Hitel, 1990. január-április (3. évfolyam, 1-8. szám)
1990 / 1. szám - Bíró Zoltán: Menteni, ami menthető
2 HITEL • 1990.1. szám Menteni, ami épszavazás után, választások előtt egyre több az aggodalom bennünk, egyre több a fáradt ember, a fásult legyintés, a hitetlenség és a bizonytalanság. Rosszul indul ez a demokrácia. Kezdeti lelkesedések, bizodalmak és tiszta gondolatok után, most, egyre zavarosabb minden. Mintha nem is demokrácia készülne itt, hanem káosz. Mintha nem is a nemzeti akarat támadna fel, hogy emberibb és ésszerűbb társadalmat teremtsen a maga jövőjéhez, hanem inkább az ezerféle és ezerirányú egyéni és csoportos önérvényesítés találná meg a maga lehetőségét az áttekinthetetlen acsarkodásban, a formátlanságban és a stílustalanság már-már karneváli tobzódásában. A bontás már úgy-ahogy sikerült. Sikerült szétomlasztani a diktatórikus egypártot és ezzel elindítani az egész tegnapi politikai-jogi felépítmény bomlását. Sikerült alapjaiban megrendíteni a rendszer valamenynyi hatalmi intézményét. Sikerült apró darabokra vagdosni a vasfüggönyt, jelképesen és valóságosan is. Minderre még büszkék is lehetnénk, annak tudatában, hogy a magyar kezdeményezések sora nélkül, a magyar minta nélkül aligha indult volna meg ilyen lendülettel, s ilyen teljességgel az erjedés az NDK- ban, Csehszlovákiában és Bulgáriában. Nélkülünk Európa ma szegényebb lenne egy reménységgel: ma sem hihetné, hogy Közép- és Kelet- Európa nem gátja, hanem medre lesz az európai megújulási folyamatnak, megfiatalodhat tőle az öreg kontinens, s ez új termékenységet hozhat völgyeiben, nemcsak új gabonával, talán új gondolatokkal is. Büszkék lehetnénk tehát és magabízók, de nem vagyunk azok. Inkább riadtak vagyunk és bizonytalanok. Ez abból fakad, hogy holtpontra jutott a magyar átalakulás. Azért, mert maga a bontás nem program. Program csak építés lehet. Mi pedig mintha csak kényszer alatt cselekednénk, csak bontunk, bontunk, bontunk tovább, holott érezzük, hogy el kellene kezdeni végre az építést, de nem tudunk parancsolni sem az eszünknek, sem a kezünknek. Eljutottunk odáig, amikor már kezdünk eszelősen viselkedni, amikor már értékeket rombolunk, amikor már éppen azt a jövőt emésztjük, amiért egyáltalán elkezdtük az egészet. Kikezdünk mindent és mindenkit. Sárba akarunk rántani mindent és mindenkit, csapkodunk, pedig a holnapi államigazgatásnak, a holnapi kormányzatnak valamire és valakikre mégiscsak épülnie kell. Elfelejtjük, hogy a mai kezdetleges és önmagukkal is elégedetlen pártok nem fognak holnap a semmiből országot, államot és kormányzatot teremteni, de a felelősséget már nem háríthatják el magukról, a felelősség itt most már mindenkit terhel, aki beleártotta magát a politikába. És csakis minket terhel, magyarokat, nem mutathatunk sem Kelet sem Nyugat felé, nem az agresszorok, nem az impériumok, nem az idegen abszolutizmusok rabolják meg az életünket - raboljuk mi saját magunkat. És ne álmodozzunk! A mi rosszkedvünknek telét nem York napsütése fogja tündöklő nyárrá változtatni, hanem ha valami, hát csakis a saját józan eszünk, lelkiismeretünk és erőnk. Jótékonysági akciók nem varázsoltak paradicsommá még egyetlen magatehetetlen országot sem. A nyugat-európai jóléti államok egy részében - talán mindegyikében - van még segítőkészség is, tisztelet is Magyarország iránt, van tisztességes üzleti kapcsolatokra hajlandóság. Van még erkölcsi tőkénk az elmúlt esztendő magyar törekvései és eredményei nyomán. Ám ha a saját közönyünk, vagy politikai csoportosulások, pártok és álpártok kollektív felelőtlensége a mai zavart és lelki szétesettséget tovább fokozza, ha az ország szervezhetetlenné és kormányozhatatlanná válik, akkor Magyarország - minden eddigi sikere ellenére - elérheti, hogy nem lesz Bíró Zoltán menthető „tárgyalóképes” Európában. Akkor, amit a magyarok vezettek, más népek, nálunk okosabbak és egységesebbek fogják learatni nélkülünk. Mondhatjuk majd, hogy a történelem megint igazságtalan volt velünk szemben, de ez még sovány vigasznak is kevés lesz és hamis. Túl vagyunk egy látványosan kicsikart és megalázóan értelmetlen népszavazáson. Ez a népszavazás elintézte nekünk azt, hogy nem jöhet létre az országgyűlési választásokig még az az intézmény sem, amely addig is az egyetlen alkotmányos kapaszkodó lehetett volna a mai vásári politizálgatás közepette. (Hogy mennyire vásári, azt éppen a népszavazás kicsikaróinak politikai hirdetéskampánya mutatta be: ők befektettek néhány tízmilliót, az ország ráfizetett több száz milliót.) Ám ennél is súlyosabb az, hogy az egész népszavazási hecc csak a nép zavarodottságát növelte és a kedvetlenségét. Újabb adalék a régi tapasztalathoz: a politika úri huncutság jobb távol maradni tőle. Nem a legjobb hangulati készültség ez a demokráciához és a közelgő országgyűlési választásokhoz! Ezen azonban túl vagyunk már, tegyük hát túl rajta magunkat lélekben is. Már csak azért is, mert új választási kampány kezdődik, amelynek már valódi tétje lesz: a most következő választásokon dől el, hogy milyen tisztességű és milyen színvonalú parlamentje lesz az országnak és hogy a kormány, amely majd az új parlament alapján létrejön, valóban az övé lesz-e. Ez a választási folyamat a magyar politikai kultúra legújabbkori megmérettetése lesz, miközben még el kellene végezni egy másik nagy nemzeti feladatot is: menteni, ami még menthető az átmenetben. Menteni, ami menthető a bontási anyagból is, mert az elkövetkező években, ha csakugyan elkezdünk építeni végre, nagy szükségünk lesz mindenre, ami érték. És menteni, ami még menthető önmagunk jobbik feléből. □