Hitel, 1990. szeptember-december (3. évfolyam, 18-26. szám)
1990 / 18. szám - KOCKÁSFÜZET - Vasadi Péter: A dilettantizmus bája
2 HITEL • 1990.18. szám Kockásfüzet csak Bunuel halhatatlan s vitriolos iróniája szerint diszkrét. Ez a kidülledt szemű, dörmögő, magányos rendező-óriás ugyanis az erőszakos tehetetlenséget olyannak mutatja, amilyen egy dundi liba, nagy, fehérhúsú, vastag nőféleség, műkeccsel, mű vigyorral, a fáradhatatlan magakelletés iránti vágy farkas-étvágyával. Szóval ez a lény oly liba, amely farkas. Álszelíd, lelki körmei kieresztve. Betanult s arcizomrándulás nélkül elkoppintott bölcsességeivel, menő ki- és beszólásaival. Nyakatekert hangsúlyokkal, pipiskedő eredetieskedéssel. Eltakarhatatlan s szinte végzetszerű nyárspolgárisággal. Csöpögő mosollyal, túlcsinált közvetlenséggel. Mohósága, sajna, örökös sikertelenségre kárhoztatja. Szenvedelme álcázott mértéktelenség. Szóval, a dilettantizmus minden, csak nem bájos, minden, csak nem diszkrét, annál veszélyesebb. A dilettáns ugyanis mindenkinél hamarabb fölismeri, hogy valódi tehetségből kevés van, utánzatával viszont Dunát lehet rekeszteni. Mi tehát a teendő? Amilyen gyorsan csak lehet, kiválni a tömegből s beevickélni a kevesek közé. Igenám, de hogyan? Elsőre az világos, hogy ez a „kevés igazi” ellenszenvesen viselkedik: szúrós szeme van, szűkszavú, a nagy szövegelésre csak hűvösen hümmög, fölülről lefelé néz, zsebbe dugja a kezét, rövid mondatai vannak. Ezek az igaziak mintha örökké gyanakodnának. Arisztokratikusak. Egymáshoz fűlik a foguk. Mindig mást gondolnak, mint amit a dilettáns (el)vár tőlük. Folyton puhatolni kell a tetszésüket. Hogy ez a manőver ne lássék, éles „Miért?”-ekkel, „Csakugyan?”okkal, „Na-na!” fölkiáltásokkal el kell tusolni, elébe vágni, netán megzavarni amúgy is önálló kijelentéseiket. Igen, csak hadd dadogjanak kicsit fenenagy biztonságukban, csak keresgessék a szavaikat. Ilyenkor olyan mulatságos az - általában eléggé karakteresen metszett - ábrázatuk. Azután - mikor a dilettáns már megszisszentette kígyónyelvét s föltárta bennfentes rutinját - el kell hitetnie a kevesekkel, hogy csaknem egyenrangú velük. Vagy ők vele, most már mindegy. De ezt csak egy érzékletes pillanatra. Hogy elcsodálkozzanak. Vagy meginogjanak akaratlanul is éber ellenállásukban. Igen, helyes, meg kell őket ingatni. Hogyan? Túllicitálva. Ha nekik van, mondjuk 250 versük, akkor a dilettáns már a 3000 darabot is meghaladta. X már öt regényt írt? Ugyan, kérem! Y fődilettáns (magánkiadásban) megjelentetett már hármat, épp most (mindig épp most...) dolgozik másik három kéziratán, előkészített kettőt és még legalább tíz-tizenkét ötlet „van benne”. Semmi az egész. Csak rá kell néznie egy előkalkulátorra, akinek lombard homloka van, besenyő rajzú álla és sopronhorpácsi tekintete, máris csak úgy nyüzsögnek a gondolatai. Neki nyomban az íróasztalnak, hogy utat engedjen lávázó zsenialitásának. Amely persze, mindig beleütközik a kor silányságába, de főleg a kevesek irigységébe. Ezért kapja vissza a kéziratait, szégyenletes mentegetőzések kíséretében. No, majd most. Fölébük kell kerekednie. Orruk alá fogja nyomni, hogy az ő kezükben sem minden arany, ami úgy ha ez az út járhatatlan, akkor a hatalom kínálta út lesz járható. Lett is. Dilettáns serényen odadörgölőzött a hatalom vörös lepellel borított lába szárához, s boldogan érezte vállán a veregető vagy ránehezedő tenyeret. S röpült fölfelé a ranglétrán. Elmondta, hisz el kellett mondania, az ügyeletes pártigazságokat, a párt óvó, tűrő, intő, támogató, ölelő és tiltó varázsigéit, s ment minden, mint a karikacsapás. Dilettánsnak komor és vizslató tekintete lassan behatolt a kevesek dolgozószobájába, sőt, az asztalfiókjába is, és némi kecsegtetéssel a legrejtettebb kéziratokba is betekinthetett. Fölényes, behízelgő és titokzatos lett. Megcsillantotta egy nem várt könyvkiadás lehetőségét, játszott - mint hosszú tollával a két ujja között - kiismerhetetlen értelmű mondataival, szerzőket emelt ki a sorból, megdicsőített és kipenderített az arannyal bevont tojásban és tojásból, s lepöckölt a láthatatlan lépcsőfokokról. Majd váratlanul a mahagóni asztalára bukott, előre meredt a szemüvege fölött s tempósan megkérdezte: „Volna hozzá kedve? Megérti aggodalmaimat? Föl tudja egyáltalán fogni, mit kínálok mily csekélységért?” Aztán úgy maradt, dús bajuszával az asztalra borulva, arcán a hatalom futtatott ezüstjével s halkan elkezdett töredezni. S potyogott le az ölébe, a perzsára, az asztal alá. Ám a dilettáns örök életű. Volt, van s lesz. Mindig elpusztul, de mindig új életre kel. Mert dilettáns nem alkotni akar, hanem jól élni, nagyon jól élni. S mivel ezt csak mások rovására teheti, addig nem nyugodhatik, amíg a kevesek fölé nem verekszi magát. A hatalom hosszú szoknyájának színére pedig nem ad. fénylik: Vasadi Péter A dilettantizmus bája