Heti Kelet, 2003 (2. évfolyam, 1-48. szám)

2003-06-19 / 23. szám

Békés megyei szlovákok csinálták meg a idén kétszázötven éves Nyíregyháza, egykori földijeink új otthona Békés megyében némi vita bontakozott ki arról az írott saj­tó hasábjain, hogy most akkor Szarvas vagy Békéscsaba környékéről elköltözött szlovákok virágoztatták-e fel az idén alapításának 250. évfordulóját ünneplő Nyíregyházát? A pontos helytörténet fontos, de ezúttal talán mégsem ez a lényeg. Hanem az, hogy itt miért nem akar bekövetkezni a várva várt gazdasági fellendülés, ha ott már megy az építke­zés egy­kori földijeinknek? Szabolcs-Szatmár-Bereg­­ben, közelebbről Nyíregyhá­zán jártam, Békés megyei em­ber számára szokatlan dolgo­kat tapasztaltam ott: roham­léptekkel fejlődik a város, és hát a környezete sem jár ros­­­szul. A „fejlődés” és a „ro­hamléptekkel” közhelyszerű­sége, elcsépeltsége nem fejezi ki pontosan a lényeget, azt in­kább látni kell. És az utazó láthat is, ha ki­nyitja a szemét. A megyeszék­helyre Debrecen felől bevezető főút mentén vállalkozás vállal­kozás hátán, egymást érik a boltok, üzletek, csillogó portál­ok, logók és reklámtáblák, sok az új ház, csigalépcsős, nagy­ablakos ingatlan. Az autók két­szer két sávon nyomulnak, mintha a Balaton partján vagy a fővárosban lennénk, nem a Tiszántúlon. A belváros is jó­­módúságról árulkodik, maga a külső építészeti csoda: a régi és az új olyan páratlan összhang­ban van, hogy jólesik a szem­nek a nézés. (Nem véletlen, hogy a város építésze tervezte a mélygarázs fölötti Nemzeti Színházat, amely a politika szimpátiáját ugyan nem vívta ki, viszont a szakmáét igen.) Ha Nyíregyháza így halad, kö­zéptávon ráver Debrecenre: a díszburkolatos főtér sétálóutcá­in szemmel láthatóan elégedett polgárok sétálgatnak szombat délelőtt. Pedig nem volt ez mindig így! A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején vi­szonylag sok időt töltöttem el itt, így lehet összehasonlítási alapom. A negatív előítélet nem humanistához való, de va­laha bizony megállt a minősí­tés: sötét Szabolcs, a fekete vo­nat nem véletlenül haladt át ezen a tájon. Az NB I-es foci­csapat és a saját színház (azért mindkettő megléte jelez vala­mit) elérhetetlen álomnak tűnt fel az ittenieknek, míg Békés­csaba felmutathatta ezen érté­keket. Mára viszont fordult a kocka: a nyíregyháziak rend­szerváltás után elképesztő se­bességre kapcsoltak, ismerőse­im azt mondják, hogy különö­sen az utóbbi öt évben prospe­rál a város. És valóban: nincs az az áru­házlánc, amely a szabolcsi ho­mokon ne nyitott volna egysé­get, a multinacionális vállala­tok és a magyar, egyéni és tár­sas vállalkozások egészséges, egymást versenyre és együtt­működésre késztető, különben békés egymás mellett élést folytatnak. A Sóstóra vezető úthoz közel lévő nagybani piac balkáni forgataga kenyeret ad a népnek is, az áru olcsó, tehát veszik, viszik. Míg másutt a KGST-piacok maradványait ki- és betiltották, ezek engedik, sőt segítik - én nem mondom, hogy a civilizált kereskedelem netovábbja ez a tonna, de leg­alább nem is éhezik senki. A kulcsszó: benzin és gázolaj. El­adó üzemanyaggal teli autók sorakoznak a parkolóban, egy litert 140-150 forintért kínál­nak, de lehet alkudni belőle. Az árusok főleg ukránok, bár magyar felhajtók is besegíte­nek. Láttam egy mikrobuszt, amelyből az üléseket kiszed­ték, a helyükön legalább húsz darab ötvenliteres ballon, minima kalkula 70 ezer forint rajta a haszon, ha túladnak a szállítmányon, s akkor még a vásárló is jól járt, hiszen 200 forintért kapta meg azt, ami a „rendes” kútnál 240. A nyír­egyháziak nem érzik magukat rosszul, bagóért beszerzett energiával döngetnek a kiváló állapotú utakon, így aztán nem nehéz gazdaságosan működtet­ni vállalkozásaikat. Aranyláz tört ki a szabolcsiakon, min­dent adnak és vesznek, mint Jack London regényeiben. Per­sze, nem csupán a feketéből szabadba hajló gazdaság virág­zik itt, hanem a legális is, bár az előzőekből következően egymástól nem teljesen függet­lenül. A polgármester, Csabai Lászlóné szocialista, de a nyíregyiek már kezdenek odá­ig eljutni, hogy mindegy, mi­lyen színben pompázik a veze­tés, ha hűt a szekér. A megyei főkapitány sem azzal kénytelen foglalkozni, hogy a pártütők, az árulók, a korruptak között rendet tegyen - két rendőr sétál unott képpel a falunyi nagysá­gú területen elhelyezkedő nagybanin, miközben a háttér­ben megy a bolt. Az olvasók talán nem gon­dolják rólam, hogy fizetett ügynökként Szabolcs-Szatmár-Bereg pozitív kampá­nyát kívánom folytatni - érdek nélkül hirdetem dicsőségüket. Másrészt (legalábbis remélem) azt sem feltételezik, hogy a bű­nözésnek, a hasznot az ország­ból kivivő multinacionális cé­gek politikájának csinálok rek­lámot - másról van szó. Arról, hogy üres hassal nem lehet a himnuszt énekelni. A szloge­nek és a lózungok ideje lejárt, előbb-utóbb a Körösök vidé­kén is a teljesítmény kell, hogy legyen a mérték. Mert bizony, bizony: az utóbbi évtizedben úgy elmaradtunk az ország fej­lődésétől (s hol van akkor még Európa!), hogy a legtöbb gaz­dasági jellegű statisztikának a végén kullogunk. A hírek ri­asztóak: elvitték a híres nyom­da gépeit, eladták a konzerv­gyárat, a kötőipar egykori zászlóshajói (ha még vannak egyáltalán) fizetési gondokkal küzdenek, kényszerből karcsú­sították a megyei intézménye­ket, és így tovább. Szentségtö­résnek hathat, de jogos a kér­dés: ha a Körösök vidékén tényleg olyan nagyban ment az olajozás, mint mondják, akkor hová tűnt a bevétel? Mert sok látszatja nincs, az biztos. Ha Nyíregyháza a Tiszántúlon si­keresen eljátszotta Ukrajna ka­puja szerepét, akkor Békéscsa­ba miért nem lett ugyanaz Ro­mánia felé? Egyre többen han­goztatják, hogy akinek van egy csöpp esze, menekül in­nen, majd az utolsó lekapcsol­ja a villanyt. Képviselőink ilyen-olyan bizottságokban székelnek, politikai harc fog­lalja le összes erejüket, nyo­mozati tevékenységet folytat­nak, ahelyett, hogy hoznák a tőkét, vagy legalább megmu­tatnák neki az utat. Tudom, a befektetők nem jönnek kön­­­nyen, a kapitalista visszafor­dul, ha a tiszaugi hídon túli vi­lággal szembesül - de immár a nyíregyházi példa adott, lehet ezt másként is csinálni. A szo­cialista-kommunista világban 10 Lippán elmaradtak a magyar énekek Arad­­ Amint azt beharangoztuk, szombaton a lippai líceum dísztermében háromnyelvű műsort ígértek a testvértelepülés, Battonya fiataljai. Akik valóban el is kápráztatták a szép számú nézőközönséget a kulturált, három nyelven bemutatott énektudásukkal, csakhogy a magyar helyett angolul énekeltek, amit még a lippai románok is szóvá tettek. Ezt nem csupán a testvértelepülési kapcsolat, az európai szellemiség, hanem a hatszáz fős helybeli magyarság iránti tisztelet is megkívánta volna. Nyugati Jelen, 2003. jún. 11. sz.

Next