Hitel, 1988. november-december (1. évfolyam, 1-4. szám)

1988 / 1. szám - Csoóri Sándor: A visszaszerzés reménye

* * * ni a magyarság viszonyát hozzá. Közben, amit mozgósítottak magukban, az nem csupán a ki­egyezésig visszahajló történelem volt, hanem az egész. A nagy századok sorban. A magyar középkor. A hadviselések és a kultúra nagy századai. Megkülönböztetten a magyar hu­manizmusé, a protestantizmusé és a felvilágo­sodásé. Végül a reformkoré. Elődeink ponto­san tudták, hogy a teljes időt kell fölbolygatni­uk ahhoz, hogy az ő idejük, a részidő is izzásba jöjjön. Hozzájuk hasonló elemző szenvedél­lyel és tudással már csak Bibó István fogott ne­ki a feladatnak. Az ő termékeny három évé­vel, negyvenöttől­ negyvennyolcig és ötven­hatos talponmaradásával egy hosszú folyamat zárult le beláthatatlan időkre. Mert mi, az újabb nemzedékhez tartozó írók, értelmiségi­ek, közéleti szereplők jobbára a felületen kor­­csolyázgatunk. Hiába ismertük föl például 56 óta folyamatosan a körülöttünk s bennünk vergődő valóság életveszélyes pillanatait, va­lamilyen félelemnek vagy szokásnak engedel­meskedve, mindig a drámaiságától megfosz­tott csonkább valóságról számoltunk be, ne­hogy végül a megnevezhetőt is letagadtassák velünk. És amit évtizedeken át a mindennapi életünkben megszoktunk, ezt vetítettük rá a történelmünkre is. A kevesebbet, a gondosan kicentizett látomásokat. A következményeit már jól ismerjük: a nemzet idestova fél évszázada megint nem tud közel férkőzni saját igazságaihoz, botlásai ter­mészetéhez és saját akarat­bázisához. Ha van történelmi föladata egy most induló lapnak, a legsürgősebb épp ez lehet, hogy en­nek a kóros tehetetlenségnek az okait kiderít­se. Van, akiben hűvösen, sandán, kárörömmel s van, akiben csöndes aggodalommal bukkan föl az elfojthatatlan kérdés: jó vagy rossz idő­ben indul-e a Hitel? Mivelhogy a lapnak egyetlen szerződtetett madárjós munkatársa sincs, finoman lebegte­tett válasz helyett a magunk földönjáró gyalo­gos ösztönére támaszkodhatunk. Azt hiszem, kár volna szépíteni a helyze­tünket: a Hitel nehéz és rossz történelmi pilla­natban jelenik meg. Rossz életföltételek között. Hisz nincs a magyar társadalomnak egyetlen elkülöníthető sorskérdése sem, amelybe ne fúrta volna bele magát a féreg s amelyet ne kérdőjelezhetne meg akár a legköznapibb gondolat vagy erkölcs. A világ elveszített rokonszenvét ugyan visszaszerez­tük némileg, de a statisztikai adataink eközben elborzasztóak. Fenyegető a népes­ség­fogyásunk, az adósság-növekedésünk, a halálozási arányszámunk. A család­bomlás, az öngyilkosság, az alkoholizmus szinte meg­állíthatatlan magyar betegségnek számít. A lelki balkanizálódás szintén. Bizonyos népré­tegek gyors elszegényedése pedig, mint vala­mi görcsös idill, befelé nyomulva a peremek felől, egyre komorabb árnyékot növeszt fölénk. Mindezt megtetézi a határokon túli magyarság véghelyzete. Megszervezett eltün­tetésük századvégi programja. S mi még? Leg­alább ugyanennyi élet-halál kérdés a politiká­ban, kezdve például azzal, hogy a hatalmi ösztön nálunk teljesen távol esik attól, amit nemzeti ösztönnek nevezünk, bezárva azzal, hogy politikusaink kilencven százaléka sokkal rövidlátóbb azoknál, akiket „képvisel”. Ha tíz évvel ezelőtt elindulhatunk, talán már fölhal­moztunk volna annyi bizalmat, erőt, hogy a megsokasodott gondokkal edzettebben és fo­kozatosan szálljunk szembe. Most egyszerre kell vállalnunk a bajokból felénk áradó rossz érzéseket és az elutasításukat is ugyanakkor! Erőt kell mutatnunk akkor is, ha mi szorulunk támaszra. De menjünk tovább. A két világháború közti haladó magyar irodalom, a megújulás reményében még több osztályhoz is visszahát­rálhatott hitért és erősítésért. Mindenekelőtt a legnagyobb nemzeti, lelki, biológiai tartalé­kokkal rendelkező parasztsághoz. De ezen kí­vül növesztő erőt képviselt a magyar közép­­osztály és a polgárság jobbik része és az élede­ző munkásság. Mára az ilyen fajta viszonyokat is kipusztí­totta az idő. A magyar parasztság, mint törté­nelmi képződmény, az erőszakos szövetkeze­tesítés következtében széthullt, föloldódott. Van magyar falu, persze, hogy van, ha tetszik mutatósabb is a réginél, de belső arculata el­­tésztásodott. A magyar parasztságból lakos­ság lett. Ugyanígy a sokáig kiváltságosnak maszkírozott munkásságból is. József Attila még leírhatta magának, bujtogató eszméül, a gyárakkal benépesített külvárosról, hogy az egész emberi világ ott készül. Illyés pedig még a második Válasz beköszöntőjében is így ír: . . az tartozik hozzánk, akinek minden gondja mögött ott van még egy külön gond: a parasztságnak az élő nemzetbe, az európai műveltségbe való emelése.” Mi semmi hasonlót nem írhatunk le. Sehol ilyen közvetlenül megnevezhető történelmi súlyú hátterünk! Miközben ezt a bevezető­ félét írom s a Hitel egzisztenciális gondjai körül toporgok, a Bős—Nagymarosi Vízlépcső továbbépítésé­ről szavaz az országgyűlés. Szavaz és meg is szavazza. Egy testet öltött Nagy Metafora az egész je­lenetsor. Bekövetkezik, amit elfelhősödő közérzettel és szívtáji szúrásokkal várni lehe­tett. Két napig mintha egy új közéleti szellem kis forgószelei szökdöstek volna be az üléste­rembe, fölcsapott itt-ott a vita is, erkölcs és tu­domány fogott össze, hogy egy másféle erkölcs, illetve egy másként felfogott tudo­mány ellen hadakozzék. S magányos Rózsa Sándor-jelöltek feszültek neki a hatalom által fölállított emberlánc soroknak, de végül hiá­ba, mert a zsenge új formákat a régi beideg­­zettség, a régi pártfegyelem, a régi tekintély­uralom levegőben dolgozó harapófogói szét­roppan­tják. Képviselő ismerősök állnak föl, akik lehajtott vagy dacosan fölvetett fejjel is tudják, hogy egy nemzet ellen elkövetett vala­mikori rossz kormányzati döntést a szavaza­tukkal most újjal tetézik, de azt is tudják, ha ül­ve maradnak, vége a politikai pályájuknak. Az ember velük együtt látja a parlament elé vonuló tüntetőket is. A komoly, fegyelmezett tömeget. Látja tehát — harminc év óta először — az állam és a nemzet farkasszem-váltásának jóslatos pillanatát. Hát ennyire különböznek egymástól? Ennyire más egyikük érdeke, mint a másiké, még most, azok után is, amikor számtalanszor kiderült már, hogy az eszközte­­len és a tájékozatlan társadalom előrelátóbb volt, mint a hatalom? Reflexháború volna ez? Tekintélyharc? Elmérgesedett történelmi os­tobaság? Ugye, az ellenzék, nem győzhet, hi­szen, ha jó ügyben győz, akkor mi végre való a kormányzati ész? Ha pedig rosszban győzne, akkor meg különösen milyen szerepük lehet az irányítóknak? Sőt az ellenzéktől még az al­ku­ javaslatait se szabad elfogadni, mert az ő oldaláról nézve az is győzelemnek számítana. Csakhogy egy ennyi vereséget átélt ország­ban, mint amilyen a mienk, vannak-e külön győzelmek? Akár hatalmiak, akár ellenzékiek legyenek is azok. Ugyanis győzni csak az győz­hetne igazán, aki időben győzne. De itt, az örökös megkésettségben, bizony a győztes is vesztes. A Hitel, mint ahogy utaltam rá, nem vetheti neki a hátát semmilyen szilárd társadalmi tá­masztéknak. De a fenti kérdésekhez hasonló kérdések egész tömegét, enélkül a háttér nél­kül is, folyamatosan föl kell tennie. A világ helyzete, mondják az akaratos bölcsek, sose azokon múlott akik nem hittek a változásban, hanem, akik hittek benne. Ma, szinte, az egész magyar társadalom mozgásba lendült. Akar valamit. Hisz vagy csak megpróbál hinni. Külön csoportok, egye­sületek, független érdekközösségek alakul­nak, hogy a hosszú időn át tagolatlanul szür­­kéllő országot, a jó megosztottság elve alap­ján, fölélénkítsék. Mintha egy előre beterve­­zetlen idő jött volna el közénk: a felülvizsgálat, az erkölcsi revízió és visszaszerzés ideje. Mint­ha csütörtökről péntekre virradóan tíz és száz­ezrek fáradtak volna bele a parádés széthullá­sokba, a fölösleges remények elleni védeke­zésbe és most kezdenék visszakövetelni erő­szakkal elvett emlékezetüket, lelkierejüket, gondolataikat. Tüntetések és fölvonulások zajlanak az utcán, tüntetések és fölvonulások a még beíratlan papírlapokon. A változtatni akarás mámora egyelőre még csak a városlakókat kapta el, de ha ilyen iram­ban terjed szét az országban, a legkisebb faluk lakóit is magával ragadhatja. Vajon történelem-e az, ami most velünk történik? Minden bizonnyal. De kérdés, hogy milyen? Felületi? Kárpótlást kereső? Lénye­gi? Vagy egyszerűen csak meghökkentő, mintha a fejek fölött váratlanul nikkel szamo­vár repülne el? HITEL • 1988. 1. szám 5

Next