ... Meg mindene... Úgy kell neki! Épp ezt akartam! Mari (bizalmasan közeledik az asszonyához): De édes jó nagyságos asszonyom, mi történt tulajdonkép?! Mimi (zokogva a cseléd nyakába borul): Az egész . . . világon ... senki . . . sem . . . törődik .. . velem. Mari (ijedten simogatja): Dehogy is nem! Jeszszuskám, dehogy is nem. Mimi (mint föntebb): Senki . . . senki . . . Mari (szintén sírni készül): Ezt ne mondja a nagy­ságos asszony . . . Mimi : Az uram ... az én uram. . . (Sírva.) Bár ne mentem volna férjhez . . . Mari (erősen megbotránkozva): Csak nem ütötte meg a nagyságos asszonyt ?! .. . Mimi (hazudik mint egy görög): De bizony megütött... Mari (mélyen elszörnyüködve): Szégyen, gyalázat! Mimi (gyönge hangon): Ültess a kanapéra. Mari (a kanapéhoz vezeti): No, ezt sem hittem volna a nagyságos úrról, mikor máskép olyan jónak gondolná az ember. Mimi (zokog és csuklik): Mari (gyöngéden): így ni, drága nagyságos aszszo­­nyom, így ni. Törülje most meg a szemét. A nagyságos asszony biztos lehet, hogy az úr már is megbánta. Mimi (a kanapén): Maradj, itt nálam, Mari . . . Nem akarsz egy kis kávét?­ ­ 436

Next