Heti Kelet, 2003 (2. évfolyam, 1-48. szám)
2003-06-19 / 23. szám
Békés megyei szlovákok csinálták meg a idén kétszázötven éves Nyíregyháza, egykori földijeink új otthona Békés megyében némi vita bontakozott ki arról az írott sajtó hasábjain, hogy most akkor Szarvas vagy Békéscsaba környékéről elköltözött szlovákok virágoztatták-e fel az idén alapításának 250. évfordulóját ünneplő Nyíregyházát? A pontos helytörténet fontos, de ezúttal talán mégsem ez a lényeg. Hanem az, hogy itt miért nem akar bekövetkezni a várva várt gazdasági fellendülés, ha ott már megy az építkezés egykori földijeinknek? Szabolcs-Szatmár-Beregben, közelebbről Nyíregyházán jártam, Békés megyei ember számára szokatlan dolgokat tapasztaltam ott: rohamléptekkel fejlődik a város, és hát a környezete sem jár rosszul. A „fejlődés” és a „rohamléptekkel” közhelyszerűsége, elcsépeltsége nem fejezi ki pontosan a lényeget, azt inkább látni kell. És az utazó láthat is, ha kinyitja a szemét. A megyeszékhelyre Debrecen felől bevezető főút mentén vállalkozás vállalkozás hátán, egymást érik a boltok, üzletek, csillogó portálok, logók és reklámtáblák, sok az új ház, csigalépcsős, nagyablakos ingatlan. Az autók kétszer két sávon nyomulnak, mintha a Balaton partján vagy a fővárosban lennénk, nem a Tiszántúlon. A belváros is jómódúságról árulkodik, maga a külső építészeti csoda: a régi és az új olyan páratlan összhangban van, hogy jólesik a szemnek a nézés. (Nem véletlen, hogy a város építésze tervezte a mélygarázs fölötti Nemzeti Színházat, amely a politika szimpátiáját ugyan nem vívta ki, viszont a szakmáét igen.) Ha Nyíregyháza így halad, középtávon ráver Debrecenre: a díszburkolatos főtér sétálóutcáin szemmel láthatóan elégedett polgárok sétálgatnak szombat délelőtt. Pedig nem volt ez mindig így! A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején viszonylag sok időt töltöttem el itt, így lehet összehasonlítási alapom. A negatív előítélet nem humanistához való, de valaha bizony megállt a minősítés: sötét Szabolcs, a fekete vonat nem véletlenül haladt át ezen a tájon. Az NB I-es focicsapat és a saját színház (azért mindkettő megléte jelez valamit) elérhetetlen álomnak tűnt fel az ittenieknek, míg Békéscsaba felmutathatta ezen értékeket. Mára viszont fordult a kocka: a nyíregyháziak rendszerváltás után elképesztő sebességre kapcsoltak, ismerőseim azt mondják, hogy különösen az utóbbi öt évben prosperál a város. És valóban: nincs az az áruházlánc, amely a szabolcsi homokon ne nyitott volna egységet, a multinacionális vállalatok és a magyar, egyéni és társas vállalkozások egészséges, egymást versenyre és együttműködésre késztető, különben békés egymás mellett élést folytatnak. A Sóstóra vezető úthoz közel lévő nagybani piac balkáni forgataga kenyeret ad a népnek is, az áru olcsó, tehát veszik, viszik. Míg másutt a KGST-piacok maradványait ki- és betiltották, ezek engedik, sőt segítik - én nem mondom, hogy a civilizált kereskedelem netovábbja ez a tonna, de legalább nem is éhezik senki. A kulcsszó: benzin és gázolaj. Eladó üzemanyaggal teli autók sorakoznak a parkolóban, egy litert 140-150 forintért kínálnak, de lehet alkudni belőle. Az árusok főleg ukránok, bár magyar felhajtók is besegítenek. Láttam egy mikrobuszt, amelyből az üléseket kiszedték, a helyükön legalább húsz darab ötvenliteres ballon, minima kalkula 70 ezer forint rajta a haszon, ha túladnak a szállítmányon, s akkor még a vásárló is jól járt, hiszen 200 forintért kapta meg azt, ami a „rendes” kútnál 240. A nyíregyháziak nem érzik magukat rosszul, bagóért beszerzett energiával döngetnek a kiváló állapotú utakon, így aztán nem nehéz gazdaságosan működtetni vállalkozásaikat. Aranyláz tört ki a szabolcsiakon, mindent adnak és vesznek, mint Jack London regényeiben. Persze, nem csupán a feketéből szabadba hajló gazdaság virágzik itt, hanem a legális is, bár az előzőekből következően egymástól nem teljesen függetlenül. A polgármester, Csabai Lászlóné szocialista, de a nyíregyiek már kezdenek odáig eljutni, hogy mindegy, milyen színben pompázik a vezetés, ha hűt a szekér. A megyei főkapitány sem azzal kénytelen foglalkozni, hogy a pártütők, az árulók, a korruptak között rendet tegyen - két rendőr sétál unott képpel a falunyi nagyságú területen elhelyezkedő nagybanin, miközben a háttérben megy a bolt. Az olvasók talán nem gondolják rólam, hogy fizetett ügynökként Szabolcs-Szatmár-Bereg pozitív kampányát kívánom folytatni - érdek nélkül hirdetem dicsőségüket. Másrészt (legalábbis remélem) azt sem feltételezik, hogy a bűnözésnek, a hasznot az országból kivivő multinacionális cégek politikájának csinálok reklámot - másról van szó. Arról, hogy üres hassal nem lehet a himnuszt énekelni. A szlogenek és a lózungok ideje lejárt, előbb-utóbb a Körösök vidékén is a teljesítmény kell, hogy legyen a mérték. Mert bizony, bizony: az utóbbi évtizedben úgy elmaradtunk az ország fejlődésétől (s hol van akkor még Európa!), hogy a legtöbb gazdasági jellegű statisztikának a végén kullogunk. A hírek riasztóak: elvitték a híres nyomda gépeit, eladták a konzervgyárat, a kötőipar egykori zászlóshajói (ha még vannak egyáltalán) fizetési gondokkal küzdenek, kényszerből karcsúsították a megyei intézményeket, és így tovább. Szentségtörésnek hathat, de jogos a kérdés: ha a Körösök vidékén tényleg olyan nagyban ment az olajozás, mint mondják, akkor hová tűnt a bevétel? Mert sok látszatja nincs, az biztos. Ha Nyíregyháza a Tiszántúlon sikeresen eljátszotta Ukrajna kapuja szerepét, akkor Békéscsaba miért nem lett ugyanaz Románia felé? Egyre többen hangoztatják, hogy akinek van egy csöpp esze, menekül innen, majd az utolsó lekapcsolja a villanyt. Képviselőink ilyen-olyan bizottságokban székelnek, politikai harc foglalja le összes erejüket, nyomozati tevékenységet folytatnak, ahelyett, hogy hoznák a tőkét, vagy legalább megmutatnák neki az utat. Tudom, a befektetők nem jönnek könnyen, a kapitalista visszafordul, ha a tiszaugi hídon túli világgal szembesül - de immár a nyíregyházi példa adott, lehet ezt másként is csinálni. A szocialista-kommunista világban 10 Lippán elmaradtak a magyar énekek Arad Amint azt beharangoztuk, szombaton a lippai líceum dísztermében háromnyelvű műsort ígértek a testvértelepülés, Battonya fiataljai. Akik valóban el is kápráztatták a szép számú nézőközönséget a kulturált, három nyelven bemutatott énektudásukkal, csakhogy a magyar helyett angolul énekeltek, amit még a lippai románok is szóvá tettek. Ezt nem csupán a testvértelepülési kapcsolat, az európai szellemiség, hanem a hatszáz fős helybeli magyarság iránti tisztelet is megkívánta volna. Nyugati Jelen, 2003. jún. 11. sz.