Hetedhéthatár, 2010 (14. évfolyam, 1-3. szám)

2010-01-01 / 1. szám

2010. január-február hetedHÉTHATÁR 3 Kocsis József 1. Namma nem érzékeli az időt, ez mostaná­ban előfordul néha vele, kilencvenhét évig nem ismerte ezt a furcsa érzést, jobb nem gondolni rá, mi jöhet még, világos van, a tévé bekapcsolva, hiába nézi, a reklámokból nem derül ki, délelőtt van-e vagy délután, nem érezte, hogy álmos volna, elaludhatott mégis, ki tudja, mióta szunyókál itt a fotel­ban, a székre emelt, előrenyújtott lábakkal, térdízületeinek fájdalmas feszüléséből gon­dolja, hogy sok idő múlhatott el ebédutántól (vagy reggeli óta?), elzsibbadt egészen, be kellene járatnia a lábait, hogy a vérkeringés meginduljon bennük. Kászálódik lefele, s megáll egyszerre. Ez már aligha álomkép, mintha ellebbent volna a háta mögötti ablakon túl egy árnyék, lo­pakodó árnyalak, az előszobában, a szoba felé, de ebben nem biztos, mert a szemközti képernyő tükröződésében látta a mozgást, a tükörkép megtéveszti az irány megíté­lésében, a mozgás is túl gyors volt ahhoz, hogy tisztán érzékelhesse, talán nem is va­lóságos kép volt az, a bevetődő árnyék el­mozdulását toldhatta meg a fantáziája, hogy kerülhetne bárki is az előszobába, egyedül van itthon, hangot sem hallott, ennek utána kell néznie. Hosszú percek telnek el, míg a szobába beér tipegve, nyitva az ajtaja, és nyitva az udvarra nyíló ajtó is, ő hagyta úgy, hadd jöjjön be a friss levegő. Aztán megdermed. Erre számított, mégis váratlan az előtte álló alak. Egy idegen. Az ő szobájában.­­ Mit keres itt? Ráförmed, reflexszerűen, fenyegető hang­súllyal. Támogatók BIOKOM Kft. Bázis-Art Generál Finish 987 Kft. Szigetvári Takarékszövetkezet Iparos Kisvendéglő Netmester Produkció www.netmester.hu Száz közelében Az ismeretlen az olajkályha fölé hajol, szakértő arccal vizsgálja. - A kályha miatt jöttem. Műszaki ellen­őrzés. Nem hangzik meggyőzően. -Na, kifelé! Namma erélyesen az ajtó felé mutat. Az ismeretlen eloldalog megsemmisülten. Köszönni is elfelejt. Namma meg­néz utána, kinyújtott jobb­keze mintegy függetlenedve a százötven centis, negyvenvalahány kilós testtől, még sokáig a levegőben marad. Namma nézi hitetlenkedve, legszívesebben körbejárná, hogy megbizonyosodjék a valódiságáról, hogy nemcsak a képzelete ütött-e vele csúf tréfát, ebben a korban már minden előfor­dulhat, aztán fejcsóválva visszatipeg a kony­hába. Az ajtót nyitva hagyja maga mögött, hadd járja át a lakást a kinti jó levegő. 2. Irén órák óta nem találja Nammát, újra és újra telefonál, azért választotta ezt az éj­jel-nappali kedvezményes előfizetést, hogy bármikor elérhesse, anélkül, hogy számolnia kellene a percdíjakat, hogy mellette lehessen folyamatosan, figyelmeztethesse naponta többször is a gyógyszerekre, érezhesse a kö­zelségét, mellette lehessen ugrásra készen. Nagyon jó, hogy van ez a telefon, bármikor megszólíthatja, és megnyugodhat, hogy él és jól van, és együtt lehetnek, mintha egy szo­bában beszélgetnének az asztal mellett, és ez így is történik többnyire, csak néha fordul elő, ami most is van, hogy hiába a telefon, csak ezeket a csengetések közé szorult süket csendeket hallgathatja órákig. - Ibit kellene hívni, amíg teljesen be nem sötétedik - mondom. - Nem lehet a kertben, megígérte - mond­ja Irén, de már tárcsázza Ibit, gyerekkori lánypajtásai közül az egyedülit, aki azóta is az utcában lakik, és naponta átnéz Irén anyukájához, nemcsak most, öregkorában, hanem amióta a világ világ, amikor még Irén is otthon lakott, aztán felnőtten ké­sőbb, ruhát próbálni, beszélgetni, kerti vi­rágokat csereberélni, mindig volt valamiért, nem volna szokatlan a kérés, hogy segítsen földeríteni, mi a baj, Irén mégis restelke­dik, hogy egyre gyakrabban kell ugyanazt kérnie; a negyedik házban laknak, de még­is zavaró lehet ez a gyakoriság, már-már zaklatás, csak akkor nyugszik meg, amikor Ibolya nemcsak mostanra, hanem a jövőben is bármikorra kiterjeszti segítőkészségét. Nagyon jól tudja, mondja, milyen bénító a tehetetlenség érzése, miközben a gondola­tok kergetőznek a legkevésbé sem képtelen lehetőségek között. - Nincs semmi baj - halljuk néhány perc múlva Ibolya hangját, otthonról, Namma mellől -, a mama félretette a kagylót, ott ült a készülék mellett, várta a megbeszélt hívást, de nem ment ki a csengetés. Irén hangjába az aggodalom mellé a türel­metlenség is belopakodik. —Anyám, hát el tudod képzelni, hogy nem hívlak? Hogy tudnálak elérni, ha folyton fél­reteszed a kagylót? Nem emlékszel, hogy legutóbb is ez történt? Erre gondolj ezután, ne kelljen folyton Ibit ugrasztanom, van neki elég dolga, mégis muszáj megkérnem, mert nem tudhatom, hol fekszel elesve, és nem tudsz magadon segíteni. A feddésbe átcsapó aggodalmaskodásra nagy hallgatás a válasz, bánja is Irén a hir­telen szavakat, segíteni úgysem segít velük semmit, hamarosan újra hívnia kell Ibolyát, aztán végigizgulhatja a keresés hosszú per­ceit, és meghallgathatja az aktuális magya­rázatot: a mama a kertben volt, söpörte a járdát, diót szedett, avart égetett, öntözte a virágokat, a falat meszelte, ilyen is volt, kilencvenhét évesen, vagy csak egyszerű­en mellérakta a kagylót. Mert mellérakja, gyakran mellérakja, pedig vigyáz, de nem könnyű a kagylót abba a kis vájatba vissza­helyezni, alig látszik a pereme, hogy pon­tosan sikerüljön, ahhoz fiatalabb szem kel­lene, és a kéznek sem szabadna reszketnie, erre azonban közel a százhoz egyre keve­sebb az esély, tudja ezt jól, és beletörődött rég, csak a lánya miatt sajnálja, hogy miatta ilyen gyakran kell átélnie azt, amit egyszer is elég volna, a legvégén, amiről ő már tud­ni nem fog, és pironkodnia sem kell többet a vigyázatlanságáért. 3. Jönnek kifelé a kórházkapun, összekarol­va, a parkban várom őket, Namma lép ki előbb, megáll, és botjával a bejárat melletti pad felé int.­­ Nem jól van ez itt, elfoglalja az egyet­len ülőhelyet. (Folytatás a 4. oldalon) Következő számunk március 12-én jelenik meg a Hetedhéthatárt az alapítástól támogató Szántó Dezső emlékére

Next