A Hét, 1907. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1907-01-06 / 1. szám

— Lehet, hogy önnek van igaza, de a lelkek külön­bözők, — ki tudná, melyik jár a helyes uton ? A vihar lázas keretbe foglalta hajónkat : fehér kisértetek, éles vonalú, magas hullámok suhantak el jobbra-balra a vizeken, a szél hol mint vénasszony jelent meg s élesen sikított le a fedélzetre, hol átalakult bősz fenevaddá s úgy belebőgött a kéménybe, hogy a gép szava ijedten némult el, s aki ember volt a fedélze­­ten, meghökkenve nézett széjjel. Ott álltam és vad gyönyörűséggel éreztem, amint a vihar végignyargal a tetőzeten, megroppantja a gerendákat, meggörbíti a vaspántokat és megremegteti a gőzöst, amely mint a haldokló vonaglott a fehér hab­párnákon. Óh ! micsoda erő volt ez, a természet vad, szeszélyes hatalma, az örökké létező, soha el nem múló erő, amely fölséges zene lüktetéseként viharzott át agyamon, lelkemen. Borzal­mas volt ez a tombolás, s mégis pokoli szép , könyör­telen, irgalmatlan, lenyűgöző, mint egy óriási érzés, amely leleír mindent, mindenkit és zihálva, égő mámor­ban, vad száguldással rohan föl az égboltig ! És lelkem együtt törtetett föl e démonnal az égig, szilaj szárny­csapásokkal, isteni erővel fel, fel a kupola legtetejéig, s aztán együtt hullott le a láthatatlan lélekkel a tenger sziszegő kráterébe, hogy újra fölkeljen, újra erőt gyűjt­sön s újra fölszáguldjon a végtelen űrbe ! Egy test és lélek voltam az elemmel, az évezredes viharral, amelyet most először értettem meg, amelyet imádtam, amely meg­­reszkettette vadul lüktető szivemet. Óh ! szép, pokoli szép volt ez a boszorkánytáncz, féktelen elemeivel, tulon-túlcsapó érzéseivel, amelyek bábként lökték félre az emberiség apró kártyavárait, önző akaratait, tör­vényeit s csak egy hatalmat ismertek : az erőét, amely előtt mindenkinek meg kell hajolni a világ teremtésétől a világ összeomlásáig. Az arczomra hullám hullám után csapódott s én mégis kidülledt szemmel, lázasan élvez­tem végig e vad csoda minden mozzanatát : zenét hallottam, amelynek nem volt üteme, dallama s mégis a tökéletes szépség, összhangzat volt ; színeket láttam, amelyek kaczagták az optika törvényeit s a fekete alap­ból a tündérország szivárványát kovácsolták ; gondola­tok zsongtak bennem, amelyekből hiányzottak a követ­keztetés lánczszemei s amelyek mégis fölemeltek a min­dent megértés, mindent tudás birodalmába s kiváltották belőlem az ősembert, akinek nincs lenyűgözve akarata, tette, hite, aki él, mint a madarak, a sziklák, a növények, mint a vihar, megfontolás, mérlegelés, megbánás nélkül. Vitt, vitt ez a bűvös erő, eltépett az élet utaitól, s meg­mutatta a tenger tükrében féktelen lelkemet, amely talán először s utoljára szabadult ki kalitjából s káprá­zatos fényben, megmámorosodva az erő bűvös csókjától száguldott el a törpe földgolyó fölött. Egy koromfekete hullám rohant végig a fedélzeten s odacsapott a lépcsőházhoz. Elbuktam s két kezemmel a küszöbbe fogaztam, nehogy a viz lesodorjon. Mire fölkeltem, a lázálom elmúlt s hideg borzongás futott végig testemen. Végigtöröltem homlokomat és Gwen után néztem. A leánynak nem történt baja, nyugodtan ült a kötélcsomón s visszasimította szemébe csapódott szőke haját. Arcza hideg és okos maradt, a tekintete közömbös. Mi volt neki egy goromba hullám ? Mind­abból, ami körülötte pár pillanat előtt lejátszódott, e szép vad látomásból, Gwen nem látott, nem értett meg semmit. Neki a vihar csak levegő, a tenger viz volt, amely csupán habjait öntötte rá, lelkét nem bírta beléje ültetni. Őt a száguldó erő nem vitte föl az égboltig s nem is dobta le a kagylók és csigák közé, őt a káprázatos zene s a szinhatások sem meg nem részegítették, sem meg nem ijesztették, lelke márvány tábláján nyomtala­nul siklott le az a titokzatos erő, amely bensőmet pilla­nat alatt kitörölhetetlen emlékekkel véste tele. S amint ránéztem nyugodt, szőke fejére, egyszerre magam előtt láttam Gwen életét, jövendőjét, ezt a higgadt kézzel megépített kaliczkát, amelynek minden pántja, minden rácsa könyörtelen pontossággal volt megszerkesztve. Láttam Gwent, amint fehér főkötőben ott áll az iskolában a lenszőke angol gyerekek közt s nyugodt hangján énekli a zsoltárt; láttam, amint estén­­kint ott ül férje mellett a kandallónál s olyan egykedvű türelemmel nézi a pamutot, mint most a háborgó, cso­dákkal teli tengert, amint vasárnaponként ájtatos arc­c­al járul az Úr színe elé; láttam mint hófehér hajú, öreg asszonyt, ahogy hideg tekintettel pillant vissza éle­tére, erre a színtelen, virágtalan, becsületes országútra, amelyre soha nem sütött a délszaki nap, amelyet soha az észak vihara nem korbácsolt végig. Szegény okos Gwen ! Megesett rajta a szívem és úgy éreztem, meg kell neki mondanom, hogy szörnyű tévedésben van, hogy elvéti az élet igaz mesgyéjét, hogy kincseket hagy a föl­dön feküdni, hogy eltemeti a lelkét, hogy meghazudj­a a szivét, az érzéseit, hogy szentségtörést követ el, — de aztán szemébe néztem, amelyből biztos nyugalom és hűvösség áradt s elhallgattam. Minek háborgassam ? Minek próbáljam megtéríteni pogánynak ? Minek csóvát dobni a békés birodalomba, amelyben, ha nincsenek is nagy örömök, legalább nincsenek nagy csalódások, ha nincsenek is nagy érzések, legalább nincsenek nagy vereségek, ahol minden eleve megalkudott és megbékült a világgal, az Istennel, az emberrel, azzal a korral, ahová mi csak megtörve, megfehéredett hajjal jutunk el ?! Ki tudja, kinek van igaza , talán nekem, de talán neki, aki azt hirdeti, hogy az élet a megalkuvás, a nyugalom, a türelem és a lélek szárnyainak bölcs megnyirbálása. Hajnalodott , szürke gyöngyköpönyeg borult a látóhatárra, a világító lámpák szeme halványodni kez­dett. A fehér ködfátyol mögött a németalföldi partok egyenes, barna vonalai bontakoztak ki ; tarka pillan­gókként fekete és vörös halászbárkák röpködtek jobbra­­balra. A tenger szürke szeme újra alázatosan csillogott, a vad lélek sima és udvarias lett, mint Luczifer, amikor így szól Ádámhoz : — Ezúttal a nyakazás elmarad. A mély hangú hajókürt búgni kezdett, a fürge pod­­gyászhordók összeszedték a zsákokat és skatulyákat , megérkeztünk. — Isten vele Gwen — mondottam kezemet nyújtva. — Isten önnel — felelte nyugodt komolyságával. — Köszönöm, hogy gondomat viselte. Egy pillanatra összeért a tekintetünk, aztán elvál­tunk, hogy soha többé ne találkozzunk az életben. Fél­óra múlva a németalföldi rózsás síkon, mosolygó hollandi tájképek között vitt tova a vonat. Kinéztem az ablakon s a lelkem mohón telt meg uj képekkel : a mesekönyvek kristálytiszta levegőjével, a flandriai udvarok véres kisérteteivel, a Rembrandt rejtélyes árnyékaival, a Rubens szilaj indulataival és a regös Németalföld csip­kébe burkolt szépségeivel, míg Gwen ezalatt végig­tekintve a flushingi méla tájon, nem látott egyebet, mint egy csomó legelő tehenet, lomha csatornát és kopott halászkunyhót, amelyek sovány kender- és dohány­földek között húzódnak a zöldhináros mocsarakig. A házasság hiányát a nőnél az úgynevezett magasabb szempont sem enyhítheti. 5

Next