A Hét, 1912. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1912-07-07 / 27. szám
429 Sodrott czigarettát, czigaretta-papirossal befáslizott szivart végigélvezni. Elröpülni készülő ásításokat mellre szívni. Csongory András délben megint találkozott a feleségével. Közel volt a Dunához a kicsi, de tiszta vendéglő, ahová ebédelni jártak. Valaki ajánlotta nekik, máshol való sok gyomorrontó kísérletezés után megpróbálták és az egyszerű »Vendéglő« felirású, három tükörablakos üzlet győzött. Csupa jobbfajta ember járt bele. Hivatalnokok, egyetemi hallgatók, s egypár agglegényül száradó tanár a közeli gimnáziumból. Mindegyiknek megvolt a maga rendes, többnyire éves helye, mindegyik ismerhette volna valamennyi ebédtársát, de egyik sem volt kiváncsi a másikra. Idegenekül ültek a mérsékelten finom fehér abroszok mellett, sokan egy asztalnak másik-másik végén, s nem látták, hogy mit eszik a másik, izlik-e neki a félkövér marhahús, s milyen nyakkendőt vett fel a fahéjas rizshez. A küszöbön levett kalap köszönés volt az egész étteremnek, s az ebéd után való meghajlás minden ottmaradottól való bucsuzás volt. A nagyváros egyik házkarjának könyökrészén volt a kis vendéglő, előtte görbült el a villamos sine, előtte csavarodtak be az emberek nagy sietséggel egyik utczából a másikba, előtte szaladt el az élet, anélkül hogy megnézte volna magát a tükörablakban. Talán azért néztek el egymás fölött olyan hidegséggel tűzhelyének vendégei. Talán ha valamivel beljebb lett volna a vendéglő a város szíve felé, már rég tegezték volna egymást a férfiak, s rég csókkal üdvözölték volna egymást az asszonyok. Talán már rég összetolatták volna az asztalokat, s nem tudtak volna addig a kanálhoz nyúlni, amíg a legmesszebbről jövő is meg nem érkezik. De így, minthogy a házakból épült karnak a könyökén voltak, a jégdarabokkal kockázó Duna közelében voltak, a sarkon voltak, ahol az életbe fordul az élet, ott ültek csak az asztalszigeteik mellett, maguk elé nézve, az étvágyon kívül semmit se érezve, hidegen, komoran, mint a falusi iskola udvarán meredező hóemberek, mint maga a könyök, amely borzongva érzi, hogy mint tapad a kar a szerelmes asszony perzselő fehérségéhez, de a karra sugárzó melegből nem érez egy szemernyit sem, mert az asszonytól messze, kivül van a karon. Sári délelőtt rosszul lett a hivatalban. Borzongott, fázott. Fájt a karja, fájt a sarka és a tenyere is fájt, mikor a fejét ráhajtotta. Ebédelni már nem tudott, hiába ingerelte étvágyát az étlap többszöri átolvasásával. Le-lebillentett a szemével egy-egy máskor ínycsiklandó ételnevet, de az étvágy-klaviatúra ma nem reagált, fáradtan, lomhán csuklottak vissza billentyűi. Az ura megtapogatta a homlokát, megszámlálta az érvelését és influenzát konstatált. — Délután nem megy be a hivatalba, Sári. Haza mennél a 715-össel, de szél van odakint, még jobban meghűtheted magad. Itt maradsz, lelkem Sári. Iszol teát bőven rummal. Be is csíphetsz Sári, a földhöz vágott poharak árát majd én fizetem. Az asszony mosolygott a könyein keresztül. — Ha maga is itt maradna velem, András. Mit csinálok én itt egymagam ? — Gyógyulsz, lelkem. Estére eláll a szél és viszlek haza. Két napig nem mozdulsz ki a szobából. Csak egy napot mulasztasz. Szerdán pirosbetűs lesz. Pirosbetűs, érted ? Inspekcióm se lesz. Ha akarod, én is ágyban maradok. Betegek leszünk mind a ketten. Jaj de jó lesz veled betegnek lenni. És elébük állt a meleg szoba mereven nyúló gerendáival. A zöld függöny a virágokkal teli rakott ablakon. A rovátkos kályha, a falat ölelő csövével. A két egymáshoz simuló ágy és a fölötte lógó nagy aranyrámás kép. Feléjük csapott a jó szobameleg és letakarta a lelküket az emlékezés álomtollal tömött takarója. Sári ott maradt a vendéglőben. Leakasztotta a falról az agyonolvasott német újságot, s lapozni kezdett benne. De nem érdekelték a hangzatos czimek, s a szeme is fáradt volt. Odaült a kályha mellé s kinézett a homályosuló tükörablakon. A vendéglőből már elment az utolsó vendég is, az abroszok gyűrötten hevertek az asztalokon. Az abroszokon szalvéta-göngyölegek kuporogtak, s sóváran vártak a szalvétagyűrűkre, melyek eljegyezni kívánták őket a tisztaságnak. Az evőeszközök úgy hevertek szanaszét, mint a csatatéren eldobált fegyverek. Fáradt, lomha pinczérek támolyogtak ki az ajtón, pihenni mentek haza. Nemsokára bejött a konyhából egy mosogatóruhába öltözött ember, nagy kosarat czipelt a hóna alatt, s összeszedte, amit kivinni valónak talált. A konyhából még egy darabig vízlocsogás, edény csörömpölés hallatszott. Közbe-közbe a legújabb népdal szárnyai alatt kipanaszkodta magát egy női hang. A gazda megpiszkálta a kályhában a tüzet, s felment az emeletre. Odakint meg a szél, mint megannyi sípon, tél keringőt fújt a házak során. IV. — Sárika . . . Sárika édes . Csongory végigsimította kezét az alvó asszony arczán. Csongoryné ijedten kapta fel a fejét az asztalról. — Né, elaludtam. Jaj de hosszú délután volt, Istenem ! És nyújtózott egy nagyot, s a nyújtózás arányában ásított egy állkapocsremegtetőt. Sietniök kellett. Gyorsan összeszedelőzködtek, s helyet foglaltak a pályaudvarhoz vivő villanyoson. A váróteremben még le is ülhettek, késett a bécsi vonat, s a csatlakozás miatt nem adtak jelt a beszállásra. A vonatosok kikeresték egymást kutató szemekkel a közéjük tolakodott idegenek közük Csak a szemük hunyorgott, de belül a lelkükben megbillent a láthatatlan kalap. Szanaszét voltak szóródva, megbontotta köztük az összhangot a sok szaladozó profán, de egy láthatatlan láncz, a hajnal láncza, a megszakadt álmok láncza, az estébe nyúló reggeli sóhajok láncza összekötötte őket. Nem voltak ők ezért sohasem távol egymástól. Egymás mellett ültek akkor is, mikor az egyik az első kocsiban ült, a másik meg az utolsóban szundikált. Egymás mellett dolgoztak ők, mikor az egyik Budán szívta be a dohos akták porát, a másik meg a Ferenczvárosban görnyedt tintafröcsösös íróasztal fölött. És egymásra gondoltak, amikor egymásnak még a nevéről is megfeledkeztek, mert egyek voltak az álom lerázásában, a vonatéletben, az egész életek elásításában. Csöndes megvetéssel nézték le a közöttük szaladgáló, soraikat megbontó nappal ébredőket, akik a melegre sütött kocsikban, kialudtan, jóllakottam a nap világossága mellett újságot olvasva rándultak be Pestre. Szórakozni, pénzt költeni. És nagy csomagokkal megrakodva, fáradtan, zajjal és Pestet szidva gomolyogtak haza. Telerakták a podgyászhálókat felül, a folyosókra skatulya-torlaszokat emeltek és a nappal lármájával szentségtelenítették meg az éjszakába temetkező, a hajnalból születő vonatot. Lehetetlen volt nem érezniök ezeknek a betolakodóknak a hatalmát, a hangjuk lesújtó erejét, a megjelenésük góliáti varázsát. Mert ezekből a napsugár áradt, ezek napfény-