Hitel, 1988. november-december (1. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 1. szám - Csoóri Sándor: A visszaszerzés reménye
* * * ni a magyarság viszonyát hozzá. Közben, amit mozgósítottak magukban, az nem csupán a kiegyezésig visszahajló történelem volt, hanem az egész. A nagy századok sorban. A magyar középkor. A hadviselések és a kultúra nagy századai. Megkülönböztetten a magyar humanizmusé, a protestantizmusé és a felvilágosodásé. Végül a reformkoré. Elődeink pontosan tudták, hogy a teljes időt kell fölbolygatniuk ahhoz, hogy az ő idejük, a részidő is izzásba jöjjön. Hozzájuk hasonló elemző szenvedéllyel és tudással már csak Bibó István fogott neki a feladatnak. Az ő termékeny három évével, negyvenöttől negyvennyolcig és ötvenhatos talponmaradásával egy hosszú folyamat zárult le beláthatatlan időkre. Mert mi, az újabb nemzedékhez tartozó írók, értelmiségiek, közéleti szereplők jobbára a felületen korcsolyázgatunk. Hiába ismertük föl például 56 óta folyamatosan a körülöttünk s bennünk vergődő valóság életveszélyes pillanatait, valamilyen félelemnek vagy szokásnak engedelmeskedve, mindig a drámaiságától megfosztott csonkább valóságról számoltunk be, nehogy végül a megnevezhetőt is letagadtassák velünk. És amit évtizedeken át a mindennapi életünkben megszoktunk, ezt vetítettük rá a történelmünkre is. A kevesebbet, a gondosan kicentizett látomásokat. A következményeit már jól ismerjük: a nemzet idestova fél évszázada megint nem tud közel férkőzni saját igazságaihoz, botlásai természetéhez és saját akaratbázisához. Ha van történelmi föladata egy most induló lapnak, a legsürgősebb épp ez lehet, hogy ennek a kóros tehetetlenségnek az okait kiderítse. Van, akiben hűvösen, sandán, kárörömmel s van, akiben csöndes aggodalommal bukkan föl az elfojthatatlan kérdés: jó vagy rossz időben indul-e a Hitel? Mivelhogy a lapnak egyetlen szerződtetett madárjós munkatársa sincs, finoman lebegtetett válasz helyett a magunk földönjáró gyalogos ösztönére támaszkodhatunk. Azt hiszem, kár volna szépíteni a helyzetünket: a Hitel nehéz és rossz történelmi pillanatban jelenik meg. Rossz életföltételek között. Hisz nincs a magyar társadalomnak egyetlen elkülöníthető sorskérdése sem, amelybe ne fúrta volna bele magát a féreg s amelyet ne kérdőjelezhetne meg akár a legköznapibb gondolat vagy erkölcs. A világ elveszített rokonszenvét ugyan visszaszereztük némileg, de a statisztikai adataink eközben elborzasztóak. Fenyegető a népességfogyásunk, az adósság-növekedésünk, a halálozási arányszámunk. A családbomlás, az öngyilkosság, az alkoholizmus szinte megállíthatatlan magyar betegségnek számít. A lelki balkanizálódás szintén. Bizonyos néprétegek gyors elszegényedése pedig, mint valami görcsös idill, befelé nyomulva a peremek felől, egyre komorabb árnyékot növeszt fölénk. Mindezt megtetézi a határokon túli magyarság véghelyzete. Megszervezett eltüntetésük századvégi programja. S mi még? Legalább ugyanennyi élet-halál kérdés a politikában, kezdve például azzal, hogy a hatalmi ösztön nálunk teljesen távol esik attól, amit nemzeti ösztönnek nevezünk, bezárva azzal, hogy politikusaink kilencven százaléka sokkal rövidlátóbb azoknál, akiket „képvisel”. Ha tíz évvel ezelőtt elindulhatunk, talán már fölhalmoztunk volna annyi bizalmat, erőt, hogy a megsokasodott gondokkal edzettebben és fokozatosan szálljunk szembe. Most egyszerre kell vállalnunk a bajokból felénk áradó rossz érzéseket és az elutasításukat is ugyanakkor! Erőt kell mutatnunk akkor is, ha mi szorulunk támaszra. De menjünk tovább. A két világháború közti haladó magyar irodalom, a megújulás reményében még több osztályhoz is visszahátrálhatott hitért és erősítésért. Mindenekelőtt a legnagyobb nemzeti, lelki, biológiai tartalékokkal rendelkező parasztsághoz. De ezen kívül növesztő erőt képviselt a magyar középosztály és a polgárság jobbik része és az éledező munkásság. Mára az ilyen fajta viszonyokat is kipusztította az idő. A magyar parasztság, mint történelmi képződmény, az erőszakos szövetkezetesítés következtében széthullt, föloldódott. Van magyar falu, persze, hogy van, ha tetszik mutatósabb is a réginél, de belső arculata eltésztásodott. A magyar parasztságból lakosság lett. Ugyanígy a sokáig kiváltságosnak maszkírozott munkásságból is. József Attila még leírhatta magának, bujtogató eszméül, a gyárakkal benépesített külvárosról, hogy az egész emberi világ ott készül. Illyés pedig még a második Válasz beköszöntőjében is így ír: . . az tartozik hozzánk, akinek minden gondja mögött ott van még egy külön gond: a parasztságnak az élő nemzetbe, az európai műveltségbe való emelése.” Mi semmi hasonlót nem írhatunk le. Sehol ilyen közvetlenül megnevezhető történelmi súlyú hátterünk! Miközben ezt a bevezető félét írom s a Hitel egzisztenciális gondjai körül toporgok, a Bős—Nagymarosi Vízlépcső továbbépítéséről szavaz az országgyűlés. Szavaz és meg is szavazza. Egy testet öltött Nagy Metafora az egész jelenetsor. Bekövetkezik, amit elfelhősödő közérzettel és szívtáji szúrásokkal várni lehetett. Két napig mintha egy új közéleti szellem kis forgószelei szökdöstek volna be az ülésterembe, fölcsapott itt-ott a vita is, erkölcs és tudomány fogott össze, hogy egy másféle erkölcs, illetve egy másként felfogott tudomány ellen hadakozzék. S magányos Rózsa Sándor-jelöltek feszültek neki a hatalom által fölállított emberlánc soroknak, de végül hiába, mert a zsenge új formákat a régi beidegzettség, a régi pártfegyelem, a régi tekintélyuralom levegőben dolgozó harapófogói szétroppantják. Képviselő ismerősök állnak föl, akik lehajtott vagy dacosan fölvetett fejjel is tudják, hogy egy nemzet ellen elkövetett valamikori rossz kormányzati döntést a szavazatukkal most újjal tetézik, de azt is tudják, ha ülve maradnak, vége a politikai pályájuknak. Az ember velük együtt látja a parlament elé vonuló tüntetőket is. A komoly, fegyelmezett tömeget. Látja tehát — harminc év óta először — az állam és a nemzet farkasszem-váltásának jóslatos pillanatát. Hát ennyire különböznek egymástól? Ennyire más egyikük érdeke, mint a másiké, még most, azok után is, amikor számtalanszor kiderült már, hogy az eszköztelen és a tájékozatlan társadalom előrelátóbb volt, mint a hatalom? Reflexháború volna ez? Tekintélyharc? Elmérgesedett történelmi ostobaság? Ugye, az ellenzék, nem győzhet, hiszen, ha jó ügyben győz, akkor mi végre való a kormányzati ész? Ha pedig rosszban győzne, akkor meg különösen milyen szerepük lehet az irányítóknak? Sőt az ellenzéktől még az alku javaslatait se szabad elfogadni, mert az ő oldaláról nézve az is győzelemnek számítana. Csakhogy egy ennyi vereséget átélt országban, mint amilyen a mienk, vannak-e külön győzelmek? Akár hatalmiak, akár ellenzékiek legyenek is azok. Ugyanis győzni csak az győzhetne igazán, aki időben győzne. De itt, az örökös megkésettségben, bizony a győztes is vesztes. A Hitel, mint ahogy utaltam rá, nem vetheti neki a hátát semmilyen szilárd társadalmi támasztéknak. De a fenti kérdésekhez hasonló kérdések egész tömegét, enélkül a háttér nélkül is, folyamatosan föl kell tennie. A világ helyzete, mondják az akaratos bölcsek, sose azokon múlott akik nem hittek a változásban, hanem, akik hittek benne. Ma, szinte, az egész magyar társadalom mozgásba lendült. Akar valamit. Hisz vagy csak megpróbál hinni. Külön csoportok, egyesületek, független érdekközösségek alakulnak, hogy a hosszú időn át tagolatlanul szürkéllő országot, a jó megosztottság elve alapján, fölélénkítsék. Mintha egy előre betervezetlen idő jött volna el közénk: a felülvizsgálat, az erkölcsi revízió és visszaszerzés ideje. Mintha csütörtökről péntekre virradóan tíz és százezrek fáradtak volna bele a parádés széthullásokba, a fölösleges remények elleni védekezésbe és most kezdenék visszakövetelni erőszakkal elvett emlékezetüket, lelkierejüket, gondolataikat. Tüntetések és fölvonulások zajlanak az utcán, tüntetések és fölvonulások a még beíratlan papírlapokon. A változtatni akarás mámora egyelőre még csak a városlakókat kapta el, de ha ilyen iramban terjed szét az országban, a legkisebb faluk lakóit is magával ragadhatja. Vajon történelem-e az, ami most velünk történik? Minden bizonnyal. De kérdés, hogy milyen? Felületi? Kárpótlást kereső? Lényegi? Vagy egyszerűen csak meghökkentő, mintha a fejek fölött váratlanul nikkel szamovár repülne el? HITEL • 1988. 1. szám 5