Hidrológiai Közlöny 1956 (36. évfolyam)
1. szám - Dr. Horusitzky Ferenc: Újabb hévvízfeltárások lehetősége Budapesten
HIDROGEOLÓGIA Újabb hévvízfeltárások lehetősége Budapesten Dr. SOBUSITZSY FERENC Alig lehet kétséges, hogy Budapestnek, mint emberi települési helynek vonzerejét a Budai Hegység lábánál kanyargó Duna mellett az itt feltörő hévforrások szolgáltatták. A Várhegy tetejét borító, s keletkezése óta kiemelkedett, pleisztocénkori hévvizi tavakból leülepedett mésztufa alatt fekvő mocsári üledékekből kikerült pattintott kovaszilánkok tanúskodnak róla, hogy a földünk mélyéből feltörő hévvizek már kőkorszakbeli elődeinket is idecsalogatták az egykori forrásmedencék környékére. A római korban itt kialakult fürdőkultúra fejlettségét az ásatások igazolják. A XV. századig vezetnek vissza írott emlékeink a Buda környéki hévvizekre vonatkozólag s számos fürdőnk őrzi a törökvilág fürdőkultúrájának emlékeit. Hévforrásainkat azonban sokáig úgy fogadtuk el, ahogyan vannak s csak a múlt század közepén indult meg Zsigmondy Vilmos kezdeményezésére hévvizeink mesterséges úton, mélyfúrások útján való feltárása is. így születtek meg első margitszigeti, illetve városligeti artézi kútjaink. E fúrási tevékenység hosszú szünet után, fürdőkultúránk fejlődése során csak az utolsó évtizedekben éledt újra, annyira, hogy ma már a természetes források mellett nem kevesebb, mint 19 fúrt kút szolgáltat fürdőink számára mesterségesen feltárt termális vizet. E fúrások, főleg a fürdési célokra igénybevehető vízmennyiséget kívánták növelni, s a felesleges hévvíz többnyire felhasználatlanul ömlött a Dunába és a csatornákba. A szénkartell világában a hévvíz gazdaságosabb felhasználásához alig fűződhetett a tőkegazdálkodásnak különösebb érdeke. Csak a tanácsköztársaság idején terelődött hévforrásainkra ilyen szempontból is a figyelem, midőn Schafarzik Ferenc és Becsey Antal úttörő javaslatára a Lukács és Császár fürdő területein sorozatos fúrásokkal 20 m körüli mélységből 64 C°-os hévvizet tártak fel, mely a Lukács fürdő számos helységének fűtővízszolgáltatását látta el. Ezeknek a sikeres fúrásoknak is megvolt a maga reakciója. A várható fokozódó fúrási tevékenység egyrészt önzetlen aggodalmat váltott ki azokban, akik fürdővárosunk hévvízkincsét féltették az apasztástól, másrészt a magánérdekeltségek közötti üzleti féltékenység is minden esetben vétót emelt, valahányszor újabb fúrások gondolata felmerült. A forrásokat földtani megfontolásokra támaszkodó védőterülettel vették körül, melynek más célja, mint a status quo kockázatmentes biztosítása alig volt. Pávay Vajna Ferenc az 1928 évi toscanai tanulmányútja után, ahol természetes hévvízgőzök ipari értékesítését is tanulmányozta, lendületes szakmai és társadalmi propagandát indított budapesti hévvizeink hőenergiáinak fokozottabb kihasználására és feltárására. Minden ilyen irányú törekvés azonban a források védőterületére vonatkozó rendeletekbe ütközött s nem tudott kialakulni olyan tudományosan is alátámasztható nézőpont, mely Budapest többirányú érdekeit összeegyeztető megoldáshoz vezethetett volna. Az egymással szögesen szemben álló mindent megengedő optimizmus és a kérdés érintését is szinte illetlennek tartó pesszimizmus között tudományosan megalapozott híd kialakítása nehezen volt elképzelhető, mert a vélemények éppen hévvízkérdésünk alapvető problémáink megítélése terén tértek el. Nem volt még kielégítő hévforrásaink természetrajzának ismerete sem, mert a tőkegazdálkodás sokszor féltékenyen őrizte forrásainak üzleti érdekeket is érintő titkait, s hévforrásainkra vonatkozólag tudományos céltudatossággal végzett egységes összehasonlító vizsgálatokra alig lehetett mód. Ma már azonban mindaz, ami régen magánérdekekbe ütközött, népgazdaságunk alapvető érdekeinek vonalába került. Papp Ferenc és munkatársai rendszeres megfigyeléseikkel nagy lépésekkel vihették előre budapesti hévvízforrásaink ismeretét s megérett az idő ahhoz is, hogy a Budapesti Tanács avatott körei a mai hévvízgazdálkodás belterjesebbé tételének kérdése mellett a hőenergiatermelést célzó új fúrások kérdésének a megvizsgálását is napirendre tűzzék. Mint ennek a munkának egyik szerény munkatársa szeretnék itt erről a kérdésről rövid áttekintést nyújtani. Az első alapvető kérdés, mely hévvízgazdálkodásunkkal kapcsolatban állásfoglalásunkat befolyásolja, hévvizeink eredetének a kérdése. A felfogások itt is gyakran szélsőségesen állottak szemben egymással. A kutatók egy része a forrásokat kizárólag karsztvíz eredetűeknek tekinti, karsztvíznek nevezve, tágabb értelemben mindazokat a vizeket, melyek a felszíni csapadékból származnak és melyeket a karbonátos kőzetek, mészkövek és dolomitok vezetnek kioldott üreg és barlanghálózatukban, repedésrendszerükben a mélység felé. A nagy mélységekig lejutó víz azután szükségszerűen felveszi földünknek a mélység felé mindinkább növekedő hőmérsékletét, majd nyomás alá kerülve és természetes, vagy mesterséges utat találva hévforrásokként törhet a felszínre. Ha ennek a szélsőséges felfogásnak volnánk kénytelenek igazat adni, a legnagyobb mértékben volna okunk hévvízkincsünket minden újabb feltárástól védeni, hiszen a felszínre kibukkanó karbonátos kőzeteink kiterjedése s a ráhulló csapadék mennyisége erősen korlátozott. Ilyen szemszögből nézve, valóban ideje lenne annak, hogy az újabb vízfeltárásokat korlátozzák. Ilyenmértékű pesszimizmusra véleményem szerint még nincs okunk. A másik szélsőséges felfogás hévvizeinket ún.