Heti Válasz, 2002. január-február (2. évfolyam, 1-8. szám)
2002-01-04 / 1. szám
P OLVASÓINK ÍRJÁK SZABADSÁG ÉS HAGYOMÁNY Heti Válasz, 2001. november 23. (74-76. oldal) „Vajon létezik-e hagyomány, vagy csak hagyományok vannak?" Babarczy Eszter kérdése önmagában is vitaindító lehetne. Sőt kellene is, hogy legyen, mert e kérdés tisztázása nélkül állandósul az a gyakorlat, hogy egyetlen íráson belül pusztán fogalmazási-technikai okból váltja egymást egyes és többes. Nos, miután a régiségben, a hagyományok keletkezéseinek korában nincs demokrácia, hanem a dolgok hierarchikus rendje szabályoz, helyesnek tűnik a hagyományt/hagyományokat saját közegükben tárgyalni. Tehát kérdésünk: van-e hagyomány, melyet valakik művelnek is, tehát él, melyből a hagyományok többese levezethető, illetve legalábbis ilyen igénnyel lép fel? Igen, van. Ez az Evola-Guénon-Hamvas Béla-László András nevével jelezhető őshagyomány-iskola. Hozzáértés híján nem vetemedem részletes bemutatására, csak vázlatosan: 1. Az emberiség legkorábbi megnyilvánulásaiból merít, s a nagy kultúráknak is a fénykorukat megelőző, alapozó hőseit tekinti mérvadónak. 2. Hisz az ember magas szellemi, kinyilatkoztatásszerű eredetében, ebből egyenesen következik, hogy 3. a világban fejlődés tartósan nem lehetséges. 4. Az ismert világvallásokat megalapozó eszméket saját rendszeréből szervesen levezeti. Mindezen nézeteit oly következetességgel képviseli, mellyel minden, a közéletben mérvadó erőt magára haragít, így kizárja magát a köztudatból. Következnek fentiek után a hierarchikus rendbe szerveződőszervezhető hagyományok. Számunkra első a kereszténység. Jelentőségéről a legszebb igét egy buddhista barátomtól hallottam. Abban az időben a cenzúra még működött, de már enyhült a nyomás, és előkészületben volt a Tibeti halottaskönyv magyar kiadása. Ez egy igen régi irat, funkciója volt a maga idejében: a haldokló felkészítése a köztes lét nehéz látomásaira az üdvösség (nirvána) elnyerése céljából. Nagy izgalommal vártuk, és barátomat ostoba kérdéseimmel rendszeresen zaklattam. Kaptam oly választ, melyre legkevésbé számítottam: „Mi európai magyarok vagyunk, ezt a tényt semmilyen későbbi választás nem befolyásolhatja. Tehát halálunk után sem az ázsiai istenségek, hanem a keresztény szentek jelennek meg lelkünk vízióiban." Ebből a mondatból tárgyunk egy fontos tulajdonsága válik nyilvánvalóvá, az, hogy hagyományait az ember nem választhatja szabadon. Harmadik fokozatban ismét alapkérdések merülnek fel és kapnak egyfajta választ. Ezúttal a Pap Gábor-Molnár V. József nevével jelezhető iskola munkássága ad irányt. Tárgya a magyar népi kultúra, valamint az összes, állapota szerint még kutatható más nemzeti kultúra, amennyiben képes hozzájárulni szerves kultúránk megismeréséhez. És itt kulcsfogalomhoz érkeztünk, a szervesség fogalmához. Ezt alaposabban kell körüljárni, és lehetőleg definiálni, mert bármiféle hagyománynak és kultúrának ez a fokmérője. Hamvas Béla ilyenformán fogalmaz: „a kultúra a lehetséges emberi tevékenységek közötti nagyfokú összhang". Tehát nem a színház, nem hókuszpókusz, hanem az összhang, az egység maga. Ugyanakkor: néprajzosaink ezt az összhangot nevezik szervességnek, elkülönítve, mint jelzőt, a kultúrától. Megkísérlem definiálni a szervesség fogalmát: szerves az a lét, melyben minden mindennel összefügg. Nem önmagában, hanem a szilárd és aktívan gyakorolt hitben. A szervesség nem magyar ügy, minden más kultúrának is az alapja. Sajnálatos módon a mai világot meghatározó nagy nyugati népek eredeti kultúrájukat oly mértékben elhanyagolták, hogy az már végzetes. Ma aktív néprajzos kataink, Erdélyi Zsuzsanna, Berecz András sem igen találtak nyomot. Végül is van egy hagyomány és vannak hagyományok. Van közös emberi őshagyomány. Ha az ember isteni teremtmény, és nem a fáról szállt le, akkor van őshagyománya is. Ha pedig teremtmény, akkor felejt, és a felejtés egy fokán kitalálja a hagyományokat. S mivel nem felejtettünk meg mindent, műveljük a teológiát, a hungarológiát, germanisztikát, miegymást, nemzetek szerint, s családi hagyományainkat lehetőségeink szerint. Pogány István, Budapest NYOLC ÉV Heti Válasz, december 14. (3. oldal) A magyar nemzet becsületes erkölcsi értékeket, kötődéseket, célokat hordozó része könnyekkel búcsúzott Antall Józseftől, pedig közülük is sokan bevették a rendszerváltozás gyógyuláshoz szükséges keserű piruláit, és tehetetlenül nézték, hogy a méltatlanok pirula helyett aranyat kaptak, és korábbi politikai hatalmukat szégyentelen köpönyegforgatással gazdasági hatalommá konvertálták. Egyetértek azzal, hogy 1998 óta beérnek lassan azok a gyümölcsök, amelyekhez a fát Antall József ültette el. A cikk azon állításáról, hogy a sok eredményt, amire szegény Antall József bólintana, ma már „természetesnek" tartjuk, sajnos azt kell írjam, hogy ez az idő még nem érkezett el. A gazdasági és a más szellemű manipuláció és az azt közvetítő médiahatalom a lakosság közel felét vakká teszi. Magyarországon nincs sajtószabadság. A Nyugatnak tehát igaza van, de nem mindegy, hogy melyik oldal van hátrányban. Remélhetőleg egyszer a többség nem azoknak az újságíróknak hisz, akik ma is komoly pozícióban vannak a régi gárdából. Egyikük Antalit halálakor Caligula lovához, istállómesterhez hasonlította, és azt írta, hogy a nép Antalit nem gyászolta. Sőt a gyászt úgy gúnyolta, mint „macskák farkára kötött fekete szalagot". Dobos Zsolt, Miskolc ELITBAJOK Heti Válasz, december 14. (8-10. oldal) A cikkhez mellékelt fotó képaláírása, mely szerint a kép a Kútvölgyi kórházat ábrázolná, téves. A képen látható épület nem azonos a Kútvölgyi kórházzal. Megjegyzést fűznék a cikk alábbi mondatához: „A többi vezető politikusnak legfeljebb azt az előnyt biztosítják, hogy bár éppúgy kétágyas szobában fekszenek, mint a többi beteg, esetleg nem kapnak szobatársat." Talán érdemes emlékeztetni arra, hogy az úgynevezett kétágyas szobákat - a kórház épületét a 40-es évek elején tervező - Csánk Elemér műépítész eredetileg egyágyas szobáknak tervezte. Zimányi Magda, Budapest 4 . heti Válasz 2002/11/04