Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Forradalom és ellenforradalom között(3.) - Milovan Gyilasz ás George Urban beszélgetése

4 HITEL» 1989. 1. szám GYILASZ GORBACSOVRÓL FORRADALOM ÉS ELLENFORRADALOM KÖZÖTT (3) MILOVAN GYILASZ ÉS GEORGE URBAN BESZÉLGETÉSE Gorbacsov — egy Gyilasz-tanítvány: URBAN: Azt mondta Ön, hogy a jugoszláv törté­netírás meglehetősen függetlenné és megbízhatóvá vált. Ez a megbízhatóság érvényes az Ön megítélé­sében is? GYILASZ: Igen, lassacskán. Mikor rólam írnak különféle újságokban és folyóiratokban, amikor 1949-es vagy 1951-es beszédeimet idézik és hoz­záillő fotókat publikálnak. Az idézetek helyesek és a kommentárok pártatlanok. — Például? — Nos, közük, mondjuk, hogy ezen és ezen a na­pon a Központi Bizottság megvitatta a felsőokta­tás kérdését és Milovan Gyilasz ezt vagy azt mondta. Se a hivatalos dokumentumokat nem kozmetikázzák, se az én szavaimat nem ferdítik el. — De Ön még messze van a rehabilitálástól? — A jelenlegi rezsim alatt politikailag sohasem le­szek rehabilitálva. Ön olvasta a jugoszláv minisz­terelnök ellenem intézett támadását a Spiegel-ben (1987. március 23.) „Par excellence áruló”-nak nevezett. Ez nem egészen a rehabilitáció kihirde­tése. A sajtóban azonban már bizonyos fokig reha­­bilitáltak erkölcsileg, mint korábbi vezető kom­munistát, akinek bizonyos szerepet el kellett ját­szania és, mondjuk, nem volt rosszabb, mint a többi. Nos, ez a jellemző megközelítésük.­­ Nem egészen világos számomra, hogy most, amikor a kommunista világban adva van a Gor­­bacsov-faktor, miért nem rehabilitálják Önt poli­tikailag is. — Nos, tárgyalok bizonyos jugoszláv kiadókkal, és úgy látszik, bizonyos remény van arra, hogy a Háborús idők című emlékiratom (amely az USA- ban és máshol már néhány évvel ezelőtt megjelent és nagy visszhangot keltett) végül is megjelenik Ju­goszláviában. Egy történész, aki élvezi a jelenlegi vezetés bizalmát, némi habozás után megkockáz­tatta azt a véleményt, hogy a könyv nem ellenséges a forradalommal szemben, s elég jól van megírva és fontos tanúságtétel. Ha a könyvet kiadják, azt fogom érezni, hogy „erkölcsi rehabilitálás”-om íróként — és nem politikusként — megtörtént. Ahogy mondom, nem várok politikai rehabili­tációt, mert az egyet jelentene azzal, hogy a ható­ságok beismerik, végig igazam volt és ez szerintük újra utat nyithatna a nézeteim előtt. — De a pőre tény az, hogy lényegében majdnem mindenben, amit leírt, igaza volt Önnek. Ön volt az első, aki leírta az „ új osztály ”-t, előjogaik bom­lasztó hatását, a szavak és tettek közötti szakadé­kot a kommunizmus gyakorlatában, a demokrá­cia hiányát a szocialista társadalomban, a történe­lem meghamisítását, és így tovább. Talán az volt az Ön szerencsétlensége, hogy előbb volt igaza, mint eljött volna az Ön ideje, de három évtized múltán nem lehet ezt Ön ellen felhozni. — Én lennék az utolsó, aki ellenkezne. Álszerény­ség részemről tagadni, hogy a jelenlegi „enyhülés” a Szovjetunióban némi elégtételt nyújt számomra. De a politika vitágában az, hogy az embernek iga­za van, messze van attól, hogy az embernek igaz­ságot is szolgáltassanak. — Hadd legyek teljesen nyílt ebben a kérdésben. Fél-e a rezsim attól, hogyha Önt teljesen rehabili­tálná, akkor Ön esetleg kísérletet tenne a hatalom átvételére? — Nem, a rezsim nem fél ettől. Csak attól tart, hogy a rehabilitálásom felbolydulást okozna a pártban. Én sohasem jelentettem fenyegetést a párt politikai hatalma számára — viszont erős el­lenzéket jelentettem az ideológia terén, s talán újra azt jelentenék. S mivel az ideológia az, ami igazolja a párt létét és szolgáltatja a szókincsét, ez olyan ve­szély, amit a vezetés nem mer megkockáztatni. — Szeretne ismét hatalomra kerülni? — Minden elméleti ember szeretné látni ideái megvalósulását. Időről-időre rajtam is úrrá lesz ez a vágy. Mindig is szerettem volna, ha nézeteimnek némi befolyása lenne, mert igaznak hittem azokat. De sohasem voltam éhes a hatalomra és ma már biztosan nem vágyom rá. — Biztos, hogy az életrajzának [9] Tito-ábrázola­­ta nem befolyásolhatja hátrányosan az Ön politi­kai rehabilitálását,­­ mivel olyan képet festett ró­la, amely meglepően jóváhagyó, sőt tiszteletteljes. Úgy írja le őt, mint tökéletes, elhivatott kommu­nistát és előrelátó, becsületes embert. Senki sem vádolhatja Önt azzal, hogy Tito halála után — amikor ez már semmi veszélyt nem jelenthet az Ön számára — rosszindulatú visszaemlékezés révén állt volna bosszút rajta. — Nos, Önt valószínűleg meg fogja lepni, ha azt hallja, hogy a belgrádi ellenzékből néhányan úgy gondolták, hogy a könyvem túl baráti volt Tito iránt. „Indokolatlanul fair voltál hozzá” — mond­ták. „Sokkal rosszabb volt, mint amilyennek be­mutattad.” Én nem fogadom el ezt a véleményt. Olyan pontosan írtam le Titot, ahogy csak az erőmből tellett. Megpróbáltam eloszlatni a legen­dákat, de elismertem az ember óriási értékeit is. — Az jutott eszembe, amikor ezt a könyvet olvas­tam, hogy Ön Titót talán a történelem felsőbb pol­cára helyezte, mint amire az elfogulatlan történé­szek szemében rászolgált — mivel az ő felemelése által az Ön alakja is felértékelődik. Ez rosszindu­latúan hangozhat, de nincs-e meg mindannyiunk­ban ez a vágy ? Ha egy ismerős írót vagy politikust, akivel jó, vagy akár rossz viszonyban vagyunk, úgy mutatunk be, hogy jelentős személyiség volt, automatikusan magunkat is vele egyenlő fontos­ságúnak mutatjuk. Ön és Tito között lehettek né­zeteltérések, de — ahogy az olvasónak értésére ad­ja — ezek a véleményeltérések két nagy ember vé­leménykülönbségei és történelmi jelentőségű né­zeteltérései voltak. Ez a fajta meggondolás nem játszott szerepet? — Az biztos, hogy nem volt tudatos meggondolás. Talán tudat alatt színezhette néhány írásomat. De azzal ámítom magam, hogy az én helyem entellek­­tüelként elkülönült és független Titoétól. Nem azért, mintha politikailag annyira fontos lettem volna, mint ahogy néhány nyugati kommentátor próbálta beállítani. Nem voltam jelölt arra, hogy Tito utódja legyek. A jugoszláv vezetőség hierarc­hiájában valószínűleg a 4. helyen álltam, Kardelj és Rankovics után, habár elég hiú vagyok ahhoz, hogy azt gondoljam, jobb író voltam, mint Kardelj és eredetibb ideológiai gondolkodó. De a hatalmi­politika szempontjából csak a negyedik voltam és sohasem gondoltam magamra trónkövetelőként. Ugyanakkor Tito idejének vége felé komoly szim­pátiát éreztem Tito, mint jugoszláv forradalmi ve­zető és mint ember iránt. Valószínűleg innen ered az a benyomás, hogy Titot a könyvemben jobbnak értékeltem, amint azt a kritikusai — és néhány ba­rátom — szerette és elvárta volna. — De Ön volt, legalábbis szerintem, a fenntartója a forradalom tisztaságának (ha ez helyes kifeje­zés). Ön fanatikus kommunista volt, amikor úgy érezte, hogy a régi Rendet és az új Behatolót le kell küzdeni. Ön gyanakodott Sztálinra, amikor el­kezdte kétségbe vonni Jugoszlávia függetlenségét, s egyre inkább kritikusan szemlélte a hatalomban ülő kommunista társait, amikor észrevette, hogy a proletárdiktatúra ugyanúgy megrohaszt, mint minden más diktatúra. És amikor betelt a pohár, Ön jelentette ki, hogy a forradalom ámítássá vált és a kommunizmus nem képes a világ egyetlen fon­­­tos problémájára se választ adni, így, bármilyen is volt az Ön hivatalos vagy nem hivatalos helye a jugoszláv vezetőréteg tyúklétrá­ján, Ön a történelemben közel áll Titohoz, mint egyfajta jugoszláv-kommunista lelkiismeret ellen- Titoja — mint egy eretnek, aki lehet, hogy meg­mentette a hitet (legalább saját megnyugtatására)

Next