Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)
1. szám - Szalai György: Szemlecikk: A domb- és hegyvidéki melioráció időszerű kérdései
SZALAI GY.: Domb- és hegyvidéki melioráció kereteit, segítik azok rendeltetésszerű használatát, kiszolgálását (utak, műtárgyak), az eróziós károk mérséklését (sáncok, hordalékfogók), megvalósítják a rendezett vízelvezetést (övárkok, gyepes és burkolt vízlevezetők, mederrendezés stb.). A megvalósult talajvédelmi munkák tapasztalatai azt mutatják, hogy a kezdetben alkalmazott táblás-sávos, sávos-szalagos táblásítás beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a szintvonalas művelés szükségességének tudatosodását, ha közben üzemszervezési nehézkessége miatt feleslegessé, illetve korszerűtlenné vált is, és felváltotta a „melioráló talajművelő eljárás". (Vagy általánosan fel kellett volna váltania.) A ma alkalmazott talajművelés során nagyüzemeink még nagyon sok hibát követnek el: vagy „agyonművelik", elporosítják, vagy „agyontapossák", összedöngölik a talajt, és ezzel hosszú időre tönkreteszik természetes szerkezetét és vízgazdálkodását. Ez a véleménye Kocsondinak és Tóthnak (1987), akik több mint 25 éve foglalkoznak a lejtős területek talajművelésével, s tanulmányukban azt a vizsgálatsorozatot mutatják be, amely az energiatakarékos, a talaj vízgazdálkodását kedvezően befolyásoló, fordítás nélküli talajművelő eszközök használatára, a lejtős területek talajvédelmét szolgáló melioratív művelésre vonatkozott. Ennek eszközei közé tartoznak a nehéz kultivátorok, tárcsák, a középmély lazítók és a mélylazítók. Meg kell említeni, hogy az újabban gyakorlattá vált tárcsás művelés a lejtőn olykor óriási talajveszteséget okoz. A sekélyen lazított talaj a júliusi— augusztusi heves záporok hatására egész mélységben lemosódhat. Mélylazítással kapcsolva azonban ez esetben is kielégítő eredményt lehet elérni. A mélylazítás vízmegőrző és eróziógátló hatását az összehasonlító 1. táblázatban (Frisch, 1982) közöljük. A forgatásos talajművelés szárít, míg a mélylazítás, középmély lazítás növeli a gravitációs pórusok arányát, növeli a talaj vízáteresztő és vízbefogadó képességét. Kocsondi és Tóth (1987) felhívják a figyelmet arra, hogy a talajvédő talajművelés gépeinek teljes rendszerét igénybe kell venni: a gépek munkája egymásra épülve nemcsak 1. táblázat A mélylazítás vízmegőrző és eróziógátló hatása a talaj védelméhez járul hozzá, hanem a termelés biztonságát, eredményességét is fokozza. E gépek között ott van — az ugyancsak általuk vizsgált — altalajlazítóval felszerelhető váltvaforgató eke, amely a lejtős területek (1—17%, max. 20%) talajművelésének az egyik alapgépe és amelynek hiánya ma is szorító gondja a dombvidéki gazdaságoknak. A táblán belül a művelt talajokon jelentkező barázdás árkos erózió megakadályozására, illetve csökkentésére — a széleskörű agrotechnikai lehetőségek mellett — az eróziómentes szakaszokon létesített lefolyást megszakító művek a megfelelő műszaki berendezések. Szántóterületeken 12 %-os lejtésig a sánc volt erre klasszikus megoldás, melynek alkalmazását a 30-as évek elején szerzett USA-beli tapasztalatai alapján Kund Ede szorgalmazta, s az 50-es években nagyobb területeken is kipróbálták. Annak ellenére, hogy a sáncok bizonyos korszerűsített, módosított típusait ma is alkalmazzák (széles alapú lejtős sáncok, teraszsáncok, kombinált megoldások), elmondható, hogy különböző okoknál fogva a sáncolás nem vált be a nagyüzemben, mint a szántóföldi területek lefolyást megszakító műszaki létesítménye. Az ültetvények talajvédelmében jól beváltak az övárkok, s a történelmi borvidékeken, a 12 %-nál meredekebb lejtőkön a lejtő mérséklésére eredményesen alkalmazzák a széles termőlapú teraszokat. Napjainkban a nagyüzemben, különösen a termelési rendszerekben a hagyományos talajvédő gazdálkodás számos agronómiai módszere (pl. sávos művelés, vetésforgók, egyirányú szántás stb.) sem alkalmazható. Az agronómiai eljárások mértékének csökkenése (a lehetőségek korlátozottsága) miatt növelni kellene a műszaki beavatkozások arányát, amivel azonban általában a talajvédelmi berendezések költsége is nő. A műszaki talajvédelmi eljárások közül elsősorban a felszíni lefolyást megszakító művek pótolnák a csökkent agronómiai védőhatást, tehát ezeket a műveket kell úgy kialakítani, hogy alkalmazkodjanak a rendszerek termesztés-technológiai követelményeihez. A felszíni lefolyás megszakítását célzó, táblán belüli vízelvezetés csak igen korlátozottan engedhető meg nyílt hálózattal. A rendszerszerű termelés sajátossága, hogy bizonyos munkafolyamatok (pl. a betakarítás) bármely irányban megfelelő hosszúságú akadálytalan mozgást igényelnek a területen, így a lejtőkön is. Ezt szem előtt tartva 240 m-nél rövidebb távolságon belül nem célszerű állandó jellegű, tehát a művelés irányát meghatározó — a művelést akadályozó — létesítményeket tervezni. Ennek folytán szántóföldi körülmények között is előtérbe kerül a zárt vízelvezetés, illetve a zárt vízelvezetésnek valamilyen kombinációja. Az üzemi úthálózatok tervezése és építése terén olyan megoldások alakultak ki, amelyek mind vízrendezési (vízelvezetési), mind építési és közlekedési szempontból kielégítőek, s e téren megfelelő szintű szabályozás is megvalósult (MI—08—0472—82). Hosszú idő óta nyilvánvaló, hogy a minden időben használható úthálózat csak szilárd burkolatú és/vagy stabilizált utakkal oldható meg. A földutak építése, stabilizálása, karbantartása nélkül a feladatok, területi termelési Elfolyás Beázás 1 m 2-ről mélysége Művelés Művelés víz talaj 1 óra mélysége víz talaj múlva [cm] [1] (g) [cm] [cm] Nem művelt 19,5 95,0 21 Lejtőirányú szántás 23,5 631,5 25 25 rétegvonalmenti szántás 17,0 219,0 31 25 Mélylazítás 6,5 139,5 42 50 Mélylazítás + rétegvonalmenti szántás 4,0 59,0 41 25 + 25 Felszínalatti művelés (szárnyas kapa) 10,0 76,0 28 10 Megjegyzés: 20 % lejtésű heretartó, 30 percen keresztül tartó 2 mm/min csapadékintenzitás esetén.