Hetilap, 1847. január-december (3. évfolyam, 105-209. szám)
1847-02-26 / 121. szám
meg kellett alkudni, megrótták önmagukat, bár büszkéket kiváltságaikra, de ha fiait egyszersmind a közös hazának, a megyék, s megrótták e megye rendei. És ha akkor, midőn a határokat külső ellenség fegyverei ellen kelle vala megvédeni, életét és vagyonát, vérét és kincseit, egyaránt önként oda nyújtotta a nemesség, ha akkor, midőn közhasznú czélok létesítése s a közjóllét felvirágoztatására szolgáló intézetek ügye forgott kérdésben, díszes nevére, tetemes áldozatok tétele által tette magát méltóvá a nemesség: lehetséges volna, hogy most, mikor a legrettenőbb ellenség, az éhhalál tör embertársaink ezreinek életére, szűkkeblüségünknek kiváltságaink avult leveleiből készítsünk takarót? Lehetséges volna, hogy balfogalma a szabadságnak, melly a tétlenség puha vánkosain épen nem tenyészik, közönyösen hagyjon maradnunk a veszély elközelgetésekor, s megengedje szivet s zárnunk az ínség felsikoltó szózatánál, és szemet hunynunk azok elsiütésénél, kiknek életét nehány filléren megválthatok vala.“ — „Ne mondja pedig senki, mintha a nemesség azon időkben, mellyekben a közös oltárra legtöbb áldozatot rakott, nem volt volna boldogabb. A történetek lapjai, mellyek a múltban a jövendőnek képét mutatják, ellene fognak tanúbizonyságot tenni. Hajdan belviszályok és harczok viharai dúlták a nemzetet. Az országgyűlések sűrűen váltották egymást, hogy megszavazzák a pénz- és véradót. A nemesség állandóan csatázott és fizetett s leghívebb társául a fegyvert, legkövetelőbb osztályosául a hazát vallhatta. És mégis megelégülten élt ősi fészkében e nemesség és a szerencse ölé— böjt hirdette, hogy „Magyarországon kívül nincsen élet.“ — Béke napjai jövének utóbb. A nemesség a katonáskodási terheket másoknak vállalta veté s a fizetés ellen törvényekkel sánczolá körül magát; és talála nyugalmat, de nem jóllétet; meghanyatlék hite, neve, és szerencséje, s miután a tespedésből életre kel vala, újabb ajánlatokkal siete kiengesztelni végzetét s előjogának feláldozásában keresi üdvét. Ezek a történetek tanúlságai, s a történetek hagyák emlékezetül azt is, miszerint azon fejedelmet, ki alatt az 1486. évi 64. t. sz. hozatott, s kinek uralkodása szakadatlan lánczolatát mutatja a nemesség által teljesített adózásoknak, halála után, egész nemzet akkint siratta „megholt Mátyás király, oda az igazság.“ — „Igen, az igazság, a közigazság kívánja, hogy segítsünk a népen, melly magán nem segíthet. Nem megyünk a régibb időkre vissza, csak az 1715. évnél kezdjük számításunkat. Ezóta a haza minden terheit az adózó nép hordozza. Ő adja fiaiban és tartja keresvényéből a katonát, ki nekünk őrzi legtöbb javainkat; ö fizeti hivatalnokainkat, kiket mi magunk választunk; ö készíti utainkat, mellyeken tőle vámokat veszünk; ö az eleven pénztár, mellynek kulcsát jó és bal szerencsében kezeink között tartjuk. De a nép már végkép kimerült, és erőben és reményben egyaránt megfogyatkozott. Itt van tehát ideje, hogy tegyünk mi is érette, ha öten érettünk, s hogy legalább egy részét szállítsuk le a kamatnak, mellynek tőkéjét ö rég lefizette. S e megye rendei, kik az örök igazság érzetétől a teherviselésben a néppel osztakozni kívántak, és az adónak hordozását országgyűlési utasítások közé sorozták, bizonyosan most is ezen vezércsillagukat követendik s készségesen megajánlandják a segedelmet, mellynek parányiságát épen az is emelendi, hogy az egy szabad nemességnek önkéntes igazságszeretetéböl fog felbuzogni.“ ,.S a mit a jogosság hoz magával, azt az eszély és okosság is ekként javasolja. Mert szükségünk a népnek rokonszenvét nemcsak a hazának,hanem mi magunknak érdekeivel is kapcsolatba hoznunk, s minél biztos támaszokat nyernünk az épület fentartásához, mellyen nemzeti létünk és saját fenmaradásunk nyugszik. Jelenleg csend és béke környezi hazánkat kívülről, csend és béke vilaszt hajlékainkon belül. Ámde a jövendő a sorsnak bizonytalan kezében van. Isten ne adja, hogy a veszély órája megkonduljon e nemzet fölött, ha azonban ezen óra ütni fog, nemde jó és megnyugtató leszen, hogy tettekkel bizonyítottuk be a nép előtt, miképen mi szerencsétlenségében barátai valánk, s így tőle is baráti és atyafiságos érzelmeket igényelhetünk? Tettek fogják csak megérlelni a bizodalom s egyetértés gyümölcsét. Mikint isten a szivárványt teremté égi felül, hogy a világ nem fog többé özönvízbe veszni, úgy ezen bizodalom és egyetértés leszen a mi szivárványunk, hogy megrázkódtatások soha nem zavarandják a nemzet egységét.“ „Azonban a parancsoló tekinteteket mellőzve, egy legmagasb, egy kényszerítést nem ismerő, s mégis leghatályosb ítélőszékekbe hivatkozunk fölebb ügyünkkel. Az emberiség szent törvénye ez. Ezen törvény tábláji mindenkinek keblébe vannak vésve. Ezen törvény szavaira az tanitott bennünket, ki mindnyájunkat önképére és hasonlatosságára teremtett. Ezen törvényt megszentelte: a vallás, melly felebarátinkat, mint minmagunkat, szeretni parancsolja; az ész melly a köznek boldogságán alapulónak hirdeti; és a szív mellynek jótékonysága nemcsak abban hasonló a naphoz hogy a könyek harmatát felszáritja, hanem főkép abban hogy örök fényt árasztva is, éltető melegéből semmit sem veszit ; és most midőn a szükség alakja előttünk áll, ezen törvénybe is fogódtunk, mint legerősebb horgonyba, s az emberiség nevében, kérünk segedelmet.“ Jelenkor. A yarmouthi Ilid lerogyásáról. Fest Vilmos jeles mérnökünk a m. academia mathematical osztályának egyik legközelebbi ülésében következőleg nyilatkozott: „Hírlapokból tudjuk, milly szomorú következménye volt ezen híd, múlt évi május havában véghez ment lerogyásának és sajnosan kell megvallanunk , hogy a yarmouthi baleseményhez hasonló szerencsétlenség már egyebütt is kisebb nagyobb mértékben történt, mellynek elkerülhetlen következése az, hogy a közönség gyanakodása ébresztetik fel az iránt, mintha a függő vashidak vagyis a lánczhidak nem bírnának elegendő tartóssággal és szilárdsággal. A yarmouthi balesetet illetőleg megjegyzendő, hogy a híd szerkesztésénél fogva a két oldal felöli gyalogút a főlánczokon kívül alkalmaztatott, a hidpálya közepe pedig, úgy mint a pesti lánczhidnál történendik, a szekérutat képezé. Az említett szomorú napon a Bure folyón, mellyen a yarmouthi lánczhid keresztül visz, mulattató mutatványok adattak , mellyeknek megtekintése végett sok ember tódult a hidra, és hogy a vizen mutatott játékokat jobban szemlélhesse a nép, csak az egyik gyalogúton gyűlt össze, úgyhogy ez által az egész teher csupán az egyik oldal felöli lánczon feküdt, a túlsó oldalú főláncz pedig semmit sem viselt, s így e pillanatban felesleges is volt.