Hitel, 1990. január-április (3. évfolyam, 1-8. szám)

1990 / 1. szám - Bíró Zoltán: Menteni, ami menthető

2 HITEL • 1990.1. szám Menteni, ami épszavazás után, választások előtt egyre több az ag­godalom ben­nünk, egyre több a fáradt ember, a fásult legyintés, a hitetlenség és a bizonytalanság. Rosszul indul ez a demokrácia. Kezdeti lelkesedések, bizodalmak és tiszta gondolatok után, most, egyre zavarosabb min­den. Mintha nem is demokrácia készülne itt, hanem káosz. Mintha nem is a nemzeti akarat támadna fel, hogy emberibb és ésszerűbb társa­dalmat teremtsen a maga jövőjéhez, hanem inkább az ezerféle és ezerirá­­nyú egyéni és csoportos önérvényesí­tés találná meg a maga lehetőségét az áttekinthetetlen acsarkodásban, a formátlanságban és a stílustalanság már-már karneváli tobzódásában. A bontás már úgy-ahogy sikerült. Sikerült szétomlasztani a diktató­rikus egypártot és ezzel elindítani az egész tegnapi politikai-jogi felépít­mény bomlását. Sikerült alapjaiban megrendíteni a rendszer valameny­­nyi hatalmi intézményét. Sikerült apró darabokra vagdosni a vas­függönyt, jelképesen és valóságosan is. Minderre még büszkék is lehet­nénk, annak tudatában, hogy a magyar kezdeményezések sora nél­kül, a magyar minta nélkül aligha indult volna meg ilyen lendülettel, s ilyen teljességgel az erjedés az NDK- ban, Csehszlovákiában és Bulgáriá­ban. Nélkülünk Európa ma szegé­nyebb lenne egy reménységgel: ma sem hihetné, hogy Közép- és Kelet- Európa nem gátja, hanem medre lesz az európai megújulási folyamat­nak, megfiatalodhat tőle az öreg kontinens, s ez új termékenységet hozhat völgyeiben, nemcsak új ga­bonával, talán új gondolatokkal is. Büszkék lehetnénk tehát és magabí­zók, de nem vagyunk azok. Inkább riadtak vagyunk és bizonytalanok. Ez abból fakad, hogy holtpontra jutott a magyar átalakulás. Azért, mert maga a bontás nem program. Program csak építés lehet. Mi pedig mintha csak kényszer alatt cseleked­nénk, csak bontunk, bontunk, bon­tunk tovább, holott érezzük, hogy el kellene kezdeni végre az építést, de nem tudunk parancsolni sem az eszünknek, sem a kezünknek. El­jutottunk odáig, amikor már kez­dünk eszelősen viselkedni, amikor már értékeket rombolunk, amikor már éppen azt a jövőt emésztjük, amiért egyáltalán elkezdtük az egé­szet. Kikezdünk mindent és minden­kit. Sárba akarunk rántani mindent és mindenkit, csapkodunk, pedig a holnapi államigazgatásnak, a hol­napi kormányzatnak valamire és valakikre mégiscsak épülnie kell. El­felejtjük, hogy a mai kezdetleges és önmagukkal is elégedetlen pártok nem fognak holnap a semmiből országot, államot és kormányzatot teremteni, de a felelősséget már nem háríthatják el magukról, a felelősség itt most már mindenkit terhel, aki beleártotta magát a politikába. És csakis minket terhel, magyarokat, nem mutathatunk sem Kelet sem Nyugat felé, nem az agresszorok, nem az impériumok, nem az idegen abszolutizmusok rabolják meg az életünket - raboljuk mi saját magun­kat. És ne álmodozzunk! A mi rossz­kedvünknek telét nem York napsüté­se fogja tündöklő nyárrá változtatni, hanem ha valami, hát csakis a saját józan eszünk, lelkiismeretünk és erőnk. Jótékonysági akciók nem varázsoltak paradicsommá még egyet­len magatehetetlen országot sem. A nyugat-európai jóléti államok egy részében - talán mindegyikében - van még segítőkészség is, tisztelet is Magyarország iránt, van tisztességes üzleti kapcsolatokra hajlandóság. Van még erkölcsi tőkénk az elmúlt esztendő magyar törekvései és ered­ményei nyomán. Ám ha a saját közönyünk, vagy politikai csopor­tosulások, pártok és álpártok kollek­tív felelőtlensége a mai zavart és lelki szétesettséget tovább fokozza, ha az ország szervezhetetlenné és kormá­­nyozhatatlanná válik, akkor Ma­gyarország - minden eddigi sikere ellenére - elérheti, hogy nem lesz Bíró Zoltán menthető „tárgyalóképes” Európában. Akkor, amit a magyarok vezettek, más né­pek, nálunk okosabbak és egysége­sebbek fogják learatni­­ nélkülünk. Mondhatjuk majd, hogy a történe­lem megint igazságtalan volt velünk szemben, de ez még sovány vigasz­nak is kevés lesz és hamis. Túl vagyunk egy látványosan ki­csikart és megalázóan értelmetlen népszavazáson. Ez a népszavazás elintézte nekünk azt, hogy nem jöhet létre az országgyűlési választásokig még az az intézmény sem, amely addig is az egyetlen alkotmányos kapaszkodó lehetett volna a mai vásári politizálgatás közepette. (Hogy mennyire vásári, azt éppen a népszavazás kicsikaróinak politikai hirdetéskampánya mutatta be: ők befektettek néhány tízmilliót, az ország ráfizetett több száz milliót.) Ám ennél is súlyosabb az, hogy az egész népszavazási hecc csak a nép zavarodottságát növelte és a ked­vetlenségét. Újabb adalék a régi tapasztalathoz: a politika úri hun­cutság jobb távol maradni tőle. Nem a legjobb hangulati készültség ez a demokráciához és a közelgő ország­­gyűlési választásokhoz! Ezen azonban túl vagyunk már, tegyük hát túl rajta magunkat lélek­ben is. Már csak azért is, mert új választási kampány kezdődik, amelynek már valódi tétje lesz: a most következő választásokon dől el, hogy milyen tisztességű és milyen színvonalú parlamentje lesz az országnak és hogy a kormány, amely majd az új parlament alapján létrejön, valóban az övé lesz-e. Ez a választási folyamat a magyar poli­tikai kultúra legújabbkori megmé­rettetése lesz, miközben még el kel­lene végezni egy másik nagy nemzeti feladatot is: menteni, ami még menthető az átmenetben. Menteni, ami menthető a bontási anyagból is, mert az elkövetkező években, ha csakugyan elkezdünk építeni végre, nagy szükségünk lesz mindenre, ami érték. És menteni, ami még menthető önmagunk jobbik felé­ből. □

Next