Hetilap, 1847. január-december (3. évfolyam, 105-209. szám)

1847-02-26 / 121. szám

meg kellett alkudni, megrótták önmagukat, bár büszkéket kiváltságaikra, de ha fiait egyszersmind a közös hazának, a megyék, s megrótták e megye rendei. És ha akkor, midőn a határokat külső ellenség fegyverei ellen kelle vala meg­védeni, életét és vagyonát, vérét és kincseit, egyaránt ön­ként oda nyújtotta a nemesség, ha akkor, midőn közhasznú czélok létesítése s a közjóllét felvirágoztatására szolgáló in­tézetek ügye forgott kérdésben, díszes nevére, tetemes ál­dozatok tétele által tette magát méltóvá a nemesség: lehet­séges volna­­, hogy most, mikor a legrettenőbb ellenség, az éhhalál tör embertársaink ezreinek életére, szűkkeblüségünk­­nek kiváltságaink avult leveleiből készítsünk takarót? Lehet­séges volna­­, hogy balfogalma a szabadságnak, melly a tétlenség puha vánkosain épen nem tenyészik, közönyösen hagyjon maradnunk a veszély elközelgetésekor, s megen­gedje szivet s zárnunk az ínség felsikoltó szózatánál, és sze­met hunynunk azok elsiütésénél, kiknek életét nehány fil­­léren megválthatok vala.“ — „Ne mondja pedig senki, mintha a nemesség azon idők­ben, mellyekben a közös oltárra legtöbb áldozatot rakott, nem volt volna boldogabb. A történetek lapjai, mellyek a múlt­ban a jövendőnek képét mutatják, ellene fognak tanúbizony­ságot tenni. Hajdan belviszályok és harczok viharai dúlták a nemzetet. Az országgyűlések sűrűen váltották egymást, hogy megszavazzák a pénz- és véradót. A nemesség állan­dóan csatázott és fizetett s leghívebb társául a fegyvert, leg­­követelőbb osztályosául a hazát vallhatta. És mégis meg­­elégülten élt ősi fészkében e nemesség és a szerencse ölé— böjt hirdette, hogy „Magyarországon kívül nincsen élet.“ — Béke napjai jövének utóbb. A nemesség a katonáskodási terheket másoknak vállalta veté s a fizetés ellen törvények­kel sánczolá körül magát; és talála nyugalmat, de nem jól­létet; meghanyatlék hite, neve, és szerencséje, s miután a tespedésből életre kel vala, újabb ajánlatokkal siete kien­gesztelni végzetét s előjogának feláldozásában keresi üdvét. Ezek a történetek tanúlságai, s a történetek hagyák emlé­kezetül azt is, miszerint azon fejedelmet, ki alatt az 1486. évi 64. t. sz. hozatott, s kinek uralkodása szakadatlan lán­­czolatát mutatja a nemesség által teljesített adózásoknak, ha­lála után, egész nemzet akkint siratta „megholt Mátyás ki­rály, oda az igazság.“ — „Igen, az igazság, a közigazság kívánja, hogy segít­sünk a népen, melly magán nem segíthet. Nem megyünk a régibb időkre vissza, csak az 1715. évnél kezdjük számí­tásunkat. Ezóta a haza minden terheit az adózó nép hor­dozza. Ő adja fiaiban és tartja keresvényéből a katonát, ki nekünk őrzi legtöbb javainkat; ö fizeti hivatalnokainkat, ki­ket mi magunk választunk; ö készíti utainkat, mellyeken tőle vámokat veszünk; ö az eleven pénztár, mellynek kul­csát jó és bal szerencsében kezeink között tartjuk. De a nép már végkép kimerült, és erőben és reményben egyaránt megfogyatkozott. Itt van tehát ideje, hogy tegyünk mi is érette, ha ö­ten érettünk, s hogy legalább egy részét szál­lítsuk le a kamatnak, mellynek tőkéjét ö rég lefizette. S e megye rendei, kik az örök igazság érzetétől a teherviselés­ben a néppel osztakozni kívántak, és az adónak hordozását országgyűlési utasítások közé sorozták, bizonyosan most is ezen vezércsillagukat követendik s készségesen megaján­­landják a segedelmet, mellynek parányiságát épen az is eme­lendi, hogy az egy szabad nemességnek önkéntes igazság­­szeretetéböl fog felbuzogni.“ ,.S a mit a jogosság hoz magával, azt az eszély és okosság is ekként javasolja. Mert szükségünk a népnek ro­­konszenvét nemcsak a hazának,hanem mi magunknak érde­keivel is kapcsolatba hoznunk, s minél biztos­ támaszokat nyernünk az épület fentartásához, mellyen nemzeti létünk és saját fenmaradásunk nyugszik. Jelenleg csend és béke kör­nyezi hazánkat kívülről, csend és béke vilaszt hajlékainkon belül. Ámde a jövendő a sorsnak bizonytalan kezében van. Isten ne adja, hogy a veszély órája megkonduljon e nemzet fölött, ha azonban ezen óra ütni fog, nemde jó és meg­nyugtató leszen, hogy tettekkel bizonyítottuk be a nép előtt, miképen mi szerencsétlenségében barátai valánk, s így tőle is baráti és atyafiságos érzelmeket igényelhetünk? Tettek fogják csak megérlelni a bizodalom s egyetértés gyümölcsét. Mikint isten a szivárványt teremté égi felül, hogy a világ nem fog többé özönvízbe veszni, úgy ezen bizodalom és egyetértés leszen a mi szivárványunk, hogy megrázkódtatá­sok soha nem zavarandják a nemzet egységét.“ „Azonban a parancsoló tekinteteket mellőzve, egy leg­­magasb, egy kényszerítést nem ismerő, s mégis leghatályosb ítélőszék­ek­be hivatkozunk fölebb ügyünkkel. Az emberiség szent törvénye ez. Ezen törvény tábláji mindenkinek keb­lébe vannak vésve. Ezen törvény szavaira az tanitott ben­nünket, ki mindnyájunkat önképére és hasonlatosságára te­remtett. Ezen törvényt megszentelte: a vallás, melly fele­barátinkat, mint m­inmagunkat, szeretni parancsolja; az ész melly a köznek boldogságán alapulónak hirdeti; és a szív mellynek jótékonysága nemcsak abban hasonló a naphoz hogy a könyek harmatát felszáritja, hanem főkép abban hogy örök fényt árasztva is, éltető melegéből semmit sem ve­szit ; é­s most midőn a szükség alakja előttünk áll, ezen törvénybe is fogódtunk, mint legerősebb horgonyba, s az emberiség nevében, kérünk segedelmet.“ Jelenkor. A yarmouthi Ilid lerogyásáról. Fest Vilmos jeles mérnökünk a m. academia mathe­matical osztályának egyik legközelebbi ülésében következő­leg nyilatkozott: „Hírlapokból tudjuk, milly szomorú követ­kezménye volt ezen híd, múlt évi május havában véghez ment lerogyásának és sajnosan kell megvallanunk , hogy a yarmouthi bal­eseményhez hasonló szerencsétlenség már egyebütt is kisebb nagyobb mértékben történt, mellynek el­­kerülhetlen következése az, hogy a közönség gyanakodása ébresztetik fel az iránt, mintha a függő vashidak vagyis a lánczhidak nem bírnának elegendő tartóssággal és szilárd­sággal.­­ A yarmouthi bal­esetet illetőleg megjegyzendő, hogy a híd szerkesztésénél fogva a két oldal felöli gyalogút a fő­­lánczokon kívül alkalmaztatott, a hidpálya közepe pedig, úgy mint a pesti lánczhidnál történendik, a szekérutat képezé. Az említett szomorú napon a Bure folyón, mellyen a yar­mouthi lánczhid keresztül visz, mulattató mutatványok adat­tak , mellyeknek megtekintése végett sok ember tódult a hidra, és hogy a vizen mutatott játékokat jobban szemlél­hesse a nép, csak az egyik gyalogúton gyűlt össze, úgyhogy ez által az egész teher csupán az egyik oldal felöli lánczon feküdt, a túlsó oldalú főláncz pedig semmit sem viselt, s így e pillanatban felesleges is volt.

Next