Hitel, 1990. január-április (3. évfolyam, 1-8. szám)

1990 / 1. szám - Kolozsvári Papp László: A síremlék árnyéka

HITEL • 1990. 1. szám 5 denkit túlél, ez a gyerekeinket is eltemeti, ez sose fog meghalni; itt minden lehetséges! Nem mondhatja ebben az értelemben Szilágyi Pista (mélyen lehalkított hangon, rádiózással védekezve az esetleges lehallgatás ellen): én kalandvágyó fickó vagyok, én maradok! - akkor amikor író-értelmiségiek elvándorlása Erdélyből, Romániából fejvesztetté, fertőző kórrá kezdett válni. Nem leszek többé olyan kimerültség kiváltotta idegrohamok tanúja, mint voltam akár ez év októberében is (hadd ne árulom el, hogy kiknél), olyanoknál, akik viszont úgy döntöttek: maradnak. Csak az idegeik, néha a józan eszük kezdett néha disszidálni belőlük. Ezt már csak úgy lehetett leírni, ha normális körülmények közt felnőtt emberhez méltatlanul „hisztériázik” egy verset az ember - de hol voltak ott normális körülmények immár több mint egy évtizede. És nem fogják többé azt mondani barátaim, ismerőseim - valóban mindenki! -, de te legalább jössz! Mit érdekel minket - s ebben nem adok igazat nekik, de hallgatok -, mit érdekel minket a sok polgárjogi aktivitás Budapesten és Nyugaton. Hozzatok gyógyszert, hozzátok ide a képeteket, az most nekünk többet ér! Nem mondhatják többet, hiszen most már megyünk, mind megyünk! Csak maradjon belőlük valami habzsoló szeretetünk után is. Nem fogok többé Buzura Gusztival nagy sétákat tenni a városban. Guszti azt mondja: Ezeknek olyan készülékeik vannak, hogy hatvan méterről tudják lehallgatni az utcai beszélgetést, azt figyeld, nincs-e hatvan méter körzetben szekus-féle. (Mintha civil ésszel ki tudnánk szűrni.) Nem sétálunk majd órákig Gusztival a Szamos-hídon lelöl - hiszen a vaskorlátok zavarják a lehallgatás, az esetleges, hatékonyságát. Ahol Guszti - és ennek is vége - ’89 nyarán azt mondja: Tudod, Lóci, engem csak az kísért, hogy ez így marad! Érted? Mivel nem értem, megmagyarázza: Nézd, a világon vannak érintetlenül maradó fajüldöző rendszerek, keletkeznek történelmi zárványok - hátha mi is ilyenbe kerültünk. ÉS NEM FOG MEGVÁLTOZNI. így marad, a világ odébb áll, s mi.. .Erről ugyebár már nem lehet szó. De az már valóban szinte hiányozni fog, hogy Anyám konyhájában, utcán, barátoknál mindenki, nyugdíjasok és szuper értelmiségiek, mindenki teli szájjal szidja a rendszert. Van (volt) a rendszer-szidásnak egy bizonyos fajtája, amit mindenki művelt. Mintha a mindent megtorló hírhedt Szeku (amelyről akkor még senki sem gondolta, hogy fegyvertelen tömegbe fog lőni, terrortámadásokat hajt végre lakóházak ellen, diverzáns akciói lesznek a civiltársadalommal szemben), a nevezetes Szeku mintha tolerált volna egy bizonyos rendszer-szidást. Vajon miként alakult ki országosan ez a „társadalmi szerződés“ - hiszen a rendszert, érdekes módon, mindenki szidta, s ezt egy bizonyos határig - s ezt érezték az emberek - mindenki büntetlenül megtehette.iszen az emberek egyfolytában „ellátás” vicceket mondtak. Humortalan viccek sokasága terjedt a Főnökről és Ilonáról - nem a nevetés volt a fontos, hanem az, hogy valami gorombaság hangzódjék el a rovásukra. Én csak egy humoros viccre emlékszem, az is vagy tíz évvel ezelőtti, mi a különbség Ceausescu és Caligula között. Caligula a csődörét választotta be a szenátusba, Ceausescu a kancáját... Nem, nem, csattanó, vicc, humor ott már rég elcsenevészesedett; az az állat, az a rohadt dög, Picuri, az Elvtárs, Tovarábul, hogy dögölne meg!, hogy nem tud lezuhanni a repülőgépével, hogy ... hogy ... S végül: ennek sose lesz vége, és ha vége lesz is, jön egy másik, ugyanolyan, jön Nicu, jön az Asszony, jön, jön, jön ... Nem állok majd a dermedt demoralizáltság közepette magam is dermedten, demoralizáltan, úgy érezvén, hogy elméletieskedő okoskodás, sértés a megnyomorítottakkal szemben részemről, akinek zsebében az útlevél, és bármikor elmehet Pestre, BUDAPESTRE! - tehát akár szinte pofátlanság, ha azt mondom, de a történelem tanúsága szerint minden korszaknak vége van egyszer. Vége lesz, higgyétek el! S ha mégis mondtam, s magam sem értem, miért, pirultam szégyenemben, azt kérdezték jóindulatúan: de mikor, Laci (vagy Laci), mikor? És akkor azt válaszoltam - nagyon keveseknek, ez igaz -, akkor, ha itt harc lesz! Ennek csak akkor lehet vége, mert ha államcsíny lesz, ha őrségváltás lesz odafenn, ha „megbütykölik” a dolgot a hatalom csúcsain, akkor a lakosságnak s főleg a magyarságnak rég rossz! Aladár (Lászlóffy) volt a kevesek egyike, akivel erről beszéltem, s már megint ordítottunk (suttogóra lefojtott hangon) az éjszakai Széchenyi téren. Ő azt ordította: a terror eszkalációja lesz, vér lesz akkor és halál lesz akkor! Ezt akarod?!, kiáltotta méltatlankodva, idegesen, a rossz diákot intő tanár hangján. S mondhattam-e azt, hogy csecsemőhalált akarok, tankkal elgázolt embereket, szétlőtt testeket, tömegsírokat akarok ... ? Csak annyit mondtam, ’89 októberében, a Széchenyi téren: ne veszedkedjünk, Ali. Nem is mondtam, motyogtam, hiszen más a történelem tudása, a könyvek elolvasása, forgatása, a tudós vagy laikus elemzés - s más az, amikor történik a történelem. Két hónappal Temesvár-Bukarest előtt ordítottuk el suttogóra fogott hangon: ez az egyetlen megoldás - s gondoltuk hozzá, Istenem, mi lesz, ha bekövetkezik?! S én legalábbis még azt: a történelem persze, hogy tőlünk függ, de milyen jó, hogy nem tőlünk függ! És ironikusra (és önironikusra) véve a hangot a következő bekezdésben: vége a belém épült roppant egyéniségnek, ennek a szörnyű tehetségű politikusnak, Nicolae Ceaușescunak. Hiányozni fog! Miről fogunk beszélni kolozsvári estéken, ha ő már nem lesz (és már nincs!)? Vége annak, hogy azt mondjam odaát (s más magyar állampolgárok mondják főleg), de hiszen itten az emberek jóltápláltak, kerek arcúak - míg egy orvos meg nem magyarázza, ez ödémás tünet; a húst nem csak azért kell enni, mert jó, hanem azért is, mert lebontja a vizet a szervezetben. Ezek az emberek nem jól tápláltak, hanem betegesen püffedtek, mondja Kendrey Gyuszi doktor úr. Hogy aztán Buzura, aki eredeti foglalkozását tekintve szintén orvos, azt mondja (évekkel ezelőtt): Lóci, draga, acest popor, din punc de vedere medical devine inexistent (Kedves Laci, ez a nép, orvosi szempontból, kezd nem létezővé válni)... Mert a gyerekek csontjába nem került be a tejjel az, ami soha máskor nem kerülhet be, csak a növekedés idején, és hiányos az érfalak alkotóanyaga is, és ... és ... és ... Ez auschwitzi nemzedék, vagy ahogyan egy humortalan erdélyi vicc mondja: csausvicci nemzedék! Hát nem sikeredett valami ironikusra a fenti bekezdés ... 1967 óta élek Budapesten, akkor már két éve tart a Ceausescu rendszer, azóta évente átlagosan ötször jártam, főleg Kolozsvárott, de Aradon, Bukarestben is ... Tizenöt évvel ezelőtt még családostól mertem nyaralni a tengerparton (minden megmozdulásommal: szállás, táplálkozás stb. törvényeket, szabályokat, rendeleteket sértettem - de ezt akkor még meg lehetett kockáztatni). Aztán már csak Kolozsvárra mentem, Aradra például már nem, pedig hogy hívott Tokay György barátom, volt osztálytársam (az első szabad aradi lap egyik kiadója) - féltettem őket, s féltem, hogy tán kitiltanak az illegális ottlakásokért, s akkor mi lesz azokkal Kolozsvárott, akikért felelősséggel tartozom. Aztán Kolozsvárott is minimálisra, néhány ember társaság .