Heti Válasz, 2005. április-június (5. évfolyam, 14-26. szám)

2005-04-07 / 14. szám

KÖRKÉP |“ .14SZAM ■ hu -H-« A­mikor a római Szent Péter téren százezernyi némán imádkozó zarándok előtt bejelentették a pápa halálhí­rét, a könnyeikkel küszködő emberek tapsolni kezd­tek. Teremtője magához emelte a nyolcvanötödik évében járó II. János Pál pápát. A példaadóan viselt súlyos szen­vedésnek, a hosszú keresztútnak vége. A taps a Teremtőnek szólt, aki őt adta, és persze a te­remtettnek. Annak a szinte emberfeletti teljesítménynek, amelyet a Karol Wojtylaként 1978-ban Krisztus földi hely­tartójának választott egyházfő felmutatott. A megingat­hatatlan, mindig a szenvedők oldalán álló államférfinak. A könnyek az emberért folytak, aki tudott szeretni, báto­rítani, magához ölelni kicsit és nagyot, hatalmast és meg­­alázottat. Aki az élet nagy kérdéseiben, hite alapigazsá­gaiban soha nem engedett, de megértéssel fordult min­den gyarló embertársa felé. Legyen az tekintélyes politi­kus, egykor meghurcolt szerzetes vagy éhező nincstelen. Professzor és diák, kétkedő és harcos igehirdető. Muzul­mán, zsidó, protestáns. Életére törő merénylő. Az embe­rért folytak a könnyek, aki több mint két évtizedig derűt sugárzott a világra. És a világ a halálhír hallatán hirtelen a Jobbik arcát kezd­te mutatni. A fanyalgók elnémultak, belátva, mily nevet­séges huszonhat év egyházi kormányzásában azt keres­ni, ami szétválaszt. Azt látta az eszményeit vesztett, de a nagy nyilvánosság előtt vállalt szenvedés élményétől őszin­tén megrendült világsajtó és a közvélemény, ami össze­köt. A szeretetet és alázatot, hogy II. János Pálnak volt ere­je elődei vélt vagy valós hibáiért bocsánatot kérni. Hogy egyértelműsítette egyháza viszonyát a „nagyobb” testvér­rel, a zsidósággal, hogy bocsánatot kért a keresztény hit korábban egyértelműen elítélt reformátorainak meghur­colt és megalázott követőitől. Hogy nyitott szívvel fogadott mindenkit, aki felismerte, nem az e világi hívság teszi nagg­­gyá az embert. Hogy birodalmak támadnak és összeom­lanak, de Isten országa örök. És ebben a királyságban a legfőbb érték az Isten képmására formált ember. Éppen ezért bármely világi hatalom, mely ezt az emberi méltó­ságot megalázza, pusztulásra van ítélve. A Szent Péter téri taps a Gondviselést illette köszönettel, amely olyan személyiséget állított Péter utódjául az ez­redfordulón, aki a XX. század két legnagyobb megpróbál­tatását átélte - s hol élhette volna meg másutt, mint Kö­­zép-Európában -, aki két diktatúra borzalmait megta­pasztalva, tudván tudta, hogy az e világi megváltók, mu­tatkozzanak bármily erősnek, legyőzhetetlennek is, nem hoznak üdvösséget. Csak mérhetetlen szenvedést. A dik­tatúrákat megélt pápa hatalmas értéknek látta a szabad­ságot, de hamarosan megtapasztalta, mily könnyű visz­­szaélni vele. Amikor egyetlen nagyhatalom maradt a szí­nen, azt üzente: nem a naponta százszámra hulló bom­bák, nem a liberális demokrácia mégoly jó szándékú ki­­terjesztése menti meg a világot, hanem a szeretet. Isten, aki maga a szeretet. Néhány napig a világ a jobbik arcát mutatja. Őszintén gyászolja II. János Pált. SZERINTÜNK Taps és könnyek HITE ALAPIGAZSÁGAIBAN SOHA NEM ENGEDETT, DE MEGÉRTÉSSEL FORDULT MINDEN GYARLÓ EMBERTÁRSA FELÉ . A HÉT FOTÓJA RÓMA, SZENT PÉTER TÉR 2005. április 2. EZREK AJKÁN, EZER NYELVEN FOTÓ REUTERS 4

Next