Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Forradalom és ellenforradalom között(3.) - Milovan Gyilasz ás George Urban beszélgetése
4 HITEL» 1989. 1. szám GYILASZ GORBACSOVRÓL FORRADALOM ÉS ELLENFORRADALOM KÖZÖTT (3) MILOVAN GYILASZ ÉS GEORGE URBAN BESZÉLGETÉSE Gorbacsov — egy Gyilasz-tanítvány: URBAN: Azt mondta Ön, hogy a jugoszláv történetírás meglehetősen függetlenné és megbízhatóvá vált. Ez a megbízhatóság érvényes az Ön megítélésében is? GYILASZ: Igen, lassacskán. Mikor rólam írnak különféle újságokban és folyóiratokban, amikor 1949-es vagy 1951-es beszédeimet idézik és hozzáillő fotókat publikálnak. Az idézetek helyesek és a kommentárok pártatlanok. — Például? — Nos, közük, mondjuk, hogy ezen és ezen a napon a Központi Bizottság megvitatta a felsőoktatás kérdését és Milovan Gyilasz ezt vagy azt mondta. Se a hivatalos dokumentumokat nem kozmetikázzák, se az én szavaimat nem ferdítik el. — De Ön még messze van a rehabilitálástól? — A jelenlegi rezsim alatt politikailag sohasem leszek rehabilitálva. Ön olvasta a jugoszláv miniszterelnök ellenem intézett támadását a Spiegel-ben (1987. március 23.) „Par excellence áruló”-nak nevezett. Ez nem egészen a rehabilitáció kihirdetése. A sajtóban azonban már bizonyos fokig rehabilitáltak erkölcsileg, mint korábbi vezető kommunistát, akinek bizonyos szerepet el kellett játszania és, mondjuk, nem volt rosszabb, mint a többi. Nos, ez a jellemző megközelítésük. Nem egészen világos számomra, hogy most, amikor a kommunista világban adva van a Gorbacsov-faktor, miért nem rehabilitálják Önt politikailag is. — Nos, tárgyalok bizonyos jugoszláv kiadókkal, és úgy látszik, bizonyos remény van arra, hogy a Háborús idők című emlékiratom (amely az USA- ban és máshol már néhány évvel ezelőtt megjelent és nagy visszhangot keltett) végül is megjelenik Jugoszláviában. Egy történész, aki élvezi a jelenlegi vezetés bizalmát, némi habozás után megkockáztatta azt a véleményt, hogy a könyv nem ellenséges a forradalommal szemben, s elég jól van megírva és fontos tanúságtétel. Ha a könyvet kiadják, azt fogom érezni, hogy „erkölcsi rehabilitálás”-om íróként — és nem politikusként — megtörtént. Ahogy mondom, nem várok politikai rehabilitációt, mert az egyet jelentene azzal, hogy a hatóságok beismerik, végig igazam volt és ez szerintük újra utat nyithatna a nézeteim előtt. — De a pőre tény az, hogy lényegében majdnem mindenben, amit leírt, igaza volt Önnek. Ön volt az első, aki leírta az „ új osztály ”-t, előjogaik bomlasztó hatását, a szavak és tettek közötti szakadékot a kommunizmus gyakorlatában, a demokrácia hiányát a szocialista társadalomban, a történelem meghamisítását, és így tovább. Talán az volt az Ön szerencsétlensége, hogy előbb volt igaza, mint eljött volna az Ön ideje, de három évtized múltán nem lehet ezt Ön ellen felhozni. — Én lennék az utolsó, aki ellenkezne. Álszerénység részemről tagadni, hogy a jelenlegi „enyhülés” a Szovjetunióban némi elégtételt nyújt számomra. De a politika vitágában az, hogy az embernek igaza van, messze van attól, hogy az embernek igazságot is szolgáltassanak. — Hadd legyek teljesen nyílt ebben a kérdésben. Fél-e a rezsim attól, hogyha Önt teljesen rehabilitálná, akkor Ön esetleg kísérletet tenne a hatalom átvételére? — Nem, a rezsim nem fél ettől. Csak attól tart, hogy a rehabilitálásom felbolydulást okozna a pártban. Én sohasem jelentettem fenyegetést a párt politikai hatalma számára — viszont erős ellenzéket jelentettem az ideológia terén, s talán újra azt jelentenék. S mivel az ideológia az, ami igazolja a párt létét és szolgáltatja a szókincsét, ez olyan veszély, amit a vezetés nem mer megkockáztatni. — Szeretne ismét hatalomra kerülni? — Minden elméleti ember szeretné látni ideái megvalósulását. Időről-időre rajtam is úrrá lesz ez a vágy. Mindig is szerettem volna, ha nézeteimnek némi befolyása lenne, mert igaznak hittem azokat. De sohasem voltam éhes a hatalomra és ma már biztosan nem vágyom rá. — Biztos, hogy az életrajzának [9] Tito-ábrázolata nem befolyásolhatja hátrányosan az Ön politikai rehabilitálását, mivel olyan képet festett róla, amely meglepően jóváhagyó, sőt tiszteletteljes. Úgy írja le őt, mint tökéletes, elhivatott kommunistát és előrelátó, becsületes embert. Senki sem vádolhatja Önt azzal, hogy Tito halála után — amikor ez már semmi veszélyt nem jelenthet az Ön számára — rosszindulatú visszaemlékezés révén állt volna bosszút rajta. — Nos, Önt valószínűleg meg fogja lepni, ha azt hallja, hogy a belgrádi ellenzékből néhányan úgy gondolták, hogy a könyvem túl baráti volt Tito iránt. „Indokolatlanul fair voltál hozzá” — mondták. „Sokkal rosszabb volt, mint amilyennek bemutattad.” Én nem fogadom el ezt a véleményt. Olyan pontosan írtam le Titot, ahogy csak az erőmből tellett. Megpróbáltam eloszlatni a legendákat, de elismertem az ember óriási értékeit is. — Az jutott eszembe, amikor ezt a könyvet olvastam, hogy Ön Titót talán a történelem felsőbb polcára helyezte, mint amire az elfogulatlan történészek szemében rászolgált — mivel az ő felemelése által az Ön alakja is felértékelődik. Ez rosszindulatúan hangozhat, de nincs-e meg mindannyiunkban ez a vágy ? Ha egy ismerős írót vagy politikust, akivel jó, vagy akár rossz viszonyban vagyunk, úgy mutatunk be, hogy jelentős személyiség volt, automatikusan magunkat is vele egyenlő fontosságúnak mutatjuk. Ön és Tito között lehettek nézeteltérések, de — ahogy az olvasónak értésére adja — ezek a véleményeltérések két nagy ember véleménykülönbségei és történelmi jelentőségű nézeteltérései voltak. Ez a fajta meggondolás nem játszott szerepet? — Az biztos, hogy nem volt tudatos meggondolás. Talán tudat alatt színezhette néhány írásomat. De azzal ámítom magam, hogy az én helyem entellektüelként elkülönült és független Titoétól. Nem azért, mintha politikailag annyira fontos lettem volna, mint ahogy néhány nyugati kommentátor próbálta beállítani. Nem voltam jelölt arra, hogy Tito utódja legyek. A jugoszláv vezetőség hierarchiájában valószínűleg a 4. helyen álltam, Kardelj és Rankovics után, habár elég hiú vagyok ahhoz, hogy azt gondoljam, jobb író voltam, mint Kardelj és eredetibb ideológiai gondolkodó. De a hatalmipolitika szempontjából csak a negyedik voltam és sohasem gondoltam magamra trónkövetelőként. Ugyanakkor Tito idejének vége felé komoly szimpátiát éreztem Tito, mint jugoszláv forradalmi vezető és mint ember iránt. Valószínűleg innen ered az a benyomás, hogy Titot a könyvemben jobbnak értékeltem, amint azt a kritikusai — és néhány barátom — szerette és elvárta volna. — De Ön volt, legalábbis szerintem, a fenntartója a forradalom tisztaságának (ha ez helyes kifejezés). Ön fanatikus kommunista volt, amikor úgy érezte, hogy a régi Rendet és az új Behatolót le kell küzdeni. Ön gyanakodott Sztálinra, amikor elkezdte kétségbe vonni Jugoszlávia függetlenségét, s egyre inkább kritikusan szemlélte a hatalomban ülő kommunista társait, amikor észrevette, hogy a proletárdiktatúra ugyanúgy megrohaszt, mint minden más diktatúra. És amikor betelt a pohár, Ön jelentette ki, hogy a forradalom ámítássá vált és a kommunizmus nem képes a világ egyetlen fontos problémájára se választ adni, így, bármilyen is volt az Ön hivatalos vagy nem hivatalos helye a jugoszláv vezetőréteg tyúklétráján, Ön a történelemben közel áll Titohoz, mint egyfajta jugoszláv-kommunista lelkiismeret ellen- Titoja — mint egy eretnek, aki lehet, hogy megmentette a hitet (legalább saját megnyugtatására)